Kritika

Kortárs tánc, Mozgásszínház

Török Ákos: A kozmológiai szemlélet luxusa

Varga Csaba: Walk on / Közép-Európa Táncszínház -

Varga Csaba olyan, ösztönzően ható világot hoz létre, amely érzéki/intellektuális szemlélődésen keresztül saját világunk alapszerkezetére tereli a figyelmünket.

El nem tudom képzelni, hogyan lehet táncosként szeretni a Walk on című darabot. Mármint túl azon, hogy ez egy koreográfiai remeklés – ami azért elsősorban mégis csak a nézők számára élmény. Merthogy ez a táncosok részéről valóban alig több mint sima walking. Persze valamennyire oda kell figyelni benne, de egy képzett táncos számára mindebben semmi kihívás nincsen. Ráadásul a Walk on nem hogy nem igényli a személyes jelenlét súlyát, az még egyenesen ellene is menne az előadásnak.

Arno Schuitemaker a Trafóban látott If you could see me now című darabjához hasonlóan a mozgások itt is matematikai algoritmusok alapján szerveződnek, azonban a holland koreográfusnál mindeközben a táncosok a szó leghétköznapibb értelmében: táncolnak. Nem is akárhogyan: egyfajta kontrollált extázisba táncolják magukat (és a nézőket). Ez itt most nem a „tánc-e a séta?” esztétikai kérdéskör (mindenféle mozgás és még a mozdulatlanság is lehet tánc), hanem az a kérdés, hogy milyen előadói alázatra van szükség ahhoz, hogy egy ilyen jellegű előadás megszülessen. Illetve, vajon mit profitálhatnak a Közép-Európa Táncszínház fiatal táncosai mindebből? Mindez persze feltételezés, és akár magukat az előadókat is meg lehetne kérdezni, igaz, az már nem kritika lenne, hanem egy egészen más műfaj. Ráadásul nem arról van szó, hogy valamiféle elnyomó zsarnokot vizionálnánk a koreográfus szerepébe, és ugye, a végeredmény is magáért beszél – azonban egy nem is olyan régen fiatalított, most formálódó társulatnál fontos szempont a kihívásokon és különböző feladatokon keresztül történő fejlődés.

walkon2

Fotók: Dusa Gábor

Ha pedig már feltételezgetéseknél tartunk, többféle válaszkísérletünk is van a magunk által feltett kérdésre. Pontosan nem tudjuk, milyen algoritmusok mentén mozognak az előadók, de úgy tűnik, mintha a darab második felében az egymásra figyelésnek központi jelentősége lenne a helyváltoztatásban. Ha tényleg így van, az fontos táncos képességet igényel, és egyben treníroz is. A legtöbb kortárstánc-koreográfus azzal indítja a munkát, akár napokat is szánva rá, hogy elbeszélget a táncosokkal a darab által felvetett témáról. Márpedig a Walk on témája intellektuálisan különösképpen meglendítheti az embert, és lényege szerint nagyívű. Mondhatni: kozmikus. Maga a dinamikus geometriai forma pedig egy különleges táncos (alkotói) tapasztalat. Varga Csaba koreográfusnál ugyanis, úgy tűnik, valami olyasmi akadt be, amivel ritkán találkozunk hazai színpadokon. Valami, ami elemibb az embernél: „Egy világ születése van előkészülőben. Testet öltött az anyag, de még nem embert” – írja a Walk on elé. De már a 2017-ben bemutatott From Helix to Vortex című koreográfiája is emberen túli „mozgástörvényeket” tett láthatóvá, igaz, ezeket emberi minőségeken, azokra tett hatásukon keresztül vizualizálta. Az emberi testlelkek közeledésének, majd az univerzum dinamikájának hatására történő szétszóródásának összetett, akrobatikus képzetéből a fiatal koreográfus most szinte mindent visszavesz. Vagyis dekonstruál: maradnak a mozgó entitások – és a séta.

walkon3

Önmagában persze a holisztikus szemlélet (a „minden egy” gondolata, a mikrokozmosz és a makrokozmosz törvényeinek/alakzatainak azonossága) több magyar kortárstánc alkotó munkáiban (és világlátásában) is jelen van: az Artus – Goda Gábor Társulatának például évtizedek óta ez az alapszemlélete. A minél egyszerűbb szabályokra redukált mozgásgeometria szintén nem újdonság a hazai kortárstánc-színpadon: Simkó Beatrix Kerengők című kompozíciójával éppen a KET táncosait és nézőit kínálta meg négy éve. („Bizonyos mozgásképleteken és mintákon keresztül, hogyan lehet azok minimalizált variációit adott személyekre alkalmazni” – fogalmazott a darab kapcsán a koreográfus.) Somló Dávid ugyanebben az évben minimum még egyet csavart a képleten, amikor Mandala című valamijében (interdiszciplináris performanszában) a nézők maguk sétáltak különböző egyszerű algoritmusok és a talajra rajzolt alakzatok keretein belül a MU Színházban, kezükben egy-egy monoton hangot kiadó hangszóróval. De még innen is volt tovább: Somló ugyanezt mintázatok nélkül és egyetlen szabállyal is megcsinálta az Artus elhagyott, kibelezett gyártelepén – szintén Kerengők címmel. Az egyszerűségnek, vagyis annak, hogy minél kevesebb eszközzel mondjunk fontos dolgokat olyan összetett(nek) és bonyolult(nak tűnő) dolgokról, mint a világ és benne mi magunk, lehet művészeti értéke. Ez részben ízlés kérdése is. A cikk szerzőjének ízlése szerint a világegész természetéről csupán sétálva mutatni fel valami alapvetőt: értékes, izgalmas és bátor dolog. Önmagában azonban még messze nem remeklés.

walkon4

A Walk on kifejezés statisztálást és (mellék)szereplést is jelent, amely akár biccenthet is egyet a táncosok fent említett motoros részvételére a darabban, de ennél sokkal tágabban értve, vonatkozhat magára az emberre, akinek az előadásbeli kozmológia szerint (szemben pl. a keresztény gondolkodással) úgy tűnhet, hogy nincsen kiemelt státusza a létezésben. A Walk on azonban azt is jelenti, hogy ’továbbmegy’, ’továbbsétál’. Előbbi a folyamatosan alakuló univerzumra, utóbbi az előadás mozgásformájára utalhat. Általában nem jelent jót, ha egy előadás legelső pillanatában tudjuk, mi lesz az utolsó momentum, főként, ha a kettő, a dramaturgia ezerszer lerágott kutyacsontjának mintájára még egybe is esik. Kivétel persze, ha az előadás azt a bizonyos körkörösséget, ami a kozmológiai modellek túlnyomó többségének sajátja, olyan friss, kristálytiszta, mégis finoman árnyalt és gondolatgazdag mozgóképben teszi fel a színpadra, mint most Varga Csaba.

Elektromos zörejzene hol állandósuló, hol változó hangjai adnak éteri és energetikai atmoszférát a történésekhez. A darab két markánsan elkülönülő részre oszlik. Az elsőt a középpontos szimmetria és különböző körmozgások, illetve azokból kiépülő ellipszisek jellemzik. Olyan, mintha minden(ki) kívülről kapott szabályok szerint mozogna. Közben pedig néha egy-egy táncos egy ideig valaki másra néz, mintha őket a nagy egészen belül is összekötné valamiféle oksági kapcsolat. A második részben pedig mintha ezek a belső (páros és egyéni) mozgásrendek vennék át a közös szervezőelv helyét, és a kozmosz egy olyan káosszá esne szét, amelyet hasonlóan szigorú szabályrendszer hoz létre, ráadásul helyenként, egyedül vagy párosával ugyanaz játszódik le, ami előtte nagyban. A szabályoknak és az okságoknak ez a különös szervezettsége azonban mintha megbicsaklana akkor, amikor visszatér a kezdő mozgókép – olyan, mintha ott „csalni” kellene ahhoz, hogy a nagy kör ismét megszülessen.

walkon1

A darab a maga mozgáskozmoszát gyaníthatóan nem azzal a gesztussal kínálja fel, hogy abban saját világunk belső struktúrájára ismerjünk rá – ahhoz a benne lévő atomisztikus képzet (szemben például a holisztikus szemléletével) amúgy is jócskán lejátszott. A Walk on világa tehát nem valami másnak a reprezentációja: mozgástörvényeken alapuló saját igazsága van (vagy legalábbis úgy tűnik). Varga Csaba olyan, ösztönzően ható világot hoz létre, amely érzéki/intellektuális szemlélődésen keresztül saját világunk alapszerkezetére tereli a figyelmünket. A darab a maga „mindenmentes” esztétikájával a kozmológiai (és holisztikus) szemlélet luxusát ajánlja nekünk. Az arra való ráérős rácsodálkozást, hogy lehet valami egynemű egyszerűség a jól ismert valóságunk bonyodalmas szilánkossága mögött is. Hogy talán minden pofonegyszerű – miközben a pofon nem egyszerű.

Walk on

 

Előadók: Barna Krisztián, Bozsányi Liliána, Dabóczi Dávid, Gyevnár Réka, Joó Renáta, Ungi Krisztián.

Zene: madla. Fény: Fogarasi Zoltán. Koreográfus: Varga Csaba.

Bethlen Téri Színház, 2021. október 25.