Kritika

Kortárs tánc, Mozgásszínház

Stermeczky Zsolt: Világképszövés három fonálból

Cserepes Gyula: Fonó-Dó / Nemzeti Táncszínház

A sötétben táncolás rávilágít – a szó szoros értelmében – hármuk alapvetően kényszeredett közösségi létezésére…

A Cserepes Gyula rendezte Fonó-Dóban három fiatal lány viszonyát követhetjük végig. Az előadás fiktív helyszíne a fonódó, amelyről már a leírás is sejteti, hogy alapvető funkcióján túl közösségi térként is működik. A legfontosabb kérdés ennek kapcsán talán az, a közösségben való létezés tudata hogyan hat a meglehetősen karakterisztikus figurák viszonyára.

Három fontos alkotóeleme van Cserepes Gyula Fonó-dójának: ezek közül a leghangsúlyosabb a mozgás, és az azon keresztül kialakuló karakterisztika. Temesvári Zsófia, Szoboszlai Lilla és Mayer Dorina táncának viszonyait figyelve, három különböző, alapvetően klasszikus karakterre ismerünk rá, tulajdonképpen már az első pillanatokban. A kezdéskor még csak Temesvári van a színen, aki első, óvatos mozdulataival kitapogat a térben egy láthatatlan kötelet, majd egyensúlyozni kezd rajta. Erős hatású hangjelzéssel – egy nyikorogva kinyíló ajtó zaja – érkezik meg a térbe Szoboszlai Lilla karaktere, akire már csak az említett hangjelzés okán is azonnali figyelem irányul, és Temesvári is abbahagyja az egyensúlyozást. Kettejük viszonya már ebben a pillanatban annyira hangsúlyossá válik, hogy Mayer Dorina eközben olyan különös észrevétlenséggel lép be a térbe, mintha már addig is ott lett volna.

Egy skála jellegzetes három pontját látjuk tehát: egy introvertált szélsőséget (Temesvári), ennek extrovertált ellenpárját (Szoboszlai) és egy, valahogy kettejük közé keveredő középutast (Mayer). Az ezen pontok között létrejövő dinamika nagyban alakítja az előadást. Ez már csak azért is alakulhat így, mert a Fonó-Dó – címéhez méltóan – a fonást és a fonódást idéző mozgásmotívumokkal sem spórol, e kényszer következtében pedig olykor-olykor a testek is kénytelenek elhagyni kezdeti karakterisztikájukat. Néha csak úgy, hogy egymással szinkronban végeznek teljesen egyforma – a fonást a szó szoros értelmében idéző – mozdulatokat, néha pedig úgy, hogy teljes testükkel és térben mozgással tartják fent azt a hármas alakzatot, amelyben mindig kettő kap hangsúlyt egymással szemben, a harmadik pedig kívülről viszonyul hozzájuk. Ez a forma már inkább elemelt értelemben emlékeztet arra, amikor egy szál cérnát készülünk összefűzni két másikkal.

cserepes

A Fonó-Dó második fontos alkotóeleme a hang, amely az említett dinamikus viszonyrendszert úgy tölti meg élettel, hogy hangsúlyossá váljon benne a közösségi létezés. A korábban már említett kezdőjelenetben Szoboszlai belépésének pillanatáig atmoszférateremtő háttérzajt hallunk, amely a benne megbújó harangszónak és a távoli kutyaugatásnak köszönhetően természetes, maximum kisvárosias hangulatot idéz. Vagyis egy olyan letisztult környezetet, amelyben az alapvetően népi hagyományként ismert fonónak még lehet helye. Mindez ugyanakkor nincs se túlhangsúlyozva, se túlmagyarázva, épp csak jelzésértékűen idézi a hangulatot, amelyet a Szoboszlai belépését követő pillanatban kisebb csend követ. Később már elektronikus zene segíti a táncosok fonódó mozgását, néha pedig háttérzene nélkül maguktól a táncosoktól kapunk hanghatást. Utóbbiak kiadásában Szoboszlai jeleskedik: egy belső feszültséget illusztráló ponton kifejezetten hangos ordítással veti magát a földre, az előadás végén pedig egy szomorú szerelmes népdalt is elénekel.

Ezzel jutottunk el a harmadik alkotóelemhez, amely az előadásnak csak a második felében érvényesül, és némileg talán már túlzottan is hangsúlyozza a három lány összetartozás-érzetét: mindhármuk teste és ruhája le van festve, sötétben világító festékkel. A sötétben táncolás rávilágít – a szó szoros értelmében – hármuk alapvetően kényszeredett közösségi létezésére, legalábbis ezt idézi az előadás talán egyetlen olyan pontja, amikor a három test egymástól azonos távolságban mozog, elmozdulásuk esetén is precízen ügyelve e távolság betartására. Ugyanakkor ennek a megoldásnak az előnye egyúttal a hátránya is: ugyanis nem hagy elveszni a részletekben. Szinte már túlzottan egyértelmű megfejtést nyújt azt illetően, hogy ezek a karakterek egyáltalán miért kénytelenek egy térben létezni.

A Fonódó társadalmi tér, sőt, adott korban olyan társadalmi elvárás, amely elől senki se menekül. Ott van a munka, és ott van az élet, amely mindenképpen közös, ennél fogva nincs idő megfejteni, hogy a korábbi, váltakozó dinamikából kirajzolódó dominanciaharcok az egyes karakterek esetében honnan is erednek. Mert hiába látunk karaktereket, a fonódó alapvetően kiszolgáltatott helyzetében nincs karakterfejlődés, sokkal inkább csak a karakterekkel történő dobálózás történik. Ezt a dobálózást pedig önmagában sokkal izgalmasabb nézni, mint az okaként megadni egy olyan magyarázatot, amely nem kecsegtet különösebb újdonsággal.

Ahogyan tehát a három táncos időnkénti mozgása, úgy az előadás három eleme is fonódó mozdulatot idéz: a mozgás és a hang közé a világító festék formájában befűződik valamiféle előre rögzített vizualitás, amely ezzel megadja egy alapvetően szomorú és feszültségekkel teli létezés legfőbb csomópontját. Komplex világmagyarázat ez, amely nem igazán hagy rákérdezési lehetőséget a nézőnek. Pedig lenne mit kérdezni, leginkább talán a látott karakterek sorsát illetően.

 

Cserepes Gyula: Fonó-Dó

Előadják: Mayer Dorina, Szoboszlai Lilla, Temesvári Zsófia.

Fénytervező: Dézsi Kata. Világosító: Kovács Béla. Zeneszerző: Varga Vincze.

Jelmeztervező: Szilvia Farkasdy. Korrepetitor: Köles Éva. Fotódokumentáció: Dömölky Dániel. Video-dokumentáció: Várnagy Kristóf. Produkció: Atelier 21220. Produkciós asszisztens: Turjányi Lilla. Alkotó: Gyula Cserepes.

Nemzeti Táncszínház – Kisterem, 2022. február 11.