Kritika

Balett

Szoboszlai Annamária: Korunk balettjei

Dresden Frankfurt Dance Company: Hollow Bones; Malandain Ballet Biarritz: La Pastorale / Nemzeti Táncszínház -

A néző úgy érezheti, hogy kilőtték egy párhuzamos valóságba, ahol az emberek madárszerűen könnyűek és békések és szabadok és gyönyörűek – és nem nélküliek.

A Dresden Frankfurt Dance Company (az egykori Ballet Frankfurt, majd The Forsythe Company) és a Ballet Biarritz abból mutatott ízelítőt a Budapest Táncfesztiválon, milyen utakat jár be a klasszikus balett a 21. század első negyedében. Míg az előbbi a Hollow Bones-szal egész különös módon reflektált jelenünkre, és mutatta be a maga líraian abszurd, felkavaró nézőpontját az emberről, addig utóbbit hagyományosabb látásmód jellemezte.

Pár éve, 2018-ban ment el Koko, a nősténygorilla, aki azzal vált híressé, hogy gondozója, Francine Patterson pszichológusnő segítségével megtanult és használt számos jelnyelvi kézjeleket, s mintegy 2000 angol szót értett meg hallás után. A vele elért eredmények elgondolkodtatták a kutatókat, hogy ténylegesen mi az az alapvető sajátosság, ami az embert emberré teszi. Azzal, hogy az olasz koreográfus Jacopo Godani, William Forsythe egykori táncosa, majd újjáalakult társulatának művészeti vezetője egy Kokóról szóló bejátszást illeszt a darabja elejére, kijelöli a Hollow Bones („Üreges csontok”) értelmezésének kereteit.

hollow bones dresden frankfurt dance company original 186691Dresden Frankfurt Dance Company: Hollow Bones

A kezdő jelenet voltaképpen az emberszabású vetített képe és a gondozónő közt folytatott, szavakra redukált párbeszéd, mely a gorillát érző, gondolkodó, felelős lényként láttatja, aki megsiratja az emberiséget a butaságáért, s aki próbálná helyrehozni a homo sapiens által elkövetett hibákat. A koreográfust nyilván Kokónak az a „beszéde” inspirálhatta, melyet egy környezetvédő szervezet kérésére mondott el az emberiségről és a természetről egy pár éve rendezett klímacsúcson.

A színpadon a természetet a vetített Kokó lábainál elterülő „erdőség” mozdulatlan, de később életre kelő zöldje volt hivatott megjeleníteni. A felvétel mint dokumentum, komolyságot ad a kezdő percekhez, míg a pulpituson jelen időben álló, elnyújtott, affektáló hangon kérdező pszichológus egészen valószerűtlennek tűnik, különösen, amikor szoknyája alól plusz kezek indáznak elő. Csak most, az írás pillanatában esik le, hogy talán az ember feltételezett majom elődjeire utalhattak a lábakat helyettesítő extra végtagok. De a nőalak közben madárhangokat hallat, és madárszárnyak verdesését idézi gyors egymásutánban combjaihoz ütött kezeivel. Ami ez után következik, az a megelőző jelenet/történet váratlan, meglepetésszerű, de végül is konzekvens folytatása. Bár a koreográfia nem mesél történetet, egy kicsit mégis olyan, mintha egy másik, lehetséges evolúciós út tárulna fel a szemük előtt, méghozzá az, ami nem a földön tart, hanem a levegőbe vezet.

Mondom, következetes, mert Carlo Godani Forsythe-hoz hasonlóan a klasszikus balett rendszeréből indul ki, és azt ötvözi modern elemekkel. Az eredmény egy, a valószerűtlen könnyedsége ellenére is fizikai tánc, melyben a táncosok csoportja úgy hat, mint egyetlen élő, gondolkodó organizmus, mely kötöttségeit szabadságként, és a szabadságát bizonyos kötöttségekben éli meg. A nyugodt, moderált tempó ellenére is villódzó táncok, az egymást követő kompozíciók hipnotikus erővel hatnak. Persze a különös hangulat egyik fő indikátora a zene, a hang, de ehhez társul a vetített- és hangzószöveg, a sejtelmes világítás. A néző úgy érezheti, hogy kilőtték egy párhuzamos valóságba, ahol az emberek madárszerűen könnyűek és békések és szabadok és gyönyörűek – és nem nélküliek. Nő és férfi közt eltűnnek a különbségek. A lebbenő fekete, fátyolszerűen testre boruló ruhákat színes, szemkápráztató „madárkosztümök” váltják föl, egészen olyanok, mintha a bálban a hölgyek a mellkasukról a csípőjük irányába tolták volna le mélyen dekoltált ruháikat. A víziónak egy ledfüzéres arc ad kozmikus távlatot, a csillagok világát képezve le egyetlen fejnyi területre. A koreográfus ezen kívül előszeretettel használ egyéb multimédiás eszközöket. Korábbi képek beszámolnak egy kutyáról is, aki bánatomra ebből az előadásból kimaradt. Szerencse, hogy a táncosok kutya nélkül is őrzik a darab izgalmát.

lg pastorale ajanloMalandain Ballet Biarritz: La Pastorale

Thierry Malandain koreográfus Beethoven születésének 250. évfordulója alkalmából a zeneszerző 6. szimfóniájára, a Pastorale-ra készített koreográfiát a Ballet Biarritznak. Az így létrejött La Pastorale egyszerre őriz magában sötét és világos színeket, magába húzó, szorongató, s egyben felszabadult, életörömtől átitatott érzéseket. Csakhogy valahogy semmi sem egészen az ebben a pásztorjátékban, mint aminek látszik. A jelenetek meghatározó esztétikai minősége sok esetben a komikum, és ez hol burkoltan, hol egészen nyilvánvalóan jut kifejezésre, mégsem vagyok a dolog szándékosságáról száz százalékig meggyőződve. A darab első tételeiben a táncosok egyforma, tónusaikban sötét, de korántsem egyszínű ruhákat viselnek. Ha jobban megnézzük, olyanok ezek az öltözékek, mintha patchwork anyagból varrták volna őket, s ami a legkülönösebb, a gallér állása és az óriási gombok hátoldalon elhelyezése azt sugallja, hogy viselőik – szándékosan vagy véletlenül – fordítva bújtak beléjük. Vagy – ez is egy lehetséges elképzelés – egyszerűen a testek és a fejek állnak rosszul a ruhákban, melyeknek nincs férfi és női változata, azaz egyneműek. Az első képben nehezemre is esik megfejteni, hogy mit látok: három táncosnőt, vagy két táncosnőt és egy férfitáncost.

Egy ötször ötös osztatú, fémvázas szerkezetben mozognak. Mintha a balett-terem gyakorlórúdjai sokszorozódnának meg, s jelölnének ki korlátokat – valóságos ketreceket – a közéjük szorult táncosok számára. Az előadáson sokféleképpen használják fel ezt a tér-formáló eszközi, melyről kiderül, hogy nem csak korlátol, de lehetőséget is biztosít az előadók számára. Ha a táncban beszélhetünk helyzetkomikumról, akkor a La Pastorale-ban azt elsősorban ez a rács idézi elő, mert a táncosok többnyire függeszkednek rajta, vagy a testüket támasztják alá általa, de ha a céljuk a gyors áthaladás a téren, akkor például fura, le-fölbukkanó, groteszk alámerülésekkel tudják csak legyőzni a korlátokat, és ez a mozgás önmagában véve nagyon vicces. Akkor is, ha három ember végzi, és még inkább az, ha egyszerre tízen-, huszonvalahány.

lg malandain ballet biarritz la pastorale 3Malandain Ballet Biarritz: La Pastorale

A koreográfiának van egy kiemelt alakja, egy férfi, aki minden egyes zenei tétel végén a földre fekszik, magzatszerű pózban. Míg az ő személye biztosítja a klasszikus balettre alapozó, modern felfogású táncmű linearitását, addig az öltözék, a világítás – és persze a már említett „cella” megléte, majd hiánya – a kétpólusúságnak, illetve valamiféle tükrözésnek, tükörképszerűségnek a megnyilvánulása. A sötét öltözékeket a mű közepe táján lenge, fehér ruhák váltják fel, és egészen valószerűtlen idill. A komikum itt a valószerűtlenségből fakad, a szinte paródiáig menően elrajzolt (görög?) „aranykor” képeiből. A táncosok lánc-sorokban, derékszögben megtört, magasba emelt karjaikat tenyérnél összetapasztva lakják be a színpadot, arcukon üdvözült mosollyal. Várom, hogy csattanjon már el Thierry Malandain koreográfusi poénja, és mikor valóban szembejön velünk valami ilyesmi – a táncosok Nyizsinszkij Egy faun délutánja című rendhagyó balettjéből idéznek meg teljes mozdulatsorozatokat – még mindig nem vagyok benne egészen biztos, hogy a La Pastorale finoman ironizál, vagy teljesen komolyan veszi magát. Az utolsó tételben mindenesetre az előbbi felé billen nálam a mérleg nyelve, de ettől még könnyűnek, súlytalannak, modern jegyei mellett is régimódinak látom az előadást. A táncosok erősek, szépek, jól teljesítenek, de cseppet sem vonnak a bűvkörükbe.

Hollow Bones (Dresden Frankfurt Dance Company)

Táncosok: Todd Baker, Felix Berning, Kevin Beyer, Alessandra Miotti, Roberta Inghilterra, Anne Jung, Barbora Kubátová, Clay Koonar, Amanda Lana, Zoe Lenzi Allaria, Gaizka Morales Richard, David Leonidas Thiel, Tars Vandebeek, Sam Young-Wright, Gjergji Meshaj, Allison McGuire.

Zene: 48nord/Ulrich Müller. Színpad, jelmez, fény, videó: Jacopo Godani. Képernyőgrafika: Panikos Polyviou. Szöveg: Felix Berning/Zoe Lenzi, Allaria/David Leonidas, Thiel/Clay Koonar/Vincenzo, De Rosa. Koreográfia: Jacopo Godani.

Nemzeti Táncszínház, Nagyterem, 2022. május 7.