Tyler Teadora: Zenés-táncos novelláskötet
Feledi János – Feledi Project – Oláh Dezső Vibratone Quartet: Esszencia / Nemzeti Táncszínház –
„…a cérnaszálak, amelyek az eseményeket életté fércelik össze.”
A Kodály inspirálta Prozódia és a Bartók-idéző Hat tánc után Feledi János harmadszorra alkot közösen Oláh Dezső zongoraművésszel. Az Esszenciával újra Bartókhoz nyúl: előtte tiszteleg, belőle építkezik. Az ismétlés nem meglepő; Bartók valószínűleg soha nem szűnő inspirációt nyújt a modern dzsessz számára. Az előadás annyiban újít, hogy az Oláh Dezső Trió ezúttal kiegészül Szaniszló Richárd vibrafonjával, valamint a táncművészek mellett feltűnik Szűcs Nelli színésznő, ami remek választásnak bizonyul: az élőzene és tánc énekkel, prózával gazdagodik. Érdekes koktél, jólesik ízlelgetni, de könnyen vezethet olyasmi helyzethez, mint amikor túl sokféle fűszert szórunk az ebédünkre, és a végén közülük egyik sem tud kiteljesedni.
Az alkotók a zene és a tánc szimbiózisát és szinergiáját vizsgálják. Bár a feldolgozott népdaloknak történetük van, az előadás arra törekszik, hogy ne történeteket meséljen, hanem élethelyzeteket, életérzéseket, érzelmeket, állapotokat jelenítsen meg a zene és a mozgás együttes erejével. Szűcs Nelli jelensége azonban bonyolítja a zene és a tánc „pusztán” hangulatfestő törekvését. Hangjával – a zene és az ének magától értetődő összefonódásával –, mozdulataival, karakterével hidat képez zene és a tánc között. A híd önálló objektum: az általa összekötött terek közül egyikhez sem tartozik jobban, mint a másikhoz. Szűcs Nelli is szinte saját, független dimenzióban jár-kel a színpadon. Különösen szép azonban, hogy ez a függetlenség nem csökkenti az összhangot, hanem talán finoman, borzongatóan, de még növeli is. Nem mondhatjuk, hogy Szűcs narrálna, mégis ő teremti meg az előadás vezérfonalát.
Ahogy a darab ajánlójában írták, az alkotók az élet „esszenciáját”, lényegét próbálták megragadni: azokat a cérnaszálakat, amelyek az eseményeket életté fércelik össze. Az ember alapvetően társas lény: többnyire a más emberekkel alkotott kapcsolatok mentén él. A táncosok is egy közösség dinamikáját jelenítik meg. A közösség együtt mozog, általában nincsenek pólusai (ha mégis, akkor beindul a „bullying”), viszont időnként párokká alakul. A párok együtt táncolnak, együtt mozognak, aztán szétválnak, és újra összeáll a közösség: egy massza, egy élőlénytömeg. Nem is feltétlenül embertömeg: az egyes udvarlást, násztáncot, versengést, rivalizálást idéző jelenetek nyugodtan szólhatnának egy szociális, társas viselkedésű állatfaj mindennapjairól is. Azt hiszem – bár kérdéses, hogy vajon célként ez felmerült-e a koreografálás közben –, az Esszenciában megláthatjuk az ember állati voltának lágy, természetes aspektusát. Ez különleges: az ember állatiassága (vagy inkább elállatiasodása) a színpadon sokszor inkább kínos, ijesztő, nyomasztó kontextusban történik.
Az előadás imázsképe / A fotó forrása a Nemzeti Táncszínház
Elgondolkodtató, hogy az élet esszenciáját kutató műben egyáltalán nem jelenik meg a természetes halál és a gyász, holott ezek szerves részei az életnek. Ez persze magyarázható azzal, hogy többnyire a feldolgozott népdalok mondanivalója kel életre, és ez bizonyos keretet (vagy korlátot) szab az esszenciakutatásnak.
Az előadás kezdetén Szűcs Nelli egy nyakába vetett kötelet teker le magáról lassú, fáradságos mozdulatokkal – a Megrakják a tüzet… ismerős dallamaira. A jelenet végén felvillanó szimbolikus öngyilkosság vagy később Angoli Borbála tragikus halála egyáltalán nem képviselik a nyers, mindennap jelen lévő halált: ezek speciális élethelyzetben előálló emberi tragédiák. Bár ha nagyon szabadon asszociálok, Szűcs Nelli lassú, fáradságos lépkedése a hosszú kötélen jelentheti az élők elméjében ólálkodó görcsös halálfélelmet, vagy akár a halállal való megbékélést is. A zene azonban nem ezt sugallja.
Az érdekes, erős kezdés után váratlanul könnyed lesz a folytatás. A táncosok alkotta közösségből hamar kiválnak az első párok: táncuk a társas kapcsolatok különféle aspektusait eleveníti meg. Mindegyik sorra kerülő páros többnyire a zene ritmusában táncol, miközben a többi pár a színpad perifériáján lassú mozdulatokba fagy. Sok esetben nagyon jól sül el a gyors és lassú mozgások vegyítése: általában a színpad elülső felében a gyors mozgás dominál, hátul pedig a lassú. A táncosok nyilvánvaló profizmussal mozognak, ezért is az embernek szemet szúr a mozdulataikban nem ritkán megfigyelhető minimális aszinkronitás. Vajon ez direkt van így? Eljátszottam a gondolattal: talán az általános élethelyzetek egyediségét próbálják kidomborítani… Hiszen mindenki szeret, mindenki szenved olykor, mindannyian érezzük magunkat néha magányosan, árván. És mindenki egyedi, egyszeri és megismételhetetlen módon éli meg azt a sokak által ismert nagy érzelmet. Keresés, udvarlás, érintés, ölelés, nász, elszakadás: ez az, ami mentén élünk. Az élet gerince a társas kapcsolat. Szeretni és szeretve lenni. Ez a cérna.
Az érzeteket a zene és a tánc jól eltalált összhangja hozza létre. Az első páros egy friss szerelem rózsaszín felhőjét juttatja eszembe, amely vágyakozással, a társ megtalálásának elemi örömével van telve. A zene gyorsan, könnyedén lüktet; a bőgőé a főszerep. A következő páros merőben más érzetű kapcsolatot vázol fel, itt a zenében a vibrafon kap nagyobb hangsúlyt. Ez egy mélyebb, bizalmasabb kapcsolat: az egymásba vetett kölcsönös bizalom és az összeszokottság biztonságérzete sugárzik belőle. A harmadik páros tánca megint más: a két fél kapcsolata nem egyértelmű, hanem olyan kesze-kusza. A zenében is több a disszonancia, az emberben kétely merül fel. A táncosok magukhoz húzzák a társukat, aztán ellökik. Felváltva egymásra támaszkodnak, gyorsan, taposva mozogtak. Türelmetlenség, vita, játszma: egy bonyolultabb kapcsolat rajzolódik ki, harcra emlékeztet.
Itt meg kell jegyezni, hogy míg a színész Szűcs Nellinél nem zavaró, hogy az érzelmeket mimikával, hanglejtéssel, gesztusokkal fejezi ki, ugyanez a táncosoknál gyakran feleslegesnek tetszik, és némileg csökkenti is a tánc élvezeti értékét.
Az előadás csúcspontja Angoli Borbála, a „megesett leány” balladája – érzelmi szempontból mindenképp. A felkavaró történet Szűcs Nelli erőteljes előadásában még keményebbé válik: itt a történet, a tánc, de leginkább a színésznő a zene fölé kerekedik, miközben az összhang közöttük megmarad. Keserű-szép, jól sikerült kísérlet.
A zene kisebb megszakításokkal halad egyik népdalból a másikba, nincs köztük különösebb átmenet. A „blokkokból” nem cselekmény nélküli táncelőadás áll össze, hanem egy zenés-táncos „novelláskötet”, amelyben a súlyosabb témákat furcsa természetességgel váltják a könnyed, nyáresti emlékeket idéző játékok: a fiatalkor édes bohósága, szerelem, álmodozás, játszadozás… Vegyesen, látszólag véletlenül – éppúgy, mint az életben.
Esszencia (Feledi János – Feledi Project – Oláh Dezső Vibratone Quartet)
Táncművészek: Kaiser Fruzsina, Nyeste Adrienn, Jenei Lilla, Nagy Csaba Mátyás, Julien Klopfenstein, Gyugos Dominik. Ének, próza: Szűcs Nelli. Zene: Oláh Dezső (zongora), Oláh Péter (bőgő), Pecek Lakatos András (dob), Szaniszló Richárd (vibrafon).
Látvány, jelmez: Henez Mariann, Matisz Gábor, Feledi János. Fénytervező: Hepkó Miklós. Rendezés, koreográfia: Feledi János.
Nemzeti Táncszínház, Táncpark, 2022. július 22.
