Kritika

Kortárs tánc, Mozgásszínház

Sjón, nójS, tetem, Á

Artus: Forrás – Kérész Művek 73. / Három Holló -

Miért nem hallgatja meg az orvos a nő szívét is?

Goda Gábor Kérész Művek sorozatának legújabb epizódját az őszi Pes Text (világirodalmi) Fesztivál keretén belül rendezték meg – „forrás” témában. A Kérész Művek egy nap alatt készülnek. Az egyszeri, megismételhetetlen előadás közben születnek és halnak meg: az egyed elillan, a (mű)faj fennmarad. „Elhatároztuk, hogy lapunkon meghonosítjuk az interjúkritika műfaját. Egyre több felől halljuk, hogy leáldozóban van a művészetkritika régi módszere, mely szerint a kritikus megnézi az alkotást, majd hazamegy, és megírja a kritikát. Ez olyan, állítják sokan, mint amikor a bíró kihirdeti az ítéletet. Ezért kritikai beszélgetéseket szervezünk…” – ez új, kísérleti rovatunk mottója. Tyler Teadora beszélgetőtársa ezúttal Gesztenyéssy Teréz, aki „színházkedvelő, kultúrsznob, laikus”.

 

Tyler Teadora: Szóval, állítólag ennek se eleje, se vége. Nem tudni, ki néző és ki színész, nincs definiált színpad… Tehát minden bizonytalan, a határok nem hogy elmosódnak, de alig léteznek. Ez valóban izgalmas reklámszöveg, eltérő a megszokottól. Ahogy a művet a létrehozói nevezik: meghatározhatatlan „performansz-kocsma”. Te hogy neveznéd azt, amit láttunk?

Gesztenyéssy Teréz: Goda Gábor az előadást egyértelműen megnyitja és lezárja. („Vége van.”) Az előadóművészek nagyrészt színpadon működnek, és teljesen nyilvánvaló, hogy ki a néző és ki az előadó. Akkor is, mikor a művészek a közönség közt elszórva helyezkednek el, a jelenet főszereplője, akire a figyelem irányul, a színpadon áll. Ezzel nincs baj, de marad utána egyfajta „nem erről volt szó”-érzés. Ha elsiklanak a tény fölött, hogy vége van, és egyszerűen csak megvárják, hogy megértsük, és csöndben visszatérjünk a valóságba… Az érdekesebb lett volna, bár ilyen befejezést is láthattunk már nem egyszer.

art1Goda Gábor / Fotók: Stepmotions / A fotók forrása a Pes Text facebook-oldala

Kávéházi hangulat. Szétszórt kis asztalok székekkel, a sarokban bárpult, a vállalkozó szelleműek borozgathatnak előadás közben. Remek dzsesszmuzsika (Juhász Attila – zongora; Piri Béla – nagybőgő; Tiba Sándor – dob). Furcsa, átmeneti hangulat: az emberek feszengve igyekeznek nem feszengeni. Mi volt az általános benyomásod az előadásról?

Erősen kezdtek, majd sokkal könnyedebbé, fogyaszthatóbbá vált az előadás. A zene nagyon jól illeszkedett a különböző hangulatokhoz, könnyed dzsesszből néha egészen mássá változott: érzelmes, felemelő, várakozásteljes, borzongató is tudott lenni. Tetszett, jó nyomot hagyott bennem, de kicsit zavart, hogy az összefűzött részeknek nincs különösebb köze egymáshoz, és ezáltal számomra nem is állt össze valamilyen egésszé az előadás. Kicsit átgondolatlannak éreztem, de lehet, hogy ez természetes velejárója vagy szándékos jellemzője ennek a sajátos műfajnak. A női lét különféle aspektusai és a lépten-nyomon felbukkanó Sjón (izlandi író – a szerk. megj.) fűzték asszociációk mentén mégis valamennyire össze a produkciót.

Szerintem mi, magunk ziláltuk szét a flow-t azzal, hogy mindent kötelességtudóan megtapsoltunk. Az asszociációs randomság nem zavart – úgy éreztem magam, mintha felvillanó érzéseket, gondolatokat látnék valós térben, és időben kimerevítve. Mondhatni, gondolatinstallációkat. Nem céljuk a felmerülő témákba mélyen belemenni, hiszen nem is lehet egy ilyen előadás keretében. Inkább csak megpiszkálják a nézők gondolatait… Szóval téged leginkább az előadás kezdete érintett meg?

Igen. A színpadon áll egy fiatal lány (Tózsa Mikolt), szoknyája alól piros zsinegek lógnak. A zsinegeket legyező alakban kifeszíti több, sötétben maradó művész. A zsinegek végén borospohárban csigaház, nyers disznószív, régi játék baba, rejtélyes férfiember bekeretezett képe… Az egyiknek a végén pedig egy olló. A nő az élet forrása, benne van a szeretet, a természet, a vágy, a család – de megesik, hogy ő maga vágja el mindezeknek a fonalát? A lány köldökére teamécses van ragasztva: ő maga gyújtja meg.

art2Tózsa Mikolt

Az idő telik, az élet fogy, és az egész nagyon tud fájni – nekem ezt mondta a jelenet.

Eközben tényleg azon gondolkoztam, hogy oda kéne menni, és letépni a gyertyát, hogy ne égjen meg a bőre. Rettenetesen éreztem magam: nézzük, és hagyjuk szenvedni? Végül is, nap mint nap teszünk ilyesmit, félrenézünk… Csak a fizikai fájdalom látványa erősebben hat ránk. A viasz egyre csak csöpög a szoknyájára, meztelen lábára, és ő némán, mozdulatlanul tűri. De most akkor – szabad beavatkozni vagy sem? Lehet, hogy elrontom vele az egész jelenetet.

Ez szerintem csak rajtad, rajtunk múlt. Mondjuk, nem tudom, hogy reagáltak volna.

A madzagok végén lévő szimbolikus tárgyak pedig szinte mint lehetőségek lebegnek a levegőben: mennyiféle asszonysors van, vajon melyik vár ránk? Mennyi beleszólásunk van? Aztán elfogy a viasz, a gyertya elalszik, a mécses leesik, és a zsinegeket elvágják. Snitt.

Aztán bumm, jöttek a hol vicces, hol elvont, hol jéghegy csúcsa típusú, mélyebb jelenetek.

A géphangon narrált párkapcsolati jelenet például remekül sikerült. Furulyás Dóra és Szász Dániel robotszerű mozgása, mimikája magas színvonalra emeli a kifacsart vitát, a végén pedig az üresen ismételgetett „boldog vagyok, nagyon boldog vagyok – mondd még! – boldog, nagyon boldog vagyok” a nevetés ellenére is mély, szomorúan kongó gondolatokat hagy maga után.

art5Szász Dániel

Egy ponton interaktívvá válik az előadás, rejtvényt fejtünk (a falon egy nagy, piros Á betű, mely Kocsis Gábor szellemi tulajdona). A tippeket teáskannába gyűjtik.

Kedves, szórakoztató közjáték, de aránytalanul hosszúra nyúlik. Van valami könnyed bája, a régi szerencsekerék-felolvasásokat idézi, és ebben ki is merül a dolog. Csak közvetetten interaktív, hiszen nem mi mondjuk be a megfejtéseinket, hanem felolvassák őket, mi pedig nevetünk. A rejtvény ügyes megfejtőjét ováció fogadja, nyereménye ingyenes részvétel a következő Kérész-előadáson.

Még azt is megkockáztatom – horribile dictu – hogy valamivel ki kellett tölteni némi időt, és ez jutott eszükbe. Ettől függetlenül aranyos volt. Ahogy az is, hogy a második fia születése miatt távol maradó Lukács Mihály videón mondta el, milyen jelenetet szánt volna nekünk.

Igen… És mi meg rögtön aktualizálunk. Talán ezért is járunk színházba: saját életünket, korunkat feldolgozni. Most, például ha az ember meghallja a szívverés hangját, nehezen tud másra asszociálni, mint a „szívhangrendeletre”. Pedig ez nem egy magzat szívverése volt! Az ugyanis sokkal szaporább. Ez egy felnőtt szíve volt… Azt üzente, hallgassuk meg a nőket is. A magzat is egy élet, de az a nő is egy élet. Ez még mindig gyakran elfelejtődik. Miért nem hallgatja meg az orvos a nő szívét is?

Igen, abszolút. Egyébként külön örültem, hogy a jelenet végén a szívdobogás hangja tovább szólt. Ültünk a sötétben, és hallgattuk. Azon merengtem, hogy ez a saját szívdobogásom is lehetne. Egyszerre éreztem magam biztonságban, (ez valami gyönge anyaméh-nosztalgia?), és rendkívül furcsán, mintha saját magamban lennék, mintha egy pillanatra túl közel kerültem volna a saját mélységeimhez. Engem talán ez a rész érintett legmélyebben.Ha ezen a ponton tapsoltunk volna, az érzés talán létre se jön.

Furcsa, hogy mindenkinek mennyire más dolgok jutnak eszébe egy adott szóról, így nagyon random dolgok kerülnek egymás mellé. Belemártjuk a lábujjunkat a feldolgozatlan traumák jéghideg vizébe, aztán bevonul egy huszár(?) felfújható dinoszauruszon, jót nevetünk, hogy szexizmus, patriarchátus, magukat oly’ komolyan vevő, bajszos férfiak…

art3

Apropó, traumák… „Hány perc főzés után lesz a traumából fogyasztható emlék?”

Nagyon tetszett, ahogy Szalay Henrietta mosta a festéket az arcáról. Az eleinte tiszta víz egyre zavarosabb lett, kicsit a halmozódást illusztrálta: moshatod, tűrheted, de a vizet előbb-utóbb ki kell önteni. Eleve nagyon érdekes megfogalmazás, hogy a traumából emlék lesz. Ha beépül a személyiségünkbe, torzulunk általa. Hogyha olyan szinten feldolgozzuk, hogy együtt tudunk élni vele – megtörtént, és már „csak egy emlék” –, akkor tudunk, úgymond, továbblépni.

Ebben nem vagyok biztos. Ez lehet, hogy nagyban függ attól, hogy milyen típusú személyről van szó, és mit gondolunk feldolgozásnak. Én nem szeretem ezt a szót, mert azt sugallja, hogy valamiből lesz valami más. A traumából nem lesz más, az ugyanúgy ott van, megtörtént dolog: te leszel más.

Látod, csak felpiszkálta a gondolatainkat az előadás. Az emlék olyan, amiről el tudsz gondolkodni, de egy elfojtott traumával nem tudsz így foglalkozni. Ez egy kicsit biztos mindenkinek más… Nehéz, mert minden embernek másmilyen élményei vannak. Az elfojtásnak épp az a lényege, hogy olyan mélyre lenyomom, hogy a tudatodban többé nem jelenik meg olyan formában. Aztán persze előtör, vagy így, vagy úgy.

A Forrásban minduntalan női szerepek és sorsok villannak fel…

Nőkkel kezd és nőkkel zár. A végén meggyilkolt asszonyok mutatnak lassú, merev mozdulattal a köldökükre, mintha csak haláluk okát próbálnák felfedni. Tózsa Mikolttal zárul a performansz: áll a kivetítő előtt, és törnek ki belőle a szavak. Bugyborékolva lebegnek a felszínre, mintha nem a víz mélyére süllyedt, elfeledett test anyaga bomlana, hanem a története.

Forrás – Kérész Művek 73. (Artus – Goda Gábor Társulata)

Alkotó-előadók: Bodóczky Tóni, Furulyás Dóra, Hajdu Gáspár, Kocsis Gábor, Kemény Rozi, Lukács Mihály, Tózsa Mikolt, Mózes Zoltán, Szász Dániel, Szalay Henrietta.

Fény: Kocsis Gábor. Zene: Juhász Attila – zongora; Piri Béla – nagybőgő; Tiba Sándor – dob. Rendező: Goda Gábor.

Három Holló, 2022. szeptember 30.

Pes Text Fesztivál