Kritika

Kortárs tánc, Balett

„Félretolták, és megpróbáltak másról beszélni”

Kulcsár Noémi Tellabor: Requiem / Nemzeti Táncszínház -

 …jönnek a kontaktok, az egymásra ráforduló, átgördülő testek, melyeknek nincs közük a zenéhez, annak gondolatiságához.

Lőcsei Jenőt a táncszakmában mindenki ismeri. Évtizedeken át a Magyar Nemzeti Balett vezető szólistája, Európa rangos balett-társulatainak vendégművésze volt. Koreográfusi pályája kezdetén Bartók és Kodály mellett Arnold Schönberg, Nicholas Lens és Jan Garbarek szerzeményeire is készített tánckompozíciókat, Bartók Béla A csodálatos mandarinjára alkotott változatát az Operaházban mutatták be.

„Elhatároztuk, hogy lapunkon meghonosítjuk az interjúkritika műfaját. Egyre több felől halljuk, hogy leáldozóban van a művészetkritika régi módszere, mely szerint a kritikus megnézi az alkotást, majd hazamegy, és megírja a kritikát. Ez olyan, állítják sokan, mint amikor a bíró kihirdeti az ítéletet. Ezért kritikai beszélgetéseket szervezünk…” – ez új, kísérleti rovatunk mottója.

Lőcsei Jenőt Kutszegi Csaba kérdezi.

Kutszegi Csaba: A Kulcsár Noémi Tellabor Requiem című estjét láttuk a Nemzeti Táncszínházban. Nem szeretném az előadást elemezni, inkább a kortárstánccal, kortárs balettal kapcsolatos általános kérdésekről tudakolnám a véleményedet. Ennek persze kritikai üzenete is van: egyik egyfelvonásos sem érintett meg, nem váltottak ki belőlem figyelemre érdemes gondolatokat, illetve a velük kapcsolatos problémáim a szcéna általános jellemzői is (természetesen: tisztelet a kivételnek).

Tellabor 1 035Az Éj monológja  Fotók: Mészáros Csaba

Az esten kortárs magyar zeneszerzők művei csendültek fel – felvételről. Az első egyfelvonásos, Safranka-Peti Zsófia és Wéninger Dalma koreográfiája Bella Máté Az Éj monológja című kompozíciójára készült – az Imre Zoltán Program támogatásával. Ezzel kapcsolatban tudni kell, hogy ez az NKA-program az innovációt szolgálná, azzal, hogy fiatal pályakezdő alkotókat támogat. Ők biztatást érdemelnek, ez igaz a fenti két tehetséges fiatal táncművész-koreográfusra is. Itt teszek két megjegyzést. Az első két év összes IZP-bemutatóját megnéztem, aztán azért is fáradtam bele, mert egyre kevesebb innovációt találtam a „kísérleti” alkotásokban. Sajnos Az Éj monológjára is igaz, hogy az alkotói a valódi eredetiségre törekvés helyett az elmúlt két-három évtized kortárstánc-kliséit használják-utánozzák benne – több-kevesebb sikerrel. A másik gondolatom is ezzel kapcsolatos. Úgy tudom, hogy a pályázati kiírásban előírják, hogy a fiatalok kötelesek mentort választani maguknak. Ezúttal a mentor nevét a színlapon nem olvashatjuk (logikusan-vélhetően Kulcsár Noémi lehet az), de az alkotásban sem látjuk jobbító tanácsainak nyomát. A pályázat mentor- és minőségbiztosítási rendszere egyáltalán nem működik (vagy egészen máshogy, mint ahogy az kívánatos volna) – ezt több év IZP-tapasztalata mondatja velem, nem csak a most bemutatott darab.

Az est második részében Kulcsár Noémi Eötvös Péter Alle vittime senza nome (A név nélküli áldozatoknak) című zeneművére készült koreográfiáját láthattuk.

Azt mondják, hogy a magyarországi kortárstánc inkább színházi gyökerű, és nem tánctechnika-központú, egyszerűbben fogalmazva: az alkotók nem tartják elsőrendűen, kiemelten fontosnak a tánctechnikát és a képzett táncos testek látványát. Itt a kortárs balettet külön kell kezelni, mert a nagyobb vidéki balett-társulatok táncosai például jól képzettek, technikásak. Jenő, te klasszikusan képzett, technikás táncosként ezt hogy látod: a magyarországi kortárstánc technikai színvonala – úgy általában – alkalmas-e, megfelelő-e színvonalas koreográfiák létrehozására?

 Tellabor 1 018

Lőcsei Jenő: Nekem a fő bajom nem ezzel kapcsolatos, hanem inkább azzal, hogy a legtöbb esetben temérdek így vagy úgy eltáncolt mozdulatot látok, de a koreográfusok a mozdulatok bűvöletében igen gyakran megfeledkeznek arról, hogy megfejthető, érthető vagy legalább érezhető üzenet nélkül a sok lépés mind csak: „megy a levesbe”. A technikával kapcsolatban pedig… Nem akarom azokat a régi, rossz berögződéseket felidézni, amikor az egyik oldal a klasszikus balettról azt mondta, hogy ócska, poros, elavult műfaj, ma már semmit nem ér, a másik oldalon meg az járta, hogy kortárstáncos Magyarországon az lesz, aki nem tud megtanulni normálisan táncolni. Ezzel a véleménnyel messzemenően nem értek egyet. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a kortárstánchoz is kell optimális fizikai állapot. Fontos a képzés színvonala, kell megfelelően trenírozott test, kell izomzat, kellenek adottságok, és kell kiállás – ahhoz, hogy a test megfelelően, színesen „beszélni” tudjon. Azt gondolom, Magyarországon ezen a területen is rengeteg lenne még a tennivaló, a ma este látott táncosok képzettsége sem éri el a nemzetközi szintet, de az estnek nem ez a gyenge pontja.

Vannak egyéb régi, rossz berögződéseink is. Én például évtizedeken át hallottam-olvastam, még jeles teoretikusoktól is, hogy a táncban a történetmesélés elavult ócskaság, a korszerű/kortárs az cselekménytelen, csak hangulatokat, érzelmeket jelenít meg elvontan. Hogy látod? Fontos kérdés ez ma a koreográfiákban?          

Erről kötetnyit lehetne beszélni… Én mindig is mindenevő voltam a táncban. A klasszikus vagy neoklasszikus, cselekményes balettek mellett mindig nagyon szerettem a kortárs balettet vagy a kortárstáncot, de a kortárs zenét is. Az első koreográfiai ötletemet Kurtág György Bornemisza Péter mondásai című, egy zongorára és egy szopránhangra írt (egyik) főműve inspirálta. Bár ez a darab nem valósult meg, mert végül csak néhány évvel később kezdtem el koreografálni, a hozzáállásomról a zenéhez nagyon sokat elárul. Elképesztő zenemű! Kitűnő operaházi korrepetitor barátom, Pertis Jenő vagy két hétig magyarázta nekem a kottából a dodekafóniát. A szöveg és a zene együttese nagy hatással volt rám. Lassan megismertem a zenemű felépítését és azokat a zenei eszközöket, melyeket Kurtág használt. Minderre azért volt szükségem, hogy koreográfusként fogást találjak a zenén. Ahhoz, hogy koreografálni tudjak egy zenére, meg kell értenem a struktúráját. Amikor megértem, attól nem hat rám jobban a zene, de képessé válok rá, hogy koreográfusként kezdjek vele valamit. Amikor a Mandarint készítettem, akár partitúra nélkül is eldirigáltam volna, minden hangja a fejemben volt, és ez igaz minden darabra, amit valaha készítettem. Ez persze nem garancia a minőségre, de esély csak így van rá, e nélkül biztosan nincs. Nekem mindig alapelvem volt, hogy a koreográfiának szervesen a zenéből kell építkeznie, pláne akkor, ha a zeneszerző a kompozíciónak konkrét címet is adott.

Tellabor 1 013

Az Éj monológjáról Magyarországon mindenkinek csakis ugyanaz az egy dolog jut eszébe, ráadásul a szövegek fel is hangzanak a műben. Az Éj (Vörösmartynál is) konkrét cselekménytől teljesen független, elvont valami, a megszemélyesített Mindenség, a filozofikus monológja pedig az emberi élet értelméről, hiábavalóságáról szól – és Bella Máté zenéje ezt közvetíti, szerintem nagyon jól. Ma este úgy láttam, hogy ezt a muzsikát a két fiatal koreográfus tulajdonképpen háttérzeneként használta, meg sem kísérelték a költő és a zeneszerző eredeti szándékát megérteni, közvetíteni. Azt félretolták, és megpróbáltak valami másról beszélni. Rengeteg mozdulatot láttunk, lekerekített kis etűdöket, szólókat, kettősöket, triókat, de a koreográfiának semmi köze nem volt a zenéhez, ahogy a cserkészingeknek, a kisdobos- vagy úttörőnyakkendőnek és a hátizsáknak sem. Itt leginkább a kortárstánc elvont költészetére lett volna szükség. A magamfajta ember, aki nagyon tiszteli a zenét, itt már elveszti az érdeklődését.

Ha már ennyire belementünk az egyik koreográfia taglalásába, beszéljünk egy kicsit a másikról is. Kulcsár Noémi koreográfiájának láthatóan-vélhetően volt köze Eötvös Péter zeneművéhez…

Az egy rekviem. Azt mindenki tudja, hogy a rekviem az elhunytak lelki üdvéért szóló gyászmise, hogy örökké nyugalmuk legyen, és az örök világosság fényeskedjen nekik. Ez a zenemű a Földközi-tengeren átkelni próbáló, hullámsírba veszett ismeretlen migránsok lelki üdvéért mondott gyászmise. Ezt Eötvös Pétertől a négy legnagyobb olasz szimfonikus zenekar közösen rendelte meg, az ősbemutatót a milánói Scalában tartották 2016-ban – nyilván azért, mert ez akkor Olaszországnak volt a legégetőbb problémája. A migránsokat a hazai médiában legtöbbször ellenséges tömegként emlegetik, akik el akarnak özönleni minket, holott valójában egyéni sorsok, vagyis egyes emberek, akik szeretnének boldogulni az életben. A migrációnak nagyon összetett történelmi, politikai, gazdasági okai vannak, rengeteg társadalmi dilemmát vet fel, és a felelősség kérdését is, hogy ki mindenki felelős ezeknek az embereknek a haláláért, a lelkük elkárhozásáért. Gondold el, hogyan élhettek, ha beleülnek negyvenen-ötvenen egy gumicsónakba, és nekivágnak a tengernek egy új élet reményében. Legtöbbjük fiatal férfi. Eötvös zenéje hihetetlenül színes muzsika, vannak benne zsongó, áradó zenekari részek, az ember néha látja közben a háborgó tengert.

Tellabor 2 006Alle vittime senza nome

De a mű nem a minket elárasztó, elpusztító tömegről, hanem az egyénekről beszél, az egyes emberekről, akik elpusztultak. Igazi erős, kortárs zene, az életünk aktuális, húsba vágó súlyos problémáiról szól, tele van disszonanciával, nincsenek benne hagyományos értelemben harmóniák, különböző hangulatokat jelenít meg, néha sikítanak a hangszerek, mint a segélykiáltások.

És akkor a darab elején, a bevezető tételben megjelenik a színpadon egyfajta lepel-hajó, amelyben öreg emberek érkeznek, aztán a „hajó” eltűnik a színről, és onnantól lényegében ugyanazt látom, mint a fiatalok előző koreográfiájában: elindul a megszokott, és már közhelyessé vált kortárs mozdulatok sorozata, jönnek a kontaktok, az egymásra ráforduló, átgördülő testek, melyeknek nincs közük a zenéhez, annak gondolatiságához. A zene, illetve a tánc által ébresztett asszociációim köszönő viszonyban sem voltak egymással. Nem értettem azt a viszonyrendszert sem, ami a hajón érkező „öreg” táncosok és az őt fogadó fiatalok között kialakul, utóbbiak egyébként egyes tételekben gyönyörűen táncoltak. Az idős táncosokkal a színpadon sincs semmi bajom, de nem jó, ha csupán fel-alá totyognak, és az sem, ha ugyanazzal a mozgásvilággal próbálkoznak, amellyel a fiatalok. Őket ki kellene találni, hogy megmutathassák azt, amiben jobbak. Neked van arra valamilyen megfejtésed, hogy ki ki volt itt, mit ábrázoltak?

Tellabor 2 004

Őszintén: nincs. Pedig jó darabig árgus szemmel figyeltem a helyzeteket, de amikor a két tábor tagjai fénykörökben párokba álltak, és nem láttam benne semmi logikát (volt nem egy öreg – fiatal pár, de öreg – öreg és fiatal – fiatal is), akkor feladtam, gondolván, hogy rossz úton járok. Kicsit cinikusan: huszonharmadik éve írok rendszeresen tánckritikát, rengeteg kortárs koreográfiát láttam, bármikor bármiről percek alatt le tudok akasztani magamban egy alkalmas értelmezést (akár a fenti jelenetről is), amely helytálló és jogos is, mint bárki más egyéni percepciója. A kortárs művészetek befogadása teljesen szabad. A nagy kérdés – általában is! – hogy ezzel vajon visszaélnek-e az alkotók.

Ebben a kérdésben most inkább nem foglalnék állást. De annyit még hozzáfűznék az eddigiekhez, hogy akár történet van, akár cselekménytelen a tánc, elmélyülés, tartalom és költészet kell bele. A kortárstánc is zenés színház, ha konkrét cselekménye nincs, akkor is kell érzelmeket, gondolatokat ébresztenie bennem, hogy felkeltse az érdeklődésemet. Hogy hasson! Közvetítsen valamit, amit a néző valamelyik szervével felfogni és dekódolni képes. Lehet, hogy csak a görcsbe ránduló gyomrával, vagy a rátörő szomorúsággal. Ellenkező esetben unatkozni és bosszankodni fog.

Mind a két darab tartalmaz lehetőségeket: Az Éj monológja mindig aktuális, a migráció pedig a 21. század egyik legsúlyosabb, a teljes emberiséget érintő problémája. A hiányérzetem, az elégedetlenségem abból adódik, hogy míg a zenék hatásosan, érthetően és átérezhetően közvetítik a témákat, addig Az Éj monológja táncalkotói a zenét kikerülve próbálkoztak meg valamivel, ami végül messze alulmúlta a zene kvalitását. Kulcsár Noémi pedig nehezen követhető értelmezésével időnként inkább csökkentette a kitűnő zene hatását, ahelyett, hogy a tánc nyelvén plusz értéket adott volna hozzá.

Kulcsár Noémi Tellabor: Requiem

Bella Máté: Az Éj monológja

Táncolják: Heim Boglárka, Horváth Attila, Safranka-Peti Zsófia, Wéninger Dalma. Koreográfusok: Safranka-Peti Zsófia és Wéninger Dalma.

Eötvös Péter: Alle vittime senza nome (A név nélküli áldozatoknak)

Táncolják: Frank Flóra, Heim Boglárka, Horváth Attila, Horváth Bence, Kalmár Attila, Krámer György, Lőrinc Katalin, Safranka-Peti Zsófia, Vati Tamás, Wéninger Dalma. Koreográfus: Kulcsár Noémi.

Dramaturg: Cseh Dávid. Jelmeztervező: Bati Nikolett. Díszletkoncepció: Csere Zoltán. Rendező: Kulcsár Noémi.

Nemzeti Táncszínház, 2022. október 24.