Kritika

Kortárs tánc

Pusztuló bolygó – minőségi színház

Compagnie Focus & Compagnie Chaliwaté: Vasárnap / Trafó

Nem kell vért izzadnom, hogy megfejtsem a rejtélyt, hogy vajon mit akar mondani az alkotó.

Lőcsei Jenőről nemrég megírtuk, hogy a táncszakmában mindenki ismeri (a cikk elolvasható itt: „Félretolták, és megpróbáltak másról beszélni” – https://tanckritika.hu/kategoriak/kritika/1707-felretoltak-es-megprobaltak-masrol-beszelni). Évtizedeken át a Magyar Nemzeti Balett vezető szólistája, Európa rangos balett-társulatainak vendégművésze volt. Koreográfusi pályája kezdetén Bartók és Kodály mellett Arnold Schönberg, Nicholas Lens és Jan Garbarek szerzeményeire is készített tánckompozíciókat, Bartók Béla A csodálatos mandarinjára alkotott változatát az Operaházban mutatták be. Mindehhez most annyit fűzünk hozzá, hogy tizennyolc éve zenés darabokban, operettekben, musicalekben koreografál, és elkötelezett híve a precíz munkával elérhető kiváló minőségnek.  

„Elhatároztuk, hogy lapunkon meghonosítjuk az interjúkritika műfaját. Egyre több felől halljuk, hogy leáldozóban van a művészetkritika régi módszere, mely szerint a kritikus megnézi az alkotást, majd hazamegy, és megírja a kritikát. Ez olyan, állítják sokan, mint amikor a bíró kihirdeti az ítéletet. Ezért kritikai beszélgetéseket szervezünk…” – ez új, kísérleti rovatunk mottója.

Lőcsei Jenőt Kutszegi Csaba kérdezi.

 

Mit szólsz hozzá – velem ez ritkán fordul elő, pedig nagy színházdrukker vagyok –, ha azt mondom, hogy ez az előadás számomra az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb színházi élménye volt?

Abszolút megértem. Már azért is, mert ilyen nem szokványos, speciális színházi előadást én elég keveset látok. A Vasárnap nagyon sokszínű, temérdek színházi eszközt vonultat fel és mozgat meg. Van benne verbális szöveg (igaz, mintha direkt nem akarnák, hogy értsük: ukránul beszéltek fordítás nélkül – de nem is fontos megérteni), továbbá nagyon színvonalas bábjáték és koreografált mozgás, nem tánc, de precízen megkoreografált, magas színvonalú mozgás, valamint filmbejátszás, vannak benne kitűnő videótrükkök és fantasztikusan működő berendezések, kellékek.

focus1Fotók: Virginie Meigné / A fotók forrása: trafo.hu

Én nagyon szeretem azt is, amikor hétköznapi akciókban gyarló emberi dolgok jelennek és történnek meg a színpadon, miközben mögöttük nagyívű gondolatiság épül fel. Ez az ellentmondás az előadáson egész végig termékeny feszültséget teremt. Ökológiai katasztrófában élünk, a földgolyó haldoklik, de mi, emberek az utolsó leheletünkig ragaszkodunk az ócska kis hülyeségeinkhez, a kocsiba illatosító kell, útközben enni, inni, cigizni kell, és a vasárnapi ebédet az apokalipszis közepette is szertartásosan el kell fogyasztani, még ha a világ bele is pusztul.

Nagyon bírtam, hogy mindezt teljesen egyszerű eszközökkel adják elő. Humorral, iróniával és közérthetően, anélkül, hogy azt érezném, hogy a számba akarnák rágni a tanulságot. Absztrakt és abszurd, korszerű színházi eszközökkel megfogalmazott történetet látunk, mégis tökéletesen lehet érteni és azonosulni vele. Nem kell vért izzadnom, hogy megfejtsem a rejtélyt, hogy vajon mit akar mondani az alkotó. Nem szeretem azokat az előadásokat, amikor az alkotóknak művészi önkielégülésben van részük, a néző meg önbizalmát és önértékelését elvesztve töpörödik, mert nem tud a nagy, rejtélyes mondanivaló közelébe férkőzni. Ez az előadás tökéletes bizonyítéka annak, hogy korszerű eszközökkel is teljesen érthetően lehet komoly témákat megjeleníteni.

Kifejezetten szeretem, ha ez játékosan történik. Egy család, mintha egy téli vasárnapját töltené; persze kissé szürreális térben és módon, a gyerek kisautóval játszik, az anya összeszedi a terepasztal pici fenyőfáit, végighasal az asztalon, az ég felé mered a bakancsa talpa, amelyen egy odakerült fácska mellett kis füstölgő-világító házikó álldogál. Ez szinte egy felütése az elkövetkezendő történéseknek, nem kell értelmet keresnem benne (mert nincs is), de rögtön érzem, hogy egy furcsa, szétcsúszott világban élünk, amely tele van mesebeli dolgokkal, szépséggel is, de mindeközben egyáltalán nem tudható, merre tart. Ebben a világban minden furcsaság természetes, még ha tragikus is, legyen az lépcsőn széklifttel közlekedő élethű báb nagymama, vagy olvadó jégtáblán kölykét elvesztő, ordító jegesmedve.

focus5

Egyetlen öncélú poén sincs az előadásban, a legapróbb részletekig kidolgozott akciókból áll össze egy nagy mozaik, amely súlyos, vaskos mondanivalót hord magában. Mindez olyan pillanatokat eredményez, amikor az ember nem tudja, hogy sírjon vagy nevessen. Elképesztően virtuóz bábtechnikával játsszák el, hogy olvad a sarki jég, és a kis jegesmedve elszakad az anyjától, „emberileg” válik átélhetővé, hogy szűkül a jegesmedvék élettere. Az embert a sírás kerülgeti, miközben hihetetlenül vicces, ahogy a medvebocs a farát előre tolva, kihátrál az anyja mancsa alól. A globális felmelegedés következő lépcsőfoka, amikor a család (a lépcsőn liftező nagymamával együtt) szenved a hőségtől, mindenhova próbálnak ventillátort tenni, de ez nem zökkenti ki őket a vasárnapi ebéd szertartásaiból, a húst fel kell vágni, a pezsgőt ki kell tölteni, pedig a Föld már lassan szétreped. Miért ilyen az ember? A médiából zúdul ránk a környezeti katasztrófákról szóló hírek dömpingje, de úgy vagyunk velük, mint a kórházas sorozatokkal: messze játszódnak, és azokban nem nekünk, hanem mindig másoknak van bajuk. Tényleg így van: amíg mi jól vagyunk, a baj mindig másokkal történik meg.

Az alábbi, Teller Edének tulajdonított mondás jut az eszembe: „tudomásul kell vennünk, hogy az emberek 95 százaléka egyszerűen ostoba”. Elgondolkodtató, hogy az előadás különböző jeleneteit egy dolog mindig összeköti: mindegyik helyszínen ott a kamera. Lehet, hogy a szereplők tévés/videós tudósítók (nem derül ki róluk egyértelműen minden esetben), de az biztos, hogy az egész emberiség hozzájuk hasonlóan viselkedik: mániákusan rögzítik a földgolyó pusztulásának jeleit, utána hazamennek, és a világ legtermészetesebb módján folytatják a sok esetben teljesen felesleges környezetkárosító tevékenységüket. A lényeg – mint a szelfikészítésnél –, hogy én, saját magam ott voltam, és dokumentáltam is az ottlétemet. Ezzel vége is van a történetnek, a többi nem érdekes.

De vannak olyanok is, akik azért járják kamerával a világot, mert meg akarják értetni azzal a bizonyos 95 százalékkal, hogy mennyire súlyos a helyzet. Az előadás is a színház eszközével ugyanezt akarja, ezért is örültem annak, hogy a darab egy német nyelvű ajánlójában azt olvastam, hogy családi programként gyerekeknek is ajánlják az előadást.

Azért való nagyon gyerekeknek is, mert a gyerekek ennek a különböző tárgyakkal, kellékekkel, bábokkal folytatott játéknak a nyelvét nagyon jól értik, pillanatok alatt beveszik, persze – a lényeget megértve-megtartva – sajátosan le is fordítják maguknak. Én általában két esetben vagyok nagyon jókedvű a nézőtéren: ha ülnek a poénok, és jókat lehet röhögni, illetve a boldogságtól folyamatosan fülig ér a szám, ha elbűvölően jól működtetett színházi, színháztechnikai eszközöket és adekvát, elhivatott játékot látok. A téma, a szembesülés a jelenségekkel, az emberek felháborító hozzáállása engem is lehangol, de úgy érzem, a tekintetben (is) érzelmi hintába ültetnek, hogy a bámulatos színházi ügyesség érzékelése újra és újra felvidít.

focus2

Koreográfusként magam is rengeteg kelléket kitaláltam már, amelyek kellettek a jelenetekbe. Tudom, hogy milyen nagy gond időtálló kelléket gyártani. Hogy masszív legyen, de működjön is, mert arra is gondolni kell, hogy esetleg ki kell bírnia 30 vagy 200 előadást. A Vasárnapban elképesztő, ahogy a ruhafogas és a széktámla meghajlik, ahogy lassan deformálódva összerogy az asztal, miközben ide-oda csúszik rajta minden, kibírja, hogy ráfeküdjenek, mert az ebédet folytatni kell, akármi történik. Ezeket a bútorokat hihetetlen precizitással és minőségben gyártották le. Az előadás után visszaállítják őket, és még ki fognak bírni akár több száz átalakulást is. De nem csak a bútorok! Az előadás minden összetevője kimagaslóan jó minőségű, a testmozdulatok, a színészi játék, a bábmozgatás, a filmvetítés, a kellékek…

És tökéletes az illúziókeltés is. Lövésem sincs róla, hogyan úsznak be a kishalak a víz alatti jelenetekben, a végén pedig a kajakkal csöndben vízen suhanó, forgolódó nő… Jó, félhomály van, de akkor is egy szabályos illuzionista trükk, egyszerűen nem hiszek a szememnek.

Még hanghiba sem volt! Tökéletesen működött a hangosítás, amikor leveszik a nagymamáról a fülhallgatót, halkan, de tisztán hallhatóvá válik a zene, amit hallgat, amikor visszateszik rá, utána csak valamilyen fojtott zaj hallatszik. Magyarországon sajnos nagy musicalprodukciókban is másodpercekig keresgélnem kell, ki szólalt meg, ki énekel, mert a hangosítók nem ismerik jól a darabot, és késve tolják a hangot.

Gondolatilag, a szimbólumok terén és technikailag is az apokaliptikus szélviharban elköltött (hálaadási) vacsora az előadás egyik csúcspontja. A korábban „párás szemmel” filmezett, fiókáját tápláló flamingó eltéved a viharban, az ablaküvegnek csapódik, betöri és bezuhan a nappaliba. Bent a nő azonnal felkapja, kiviszi, és a következő pillanatban már megsütve tálalja, pontosan úgy néz ki, mint az amerikai filmekben a sült pulyka hálaadáskor.

focus4

Ott a mozgásszínház, a pantomim is bravúros. Fantasztikus, ahogy a nő „a hatalmas ellenszélben” próbálja visszatolni az asztalt a helyére, aztán eljátsszák, hogy őket is elfújja a szél, a férfi vízszintesen felragad a falra…

Miért nem készülnek Magyarországon ilyen előadások? Pedig a stílusnak, módszernek volt is, van is hagyománya nálunk.

Szerintem a szellemi potenciál a színházcsinálókban most is megvan erre. Én tizennyolc éve dolgozom zenés színházban, és azt gondolom, hogy például a jó musical ismérve (a West Enden vagy a Broadway-en is) az a fajta mindenre kiterjedő professzionalizmus és magas minőség, amit ez a két társulatból összeállt kis belga csapat is mutat. A híres War Horse (Csataló) című regényből nemcsak Steven Spielberg forgatott filmet, hanem megcsinálták musicalben is. A színpadon a ló egy báb volt, de nem naturalisztikusan jelenítették meg, hanem absztraktan, szoborszerűen, darabokból rakták össze, de anatómiailag tökéletesen működött. Életnagyságú volt, három ember mozgatta és hátán a színésszel tökéletes lómozgásokat hoztak létre vele. Akik ezen dolgoztak, már a bemutató előtt két évvel ezért kapták a fizetésüket. És a kellék nem a bemutató előtti héten érkezett meg, ahogy nálunk ez lenni szokott. Ezt szoktam felhozni példának, az ismerőseim már biztos nagyon unják, de tökéletesen mutatja a különbségeket. Nálunk a premierhéten derül ki, hogy nem működik a kellék, újat kellene gyorsan csináltatni, de általában nem fér bele a költségvetésbe. Jelen állás szerint Magyarországon a legnagyobb musical elkészítésére is – az első kapavágástól a bemutatóig – kb. két hónap van. És azt gondolom, ha még száz évig dolgoznék is, ez nem változna meg. Tehát a szellemi kapacitás megvan, az ötleteink zseniálisak, de a megvalósításban provinciálisak vagyunk. Ahol sok pénz van a bemutatóra, ott sincs meg az igény a legapróbb részletek precíz kidolgozására, sehol nem lehet elkészült díszletben, legyártott kellékekkel megfelelő ideig próbálni. Sokszor személyesen is, gutaütés közeli állapotban éltem meg a premierhéten, hogy a végre megérkező kellékek abszolút nem úgy működtek, ahogy az meg lett beszélve, kukába kerültek, gyorsan mást kellett kitalálni. Hát, kb. ezért nem készülnek nálunk ilyen produkciók, mint a Vasárnap. A szellemi hátterünk ugyan megvan hozzá, de az ismert kelet-európai, magyaros mentalitás minket alkalmatlanná tesz a megvalósítására.

focus3

Ennek a legfőbb oka az, hogy a színházi szakmában mindenki futószalagra van téve. Tényleg mindenki, leginkább a pályázati pénzekből élők, de a költségvetési intézmények vezetői, alkalmazottai is premierkényszerben szenvednek. És ez igaz a színházi tápláléklánc bármely tagjára: aki jól akar keresni, annak sokat kell dolgoznia. Nem feltétlenül jól, hanem sokat. Kérdés is, hogy vajon ki hozta létre ezt a helyzetet. Lehet, hogy mindenki maga húzza bele magát?

Én azért mondtam le a nagy művészi, koreográfusi álmaimról, mert tudtam, hogy alkalmatlan vagyok rá, hogy akár társulatvezetőként vagy egyénileg betagozódjak ebbe a rendszerbe. Minőséget csak rugalmas környezetben lehet produkálni, van, amikor gyorsan sikerül, de van, hogy hosszú idő kell hozzá. Egy biztos: nem lehet menetrendszerű legyártással létrehozni. Nálunk a szisztéma valójában gátja annak, hogy minőség szülessen. Erre döbbenhetsz rá (újra), amikor beülsz egy ilyen előadásra, mint a Vasárnap.

2022. november 10.            

Az interjút Kutszegi Csaba készítette.

Vasárnap (Compagnie Focus & Compagnie Chaliwaté)

Írta és rendezte: Julie Tenret, Sicaire Durieux, Sandrine Heyraud. Játsszák: Julie Tenret, Sicaire Durieux, Sandrine Heyraud; vagy: Thomas Dechaufour, Shantala Pčpe, Christine Heyraud vagy Julie Dacquin. Dramaturg: Alana Osbourne. Fények: Guillaume Toussaint Fromentin. Hang: Brice Cannavo. Sound for Backup: Loďc le Foll. Színpadterv: Zoé Tenret. Színpadterv kivitelezés: Zoé Tenret, Bruno Mortaignie (LS Diffusion), Sébastien Boucherit és Sebastien Munck. Bábok: Waw! Studios/Joachim Jannin és Jean-Raymond Brassinne.

Bábtervező asszisztensek: Emmanuel Chessa, Aurélie Deloche és Gaëlle Marras. Videó- és fotóanyagok: Tristan Galand. 1st AC: Alexandre Cabanne. Key Grip: Hatuey Suarez. Víz alatti filmezés: Alexandra Brixy. Videós utómunkálatok: Paul Jadoul. Hang(videón): Jeff Levillain (Studio Chocolat-noisette) és Roland Voglaire (Boxon Studio). Színpadmester: Léonard Clarys.

Berendező: Leonard Clarys, Isabelle Derr, Hugues Girard, Nicolas Ghion, David Alonso Morillo, Baptiste Leclčre vagy Britte Van Meurs.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2022. november 3.