Szoboszlai Annamária: Tangó, prózában
Székesfehérvári Balett Színház: Cirkusz; Un ballo / Nemzeti Táncszínház
A szöveggel egyébként semmiféle olyan szellemi tartalom nem kerül a darabba, mely a táncosok révén, a mozgás nyelvén önmagában is ne volna képes artikulálódni a színpadon.
A Székesfehérvári Balett Színház estjének első darabját, az Egerházi Attila koreografálta Cirkuszt Müller Péter Isten bohócai című regénye inspirálta, de az inspiráción túl más is történt: Müller Péter által felolvasott szövegrészletek épültek be a játékba, jelenetezve/tagolva a táncmű egészét. A közönségtalálkozót – a Shirley Esseboom betanító balettmesterrel, Egerházi Attilával és Müller Péterrel folytatott beszélgetést – Jiří Kylián 1991-es koreográfiája, az eredetileg a Nederlands Dans Theater számára készített Un ballo követte.
A Cirkusz színpadképének sötét tónusához igazodik a táncosok öltözéke, mely visszafogottságával, de mégis jellegzetes formavilágával meghagyja a néző figyelmét a mozgásnak. A táncolók fölött óriási, leginkább talán az alvadt vér vörösét idéző kör zárja a teret: a jelszerű sátortető egyben a kihunyó Nap korongja. A porondot körbeölelő nézőteret – szintén jelzésszerűen elhelyezett – ülések határolják, innen perdülnek be középre, s itt pihennek meg a cirkusz bohócai, akiket cilinderes igazgatójuk sorban táncba hív. Az általuk járt tánc halál és élet táncának az elegye, a mű alaphangulata a keserédesen derűs melankólia. Astor Piazzolla zenéje, tangója már az első pillanattól kezdve kiélesíti, jelentőségteljessé teszi a legapróbb mozdulatot is, Leonard Cohen Dance Me to the End of Love-ja pedig szövege révén hangosítja ki a tánc, az utolsó tánc motívumát, de anélkül, hogy egyértelműen haláltáncként értelmezhetnénk a látottakat. Már csak azért sem tehetjük ezt, mert ennek ellentartanak Müller Péter felvételről elhangzó, a színpadi történéseket gyakran felülíró, filozofáló, életbölcsességeket citáló sorai.
A szöveggel egyébként semmiféle olyan szellemi tartalom nem kerül a darabba, mely a táncosok révén, a mozgás nyelvén önmagában is ne volna képes artikulálódni a színpadon. Így aztán, ha komolyan vesszük a közönségtalálkozón elhangzottakat (és miért ne vennénk?) – miszerint: amikor a szavak kifejezőereje határához ér, ott kezdődik a tánc – a Cirkusz címet viselő koreográfia akár teljesen nélkülözhetné a szavakat, s teret engedhetne a táncnak. Jelenlegi formájában ugyanis inkább a táncban való kifejezés korlátaira következtethetünk, mivelhogy a szöveg a nézőknek szóló, didaktikus vonásoktól sem mentes narrációvá válik (mankót nyújtva a látottak értelmezéséhez), máskor pedig az általános életbölcsességek súlytalanul lebegnek a színpad felett. Persze, számos példát lehet látni tánc és szöveg gyümölcsöző együttműködésére. Hogy a Cirkusz esetében ez a kapcsolat miért válik nehézkessé? A legfőbb ok talán a koreográfus ragaszkodása a regényalakokhoz. Nehéz megtalálni a „civil pár” szerepét, ők a darab elején és végén tűnnek fel, megbontva azt a zárt egységet, amit a cirkuszi karakterek egyébként megteremtenek. Ebben a külön világban nyer értelmet a bohóclét, a bohóc mozgása, babamódra pipló lábai, mely mögött eltűnik az Én, mert egészen feloldódik a játékban, s csak a karakter marad, a típus.
Az előadás imázsképe
A Cirkusz véleményem szerint azt mutatja meg, hogyan lesz egy regény, egy szöveg iránti alázat kerékkötője egy táncműnek. A lezárás két kérdést vet föl: indokolja-e az előadás egésze a nézőkön végigsimító reflektorfény és a jövőbeni találkozás lehetőségét felvető mondatok bizalmas(kodó) hangvételt, illetve hogy mit jelent ebben a kontextusban a Julius Fucik szerzeményére (A gladiátorok bevonulása című műve a cirkuszi bohócok egyik kedvenc bevonulózenéje) felzengő taps? Az ebben a kontextusban patetikusnak ható familiáris végszó fölpuhítja a finoman feszített atmoszférát, azáltal pedig, hogy a cirkusz emblematikus zenéjére tapsoljuk meg a fellépőket, kicsit tényleg cirkusszá minősülnek a látottak. (Amihez – majdnem főállású pedagógusként hozzátehetném – nem jár a kenyér.)
Jiri Kylián koreográfiáját Shirley Esseboom tanította be a társulatnak. Az Un ballo férfiak és nők tánca, melyben a klasszikus szépségű kettősöket, mozgássorokat a táncosnők fekete, lepelként is szolgáló szoknyája teszi vizuálisan izgalmassá, illetve emeli szimbolikussá. A szoknyák örvényként vagy épp lebbenő szárnyként keretezik a táncosnők alakját, máskor minden fényt elzáró sötét matériaként borulnak a férfiak fejére (olykor-olykor talán véletlenül is, ilyenkor őszinte aggodalom töltheti el a nézőt a látásától megfosztott férfitáncosok testi épségét illetően). Az Un ballo tiszta tánc abban az értelemben, hogy nincs cselekménye, nincs benne történet, érzelmek sem különösebben, hanem a testek önmagukban, és a másikkal való összekapcsolódással mozgó képként jelenítik meg az állandó változást és átalakulást, az életet és a halált – Maurice Ravel zenéjére. Érzékletes záró kép a párokra ráboruló sötét szoknya, melyből gyertyaként magasodik az égbe a táncosnők lába. Vagy sarjadó vetés gyanánt? A mozgás a zene karakterével összhangban nagy emelésekben, arabeszkekben bővelkedik, a természetes mozdulatot megnyújtják a táncszőnyegen a csúszások/siklások. Az eleganciát nem kioltják, hanem tovább színezik a játékos mozzanatok, például mikor a felemelt szoknya mögött fölbukkanó női és férfifej messzire csúszik az alul kilátszó lábakhoz képest.
A Székesfehérvári Balett Színház színvonalas, minőségi estje alapvetően vonzó képet fest a társulat munkájáról. Üzenetértéke van annak, hogy műsorra tűztek egy több mint harminc éves koreográfiát, melyet nem kellett leporolni ahhoz, hogy élményt jelentsen a mai közönség számára, de üzenetértéke van annak is, ha közismert író nevére és hangjára van szükség a nézők becsalogatásához.
Cirkusz
Rendező-koreográfus: Egerházi Attila. Librettó: Müller Péter. Hangfelvételről közreműködik: Müller Péter. Zene: Astor Piazzolla, Alfred Schnittke, Madison Mcferri, Leonard Cohen, Elvis Presley, Carlos Gardel. Jelmezterv: Herman Anett, Pajor Patrícia. Szcenikus: Bajkó György. Betanító- és próbavezető balettmester: Cristina Porres Mormeneo.
Táncolja: Fernando Gabriel Luis Luis, Porres Mormeneo, Eva González Buendía, Chiara Malavasi, Jelle-Johannes Hendrix, Gabriele Tamolli, Kovalszki Boglárka, Koh Yoshitake.
Un ballo
Koreográfus: Jiří Kylián. Zene: Maurice Ravel. Díszletterv: Jiří Kylián. Jelmezterv: Joke Visser. Fényterv, technikai adaptáció: Kees Tjebbes. Koreográfusasszisztens és betanító balettmester: Shirley Esseboom. Próbavezető balettmester: Cristina Porres Mormeneo.
Előadók: Kovalszki Boglárka, Koh Yoshitake, Cristina Porres Mormeneo, Fernando Gabriel Luis Luis, Chiara Malavasi, Jelle-Johannes Hendrix, Eva González Buendía, Gabriele Tamolli, Noemi Gregnanin, Francesco Vitale Farris, Sidney Ramsey, Juan Esteban Serna Espinoza, Nina Sninská, Axel Agnello
Nemzeti Táncszínház, 2022. november 30.
