Kritika

Kortárs tánc

Szoboszlai Annamária: Piff-puff, védd magad!

Botis Seva / Far From The Norm: BLKDOG / Trafó -

A BLKDOG táncosai a hip-hop formanyelvén kezdenek beszédbe a fekete fiatalok esélyeiről, boldogulási lehetőségeiről…

A Trafóban a brit Botis Seva társulata, a Far From The Norm hat fiatal táncművésze alapvetően azoknak az életéről mesélt, akik származásuk/bőrszínük miatt szorulnak ki a többségnek biztonságos életet ígérő keretek közül, s kényszerülnek a másokat és magukat pusztító helyzetekbe. Valójában azonban a BLKDOG – akaratlanul is – ennél sokkal általánosabb, kiterjedtebb jelenséget mutat meg: a fiatalok kilátástalanságát, jövőkép-nélküliségét, szorongásait. A kiváltó okok kutatása terén azonban nem tesz túl nagy lépéseket, mivel a koreográfus – saját életével számot vetve – kész válaszokkal érkezett.

blkFotó: Paul Thung

A feketeségben megjelenő fény a remény lehetne, de Botis Seva koreográfiájában csupán az élet nem kívánt bugyrainak látását lehetővé tévő eszköz. Az első alak, akit meglátunk ebben az alig derengésben, a középtől jobbra, hátul térdel fején olyanféle csuklyával, mint amilyet a kivégzésre várókra húznak. Nyomasztó pillanat. Nem is az első ezen az estén, mert a telefonjaink kikapcsolására felszólító szöveg is szokatlan, törődött férfihangon szólal meg. Vagy csak képzelem? Az előadás eztán sem enged a szorításából: a nézőt világvégi sziklák peremére taszítja, hogy onnan nézzen értelmetlennek tűnő, de az életlendületnek kitett és foggal-körömmel védett emberi életekre. A tört semmibe, a jelenbe. Lehet egy élet értelmetlen? Ami csak vegetál, vagy csupán a megmaradásért küzd, az eleve az? Jóllakott, ötórai teák kiskanál-csörömpölésére kánonban szánakozó, lelkiismeret-furdalástól terhes mondatok állnak sorfalat az egyenlők közt mégiscsak egyenlőtlenek kivérzésekor. Egyenlőtlenek, mert feketének születtek Nagy-Britanniában az egyenlők között.

Mennyi az esély arra, hogy a bántalmazó család sokféle módon bántalmazott gyermeke ne növesszen maga is sárkánypikkelyeket, s felnőve – királyként/királynőként – kicsi hercegkisasszonyát/hercegét ne tolja bele újra a torz családi mese folytatásába? A BLKDOG táncosai a hip-hop formanyelvén kezdenek beszédbe a fekete fiatalok esélyeiről, boldogulási lehetőségeiről, a továbblépést megakadályozó emberi illetve társadalmi tényezőkről, az egyént megkötő csoportidentitásról. Zseniálisak az apró mozdulataikban, a gesztusaikban, melyekben egész estés filmek bonyodalma, konfliktusa és drámai tetőpontja tömörödik egyetlen másodpercbe egyetlen gyors irányváltás, váratlan térdrogyasztás, guggolva masírozás, elterülés révén. Talán épp az egymás után sorjázó sűrített pillanatoktól olyan kemény, nehéz ez a koreográfia. Nincs csönd, nincs szünet a másodperc töredékének erejéig sem, embereket látunk, akik mintha nem térnének nyugovóra, és nem ébrednek a másnapra, mert az egész életük egyetlen végtelenített harc az életben maradásért – üldözőként vagy üldözöttként, mindegy.

blk2Fotó: Camilla Greenwell

Az élet itt egészen primer alapokon nyugszik. A két fő tartalmi/szerkezeti egységre osztható előadás első felében ez utóbbi, vagyis az utcák fekete fiataljainak veszélyhelyzetek végtelen sorától monoton mindennapjai idéződnek meg, míg a második részben a szűkebb körbe, a család életébe nyerünk bepillantást. A gyermek, a tini világa (csakúgy, mint a fiatal felnőtteké) ebben az előadásban és ebben a rendezői koncepcióban nélkülözi a színeket, csupán az öltözetek gerincvonalán megjelenő sárkánypikkelyek jelzik a mesék – vagy az eltemetett tudatalatti – világát, melyben a szülőapa/anya koronát viselő király/királynő, a gyermek pedig a felnőttekénél valamivel kisebb koronát viselő herceg lesz, aki a klasszikus próbatételek helyett a felnőttek brutalitásával, agressziójával, s a szexuális kiszolgáltatottsággal találja magát szembe. Ezen a ponton válik általános érvényűvé a BLKDOG, mivel a gyermekkor sokak számára sajnos nem a védelmet jelentő, óvó burkot jelenti, hanem traumatizáló helyzeteket. A következetesen lefojtott, csak a sötétséget és a szürke tónusait mutató világítás szintén azonos alapot képez a két előadásfélben. A koreográfus egészen személytelenített és nemükben sem megkülönböztetett, de inkább maszkulin táncosai objektív részletességgel rajzolnak föl egy csupasz világot, melyet a csoport alkotta alakzatokból ki-kiváló szólók, egyéni akciók tesznek még pőrébbé, még arctalanabbá és csontosabbá. A nézőnek az az érzése támad, mintha a dráma végtelenített tetőpontjára váltott volna jegyet.

blk3Fotó: Camilla Greenwell

A zene mellett időnként fölhangzó szövegbetétek akár el is maradhattak volna, bár el tudom képzelni, hogy a nézők egy része könnyebben talál utat a táncos darabhoz, ha nyelvi fogódzót kap a megértéshez. A felhangzó gyerek és az őt követő terapeuta/pszichológus hangja a traumafeldolgozás koordináta-rendszerében helyezi el a BLKDOGot, amitől a látottak az emlékező tudat kivetüléseiként értelmeződnek, nem pedig jelen idejű, önmagában brutális látleletként. Kár, hogy ezáltal a szókimondó hiphop óvatosan letompítja a szavai élét.

Botis Seva / Far From The Norm: BLKDOG

Rendező és koreográfus: Botis Seva. Jelmeztervező: Ryan Dawson Laight. Jelmezkivitelező: Jordan Goertz, Julie Sayers, Kelsey Vickery, Kingsley Hall, Lou Petty. Fénytervező: Tom Visser. Zeneszerző: Torben Lars Sylvest. Hangmérnök: Pär Carlsson. Próbavezető Ekin Bernay.
A Far From The Norm táncosai: Jordan Douglas, Joshua Nash, Hayleigh Sellors, Victoria Shulungu, Naïma Souhaïr, Larissa Koopman.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2023. február 24.