Kortárs tánc, Mozgásszínház, Balett
Kutszegi Csaba: Szebbet, jobbat elképzelni sem lehet…
Horizont Nemzetközi Kortárstánc Fesztivál 2023 – 3. rész –
Hogy miről szól a Pardes? Röviden: semmi könnyen elmesélhető konkrétumról nem szól, hanem egyszerűen Mindenről beszél.
A Bozsik Yvette Társulattal az utolsó nap délelőttjén is találkozhatott a miskolci közönség – leginkább az apraja. Persze kísérő szülők is szép számmal akadtak az előadáson, és láthatóan ők is ugyanolyan jól szórakoztak, mint a gyerekek. A Bogarak ugyanis inkább olyan hagyományos családi előadás, hangsúlyos benne a karakteres színjátszás, viszont a játszók nem alakítanak ki a gyerekekkel interaktivitást.
Egy katicabogár-pár éli megszokott, nem könnyű életét. Levelekből épült házba bújva alszanak éjjel, és nappal nagyon megörülnek neki, ha valami finom csemegére akadnak. Amikor találnak egy (a színpadra felfújható strandmatracból készült) French Fries feliratú ételmaradékos zacskót, rögtön lakmározni kezdenek belőle, róla. Nem tudom, valójában mit esznek a katicák, de a kínálatra a későbbiekben valamennyi arra járó rovar igencsak gerjed. Inni harmatlevet isznak rá, levélből. A három újonnan érkező ízeltlábú mindegyike igen ellenséges, meg akarják szerezni az élelmet és a kényelmes, biztonságos búvóhelyet. Az emberektől csak annyiban különböznek, hogy menő autóra nem hajtanak. A gyerekek, attól függően, hogy hány évesek, előbb-utóbb kapizsgálják, hogy a mese nem is bogarakról, hanem róluk, rólunk szól. Néhány két-három éves mai gyerek is figyelmesen követte a színpadon történő eseményeket. A tekintetükbe volt írva, hogy már ők is tudják, a Bogarak igazából az emberek kemény világáról szól, csak amíg nem muszáj, nem mondják el nekünk, mert kímélik a szüleiket, vigyáznak ránk.
Bogarak / Fotók: Éder Vera
Még az előző nap délutánján lépett fel Anna Piotrowska, a fesztivál egyik külföldi meghívottja (az idén a meghívások a hazai együttesekre fókuszáltak, ahogyan azt Kozma Attila, a Miskolci Balett és a fesztivál művészeti vezetője még az első napon a nyitóbeszédében el is mondta). A lengyel táncos-koreográfus rövid, Egoista kísérlet / Én vagyok az előadás című szólóját nézve az ember valóban a felnőttek kemény világában érezte magát. Még el sem kezdődött a kísérlet, már átélhettük mennyire is egoista a kísérletező, ugyanis jó negyedóra csúszással indult a program (de lehet, ez már az előadás része volt), a nagyérdemű addig toporogva ácsorgott a művészbejáró Csarnok előtti szűk folyosóján. Biztosan nehéz, komoly a színpadi berendezés, gondolták a magukat bennfentesnek gondolók, ehhez képest odabent (mondjuk: Peter Brook-i) üres tér vár ránk, és egyszerű munkavilágítás. Anna gyakorlóruhában jelent meg, kopogtatott a játéktér hátsó vasfalán, majd jött-ment, szaladgált, hangokat adott ki, hol kvázi vidáman felnevetett, hol hörgött, kiabált – mindezt kb. félórán át. Az ilyen produkciók valamikor érdekesek voltak. Ma már úgy érzem, nem vagyok bogár. Legalábbis bármilyen régi, romlott maradékot nem eszek meg.
Egoista kísérlet / Én vagyok az előadás
Újabb, nem is rövid szünet után következett a következő kb. 25 perces produkció, amelyet egy alkalmi társulás jegyzett, az Anna Piotrowska & Miskolci Balett. Vitathatatlanul jó ötlet és szép gesztus volt a lengyel bytomi Rozbark Színház táncművészeit a miskolciakkal közösen felléptetni. A Ravel Bolerójára készült táncjáték teljes címe így hangzik: Tisztelgés Ravel és a tánc előtt – Bolero projekt. Elsősorban a zenei választás miatt sikert ígérő koreográfiával Piotrowska mintha az előző részért igyekezett volna némiképp kárpótolni a közönséget. Ami kétségtelenül sikerült is. Csak kár, hogy előtte, a hosszú szünetben színpadi füsttel úgy elárasztották a termet, hogy látni igazán csak az előadás vége felé lehetett.
Az utolsó nap estéjére, A Tánc Világnapjára maradt a világhírű izraeli Vertigo Dance Company várva várt fellépése. A Pardes című egyórás darabjuk minden részében remekmű. Ez nem túlzás, mert erre az izraeli társulatra is (mint Izrael más jelentős együtteseire) az jellemző, hogy semmit nem hagynak a véletlenre. A mozdulatokat, a szinkron és kánon együttmozgásokat a legapróbb részletekig kidolgozzák, nem beszélve a duókról, kettősökről, szólókról. A jelmezek egyszerűek, de azt a benyomást keltik, mintha jobbat és szebbet ide nem is lehetne kitalálni. Az elnyújtott vagy gyorsabb világításváltások annyira érzékenyek, hogy szinte muzsikálnak, az Itamar Doari által, a koreográfiával közösen, párhuzamosan készült zene pedig önmagában is izgalmas, felkavaró, mélyre ható, a koreográfiával együtt inspirálódva pedig megsokszorozzák a közös hatásukat.
Tisztelgés Ravel és a tánc előtt - Bolero projekt
Hogy miről szól a Pardes? (A perzsa eredetű héber szó paradicsomi kertet jelent.) Röviden: semmi könnyen elmesélhető konkrétumról nem szól, hanem egyszerűen Mindenről beszél. A Pardes maga az élet szakralitása. Azért a kicsit figyelmes néző annyit megfigyelhet és összegezhet magában, hogy egy egyszerű térbe egyedek érkeznek, akik elérve egy bizonyos létszámot közös tevékenységbe kezdenek. (Ide betűzök egy szakmai megfigyelést: a nyolc táncos számára az egyszerre mintha valami mást, a szokványostól eltérőt jelentene. Nem egyszerűen közös ritmust vesznek fel ugyanis, hanem belülről is, lélekben is tökéletesen együtt vannak, már a kezdő, egyszerű mozdulatoknál is.) A csapat közösen tevékenykedik. Közös munkavégzésre utaló mozdulatok is megjelennek. Aztán kezdenek individuumok kiválasztódni, először egy bámulatos, rövid női kettősben a női princípium mutatkozik meg. Ilyen finom, érzékeny kettőst eddigi életemben (kb. ötven éve nézek figyelmesen táncot) talán még sohasem láttam. A férfi princípium is megjelenik – egy férfikettősben. De abban sincs keménykedés, harc, militarizmus, kakaskodás, helyette erőteljes érzékenység, súlyos egymásra utaltság érzékelhető. Aztán egyének válnak ki, nem tudni miért, de érezhetően nem öncélúan, nem önző okból. Először egy nagydarab, erős férfi, később egy érzékeny, de dinamikus, szép nő, mindketten szenvednek, küzdenek, de a közösség megmenti, és visszahozza őket. Egyik akciónál sem tudható, mi miért történik, csak természetesen megtörténik, a történteket nem díszíti örömünnep, jutalomosztás, csak kiválnak az egyedek, aztán visszasimulnak, a szeretet és az összetartozás erejének segítségével. Nem lehet nem észrevenni, hogy a végére párok, nő – férfi párok alakulnak ki, majd simulnak vissza a közösségbe.
Pardes
Mindez jelentheti a kiválasztott nép vagy egyenesen az emberiség történetét. Nekem az a folyamat jutott az eszembe az előadásról, amit Thomas Mann ír meg a József és testvéreinek Pokolraszállás címet viselő előjátékában, hogy tudniillik – a mítoszokban megőrzött emlékezetünk alapján – a félállati (paradicsomi?), a természettel még mágikus egységben élő ember elkezd kiemelkedni, társadalomba szerveződni, kulturálódni. Csodálatos, hogy mi mindent értünk el, kaptunk meg e kiemelkedés révén, de nem véletlen, hogy mindig az előbbi, a paradicsomi állapotba vágyunk vissza.
A szavak és konkrét cselekmény nélküli, jól szervezett, önmagától, a saját érzékenységétől adódóan jelentésessé váló tánc mindig a szakralitásig jut el: a megmagyarázhatatlan létezést reprezentálja. Erre csak a zene és mozgás együttese képes, mert külön-külön és együtt is szukcesszívek: azaz mind a kettő mutatja, érzékelteti az idő múlását. Készültek hasonló stílusú és jelentőségű táncremekművek már a világban, érdekes hogy erre példaként leginkább izraeli koreográfusok alkotásai jutnak eszembe. Ide tartozik feltétlenül az a néhány mű és műrészlet, amit Ohad Naharintól láthattam (ő kétségtelenül az izraeli kortárstánc legnagyobb hatású, stílus- és módszerteremtő alkotója), vagy például Sharon Eyal Soul Chainje (Léleklánc című fantasztikus koreográfiája), mellyel a Staatstheater Mainz táncegyüttese 2021-ben Budapesten vendégszerepelt.
Pardes
Noa Wertheim, a Vertigo Dance Company művészeti igazgatója, a Pardes koreográfusa az illusztris társaságból a műveiből áradó mély humanizmusával és emberszeretetével emelkedik ki. Szebb és jobb lezárását a Horizont Fesztiválnak elképzelni sem lehet.
Horizont Nemzetközi Kortárstánc Fesztivál, 2023. április 28-29.