Kortárs tánc, Mozgásszínház, Balett

Kutszegi Csaba: Az életbe táncoltatott báb

TÁNC XXV. Nemzetközi Kortárs Fesztivál, Veszprém – 1. rész /

Nálam mindent vitt a második nap utolsó előadása, a belga Compagnie Belova–Iacobelli Tchaïkája.

A veszprémi TÁNC XXV. Nemzetközi Kortárs Fesztivál de facto a nulladik napon kezdődött, de jure pedig az első napon, május 15-én nyílt meg. A nulladik napon még nem lehettem jelen, de másnap a fülembe jutott néhány sajnálkozó mondat is, hogy ti. A helység kalapácsa előadásán elég kevesen voltak. Ezt én is fájlalom, mert az előadás nagyobb érdeklődést érdemelne. Mindenesetre érdemes lenne elgondolkodni a miérteken, vagy újrahasznosítani a régi (kifacsart) bölcsességet: sok megnyitó között elvész az igazi, nagy durranás.

Másnap a hivatalos megnyitón már pótszékezni kellett az Agóra Veszprém Városi Művelődési Központ színháztermének egyáltalán nem kicsi nézőterét, nyilván sokan kíváncsiak voltak a fesztivál vezetői, valamint a polgármester jó hangulatban előadott, udvarias szavaira, de az igazi hívó szó persze a Szegedi Kortárs Balett volt, mely 25 éve a veszprémi közönség talán legkedveltebb társulata. Ráadásul a Carmina Buranát adták elő, mely koreográfia 22 éve az együttes kiemelkedő sikerdarabja.

A helység kalapácsa / Fotó: Éder Vera

A kortárstáncban egy több mint két évtizedes előadásra finoman szólva is azt mondják, hogy már nem gyerek. Van is a koreográfiának helyenként némi ódon bája, de mindemellett minden részletében elismerésre méltó, ha újszerűséggel már nem is lep meg, de a (szükségesnél nem intellektuálisabb) gondolatisága, a mozgásvilága (értsd: valós koreográfiai értékei), a látványvilága és persze a zenéje – közösen új minőséget létrehozva – rendesen összeilleszkedik. Ha valaki azt gondolja, hogy a tartós siker leginkább vagy „legalább annyira” Carl Orff muzsikájának köszönhető, az nem téved. De ez a tény a vállalkozás összértékén csak emel, pláne ha belegondolunk, hogy ez az előadás a több mint két évtized alatt hány emberrel ismertette és szerettette meg a kortárstánc műfaját. Ezért a látottakat és hallottakat nem is illik már kritizálni, egy megjegyzést azonban muszáj tennem (ugyanis már több évtizede nem akarom elfogadni, hogy tízmillió süket országában élek): durván túl van hangosítva a zene. Ez a magyarországi kortárstánc, úgy látszik (ill. hallatszik), gyógyíthatatlan betegsége. Főleg akkor lóg ki a lóláb, ha emberi hang is játszik a zenei felvételen: olyan hangosan képtelenség énekelni, ahogy az például a Carmina Burana előadásán hangzott (jut eszembe: hallottam már autentikus néptánc-előadáson is hasonló, ott még röhejesebb hangosítást).

Carmina Burana / A fotó forrása az atancfesztivalja.hu

Apropó: néptánc. Lehet, hogy a hajdanán néptáncosnak tanuló Horváth Csabának, a fesztivál művészeti vezetőjének tudatalattijában megindult egy réges-régi áramlás, mert beválogatta a programba Farkas Zoltán Batyu és Tóth Ildikó Fecske Merítés című kétszemélyes néptánc-előadását. Persze ezúttal mégsem öntudatlan műfajtévesztésről, hanem egy igen kedves, és szakmailag-esztétikailag is nagyon jó ötletről van szó. A magyar páros ugyanis – néhány perces átállás után – a Compagnie Parc – Motifs nevű formáció francia párosát, Marthe Krummencaher-t és Paul Girard-t követte – mintha egy közös egyfelvonásosban léptek volna fel mind a négyen. Az utóbbiak igazi, puritán, szimpatikus kortárstáncosok, egyszerű sötét gyakorlóruhában dekonstruálják, majd megkonstruálják, hogy végül újra szétkonstruálhassák egy emberi kapcsolat történetét, amely a végső sötét előtti utolsó másodpercben mégis egy ölelésben végződik. Tehát, ahogy az lenni szokott, lehet, egy reggeli csók előtti néhány másodperces tudatállapot-változás táncban létrejövő manifesztációját láthattuk – kb. ötven percben. Mert a kortárstáncban minden megtörténhet, ugyanúgy, ahogy a néptáncban is. Meglátásom szerint Batyu és Fecske ugyanazt adta elő, mint Marthe és Paul, csak mindkét páros a saját nyelvén. Előbbiek nem a tíz-tíz ujjukkal összekapaszkodva tekerőztek szétválaszthatatlanul vagy félórán át, hanem megpróbálták a párjukkal úgy járatni a táncot, ahogy éppen a ritmust kopogják neki. A fiatal franciákat kísérő elektronikus hangfelvételbe néha erős, disszonáns hangzások csaptak bele, a középkorú magyarok egy ősi erdélyi hangszert, az ütőgardont szólaltatták meg, hol együtt, hol egymástól elvéve a vonót. Egyéb lényeges különbséget nem láttam. A tánc minden korban, minden korosztály számara ugyanazt mondja el.

Lift / Fotó: Barabás Zsolt

A hivatalos első nap programja volt még a sepsiszentgyörgyi M Studio Fehér Ferenc koreografálta Lift című előadása, amely a 10. Színházi Olimpia része is volt. Igen jó választásnak bizonyult az előadás meghívása. Engem az észlelés legelső, legfelső színterén az töltött el rögtön csodálattal, hogy a szentgyörgyi színész-táncosok micsoda alázattal igazították magukra Fehér igencsak sajátos, és intenzitásában, különlegességében, valamint látszólagos lazaságában szinte utánozhatatlannak tetsző mozgásvilágát. Fehér autodidakta, a mozdulatainak inspirációit a saját testéből, és/vagy testtudatából meríti, illetve – saját bevallása szerint – szereti megfigyelni különböző állatok letisztult mozgását. Olcsó poén volna az „állatokról” korunk öltönyös menedzser-figuráira asszociálni, de tény, hogy a Liftben egy kb. négy-öt négyzetméteres, falak nélküli territóriumban mai (öltönyös) fiatal férfiak vívják kőkemény életharcukat egymással és önmagukkal (és letagadhatatlan: mozgásuk néha – a koreográfus által vállaltan – ketrecbe zárt orángutánokéra hasonlít). De nem ez utóbbi, zárójeles megfigyelés a lényeg, hanem az, hogy Fehér ezzel a munkájával sok mindent feltár, elárul a világunkról, amelyben élünk, és benne az említett tipikus karakterekről, akiknek nemcsak a harcukat, hanem őszintén feltáruló gyengeségüket is megmutatja. És nem is akárhogyan, mert a darab a 2018-as bemutatója óta több kontinensen (pl.: Iránban, Egyiptomban, Marokkóban) sikert sikerre halmoz, rangos fesztiváldíjak sorát nyeri el. Újabb adalék ahhoz, mennyire univerzális a tánc, a mozdulat művészete.

A második nap két – nem túlzás állítani – szenzációs produkciója a japán Hiroaki Umeda két különálló, egymást követő szólóból összeszerkesztett különleges produkciója és a belga Compagnie Belova–Iacobelli társulat Tchaïka című Csehov-adaptációja volt (ez utóbbi szintén része a 10. Színházi Olimpiának).

Accumulated Layout + Intensional Particle / A fotó forrása az atancfesztivalja.hu

A koreográfus és előadó Hiroaki Umeda maga is vizuális alkotóművész, rendező-koreográfusi munkásságát is korunk komputer vezérelte látványvilága inspirálja, illetve ebben a látványközegben mutatja meg a ma (általában és rendesen: vergődő) emberét. Engem képes lenyűgözni a digitális, nem ritkán sokkoló, provokáló látványvilág, de benne is igazából és elsősorban az ember érdekel. Éppen ezért hozzám közelebb áll az esten (a kiadott anyagokkal ellentétben) elsőként előadott szóló, az Intensional Particle. Ebben jóval több az emberi tényező. Pontosabban jobban látszik, hogy Hiroaki kimagasló mozdulatművész, néhány pici alap mozdulatelemből egy igen expresszív, valóságos mozgásuniverzumot épít fel – aprólékos műgonddal és kitartó következetességgel (a látványközeg persze itt is alapvetően meghatározó). (Muszáj zárójelben megjegyeznem: Hiroaki mozgása – a különbözőségek mellett – erősen hasonlít Fehér Ferencére, mindkét táncosnál átértelmezett streetdance-es, electricboogie-s emlékek figyelhetők meg, csak Hiroaki electricje mintha már a 22. század felé mutatna.)

A japán művész második szólójában, az Accumulated Layoutban túlsúlyban van a digitális látványtechnika. Órákig elnézném a láthatóan-vélhetően (zörej)zenei hangzások indukálta látványváltásokat, amelyeket élőben nem is lehetne zenével lekísérni, mert komputerprogram vezérli az egészet, amelynek megalkotása kétségtelenül kreatív, művészi munka eredménye (a színlapon nem véletlenül van külön megjelenítve, hogy vizuális programozás: Shoya Dozono). Elnézném órákig, de ha szakmai érdeklődés nem sarkallna, többször biztosan nem váltanék jegyet rá. A mindig változó, esendő emberre viszont többször is kíváncsi vagyok. És az Accumulated Layoutban a vége felé van egy nagy váltás, jelentéses fény- és hangváltás kíséretében a táncos mozgása is megváltozik, szinte ellágyul, a hátsó horizonton pedig az addig ősrobbanás következményeként pályán mozgó digitális jelek egy pillanatra mintha lefagynának, aztán lassan elindulnak – visszafelé az útjukon. Azt hittem, ez után valamilyen különleges látványtörténés tanúja leszek (esetleg visszamegyünk az ősrobbanás előtti időkbe), de nem történt ilyesmi. Sőt, elkezdődött egy, általam leginkább digitális látványrevüként észlelt, számomra máshogy nem értelmezhető látványosságsorozat. Amelyben sem magamat, sem az embert immár nem találtam.

Tchaika / Fotó: Michael Gilvez

Nálam mindent vitt a második nap utolsó előadása, a belga Compagnie Belova–Iacobelli Tchaïkája. Észlelhetjük jó pár éve, hogy a bábművészet világszerte – és hazánkban is – hatalmas reneszánszát éli, nem túlzás állítani: immár felnőttekhez is (újra) szólva, egyre nagyobb helyet foglal el magának a színházművészet fókuszában. A Tchaïkában egy tüneményes chilei bábművész, Tita Iacobelli egy idős színésznőt formázó ember nagyságú bábbal összenőve, egy órán át szabályosan elbűvöli a közönséget. Velem már néhány perc után kénye-kedve szerint azt tesz, amit csak akar, követem mindenhová. Jéghidegből forró víz alá helyez, megnevettet, megríkat, mélyen elgondolkodtat életről, halálról, színházról, személyes emlékeket, élő és holt emberek mozdulatait, hangját, emlékét varázsolja elém, mindeközben boldoggá tesz, hogy láthatom e csodát, amit művel, és képes vagyok miatta megváltoztatni a véleményemet a sokat és joggal kritizált világunkról. Ennél többet színház nem tehet.

Iacobelli fiatal színésznőt alakít, és akit maga előtt tart, akivel szó szerint összeöltözött, akivel nem egyszer táncra is perdül, az talán az időskori önmaga. Biztosan annyit lehet tudni, hogy az idős kollegina szíve, lelke, belső érzete nyomán még mindig a fiatal Nyinát játszaná Csehov Sirályában, pedig a búcsúelőadásán kell színre lépnie – az idősödő színésznő, Arkagyina szerepében. Bizony, „elhull a virág, eliramlik az élet”… (ha már Petőfi-év van). De a darabot a maguk szemszögéből és módján Nyina-Arkagyina eljátssza, mert muszáj, várja a közönség. Hogy végül ki kicsoda, kinek a tudatállapotából láthatjuk az élet könyörtelen és mégis gyönyörű színjáték-valóságát, azért sem lehet tudni, mert Tita Iacobelli kezében a báb is végig él. Sőt: halhatatlan. Nem vele báboznak, hanem az ő szelleme mozgatja az élőket.

TÁNC XXV. Nemzetközi Kortárs Fesztivál, Veszprém, 2023. május 15-16.

folyt. köv.