Néptánc

Kutszegi Csaba: Kalocsai mars a francia forradalomban

Tragédia / Háromszék Táncegyüttes, Sepsiszentgyörgy /

Szokatlan és groteszk első látásra (egyik sem baj), de nagyon hamar kiderül, hogy ez a konkrét tájegységhez kötődő néptánc teljesen jól kifejezi a kezdeti forradalmi lelkesedést…

Ha Madách Tragédiája, muszáj személyes emlékkel kezdenem. 2000-ben a Magyar Állami Operaházban bemutattuk Az ember tragédiája balettváltozatát, és engem ért a megtiszteltetés, hogy elkészíthettem a táncelőadás szövegkönyvét. Akkor megtapasztalhattam az élet egy nagy igazságát (amelyet persze alkotótársaimmal együtt mindannyian előre tudtunk, de saját bőrön érezni azért egészen más): azt tudniillik, hogy tánccal színre vinni a Tragédiát nagyon nehéz, de az eredményt megkritizálni marha könnyű.

Ezért fel sem merül bennem, hogy a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes Könczei Árpád készítette Tragédiáját aprólékosan kielemezve, jól megkritizáljam, helyette inkább leírom néhány gondolatomat, amelyek az előadás közben jutottak eszembe.

Fotók: Kátai Jocó / A fotók forrása a Háromszék Táncegyüttes facebook-oldala

A Tragédia semmilyen táncműfajban megkoreografált előadására nem tanácsos úgy beülni, hogy az ember ugyanazt az élményt várja el, mint amikor például olvassa a drámai költeményt. Verbális szöveggel mást és máshogyan lehet kommunikálni, mint mozgással, testbeszéddel. Hű maradni az eredeti műalkotáshoz úgy is lehet, hogy a koreográfia az egyes jelenetek, színek elvont lényegét (és nem valamennyi apró történését, szóban felhangzó üzenetét) ragadja meg és prezentálja. Az így készült, jól sikerül táncelőadás adekvát és egyenrangú lehet ugyan Az ember tragédiája bármely verbális, szószínházi és/vagy műfajilag sokrétű, de komplex színházi nyelvű előadásával, de ugyanolyan, vagy akár csak hasonló is biztosan nem lehet. Ez utóbbi nem is dolga. Sőt, általában is, még hűnek sem kell lenni a mégoly nagyszerű, de (több) száz éves szövegeinkhez, a saját korukban remekműnek számító alkotásokhoz, mert sokszor inkább a formai és tartalmi megtagadásuk biztosítja a fennmaradásukat, értékeik megőrzését.

Aki ilyen elveket vallva, nyitottan ül be az előadásra, minden bizonnyal élvezni fogja az anyagerős Tragédia-kísérleteket, és megspórolja magának a bosszankodást, hogy ezt sem, azt sem így írta meg Madách, és ez meg amaz meg kimaradt. De meg kell jegyezni: hűtlennek lenni az eredeti remekműhöz is lehet tehetségesen és értelmesen, avagy ügyetlenül és mereven, ahogy a rövidítés és a húzás is lehet bölcs és célszerű, de oktalan és felesleges is. És még számos olyan beavatkozás létezhet, amely láttán jogosan menybe meneszthetik, vagy pokolba taszíthatják a jó szándékú színházcsinálókat. Nehéz is ezekben a kérdésekben tisztán látni, mert ez nem matematika. Ettől függetlenül azt gondolom, egyértelműen megfogalmazható, hogy az ilyen adaptációkban melyik irány mutatkozik jónak, követendőnek, biztatónak, és mely próbálkozások oda nem illőnek, erőltetettnek, úgymond: jobb híján keletkezőnek.  

A sepsiszentgyörgyi Tragédiában fenti jelenségek mindegyikére akad példa, azt gondolom, ez egy olyan színmű esetében, amelyiket sokan és sokáig még a saját műfajában sem tartottak eljátszásra alkalmasnak, teljesen természetes. Azt határozottan ki merem jelenteni, hogy legyen műfajilag bármilyen sokrétű és komplex egy Tragédia-feldolgozás, kell lennie egy fő nyelvezetének, amelybe integrálódhatnak az egyéb, társművészeti vagy más műfajú kifejező eszközök. Nem tűnnek adekvátnak és egységesnek az olyan próbálkozások, amelyekben képenként, vagy még azokon belül is, hol ez a műfaj, hol az a stílus dominál. Ez olyan látszatot kelt, mintha az alkotók, nem tudván végigvezetni egy komplex, adekvát nyelvezetet, mindig ahhoz nyúlnak, ami nekik oda éppen megfelelőnek tetszik, legyen az hosszabb verbálisszöveg-felmondás, akciózás szimbolikus eszközökkel, a cselekmény menetét megtámogató pantomimikus történet-elmutogatás hirtelen főszeplővé váló kellékekkel stb.

Ezzel szemben egy néptáncos Tragédia akkor lehet jó, ha alapvetően a néptánc formanyelve uralkodik benne, és az alkotás minden apró részletében néptáncos, vagy néptáncos nyelvbe adekvátan belesimuló eszközök használatával artisztikusan fogalmazza meg a jelentést, amely jelentés az alapmű jelentése is, vagy ahhoz nagyon hasonló, vagy felismerhetően arra utaló. Ha az ilyen fogalmazás lehetősége mutatja magát, akkor nem kell szégyellni semmit.

A Háromszék Táncegyüttes Tragédiájában teljesen jó megoldás például, hogy a Párizs-színben a lelkes forradalmárok kalocsai marssal masíroznak be. Szokatlan és groteszk első látásra (egyik sem baj), de nagyon hamar kiderül, hogy ez a konkrét tájegységhez kötődő néptánc teljesen jól kifejezi a kezdeti forradalmi lelkesedést, és éppen groteszk volta révén, már magában hordozza a forradalmak radikalizálódásának Madách által is megfogalmazott abszurd idiotizmusát. És itt felmerül egy új, szintén nagyon fontos kérdés: ha egy, magyar néptáncot sosem látott, de legalább átlagosan művelt külföldi néző megnézi ezt a képet, vajon mit ért meg belőle? Szerintem minden lényeges összefüggést, és észleli az azokhoz társuló hangulatot is. (Mert a mi Tragédiánkkal kapcsolatban mindig felmerül az a súlyos kérdés is, hogy elég-e, ha a belőle készült előadásokat csak mi, magyarok értjük. Madách Imre ugyanis, próbálhatjuk szépíteni, de nincs benne világirodalomban, persze nem a minősége, rangja miatt.)

Könnyen bele lehetne kötni a London-szín egyes jeleneteibe (nekem például nem tetszett az elnagyolt, „letudott”, felületes nyakláncjáték), de igazi jó néptáncos megoldásnak látom a farmerszerű öltözéket viselő „gyári munkások” dinamikus gyimesi zakatolását (ha jól ismerem fel a tájegységet, ahonnan a koreográfia származik). Bármilyen furcsa, az a zaklatott, erőteljes, feszültséggel és kirobbanó energiákkal teli csoportos páros tánc jól kifejezi a kezdeti kapitalizmus dinamizmusát – és itt is: érezhetően hozza önmaga belső ellentmondásait is. A verbális szövegre még vissza fogok térni, mert szerintem jó párszor rosszkor és rosszul hangzik fel a szentgyörgyi előadásban Madách Imre szövege, de a londoni színben, a haláltáncban teljesen jól működik a lecsendesült, közös visszafogottság: nincs nagy akciózás, nincs nagy tánc, a felidézett szövegek is rövidek és csendesek, mint a szereplők eltávozása, elmúlása. És a jelenet patetikus, felnagyított teatralitás nélkül is rögtön érthető, átérezhető.

A Falanszter nem néptáncos, de szögletes modern tánca azért jó, mert ezt a stílust a néptáncosok hitelesen képesek előadni (vannak is benne absztrahált, átértelmezett néptáncelemek szép számmal, de a lényeg, hogy a néptáncos képzettség és testtudat erre a stílusra nagyon alkalmas). Amiben (általában is) hiány mutatkozik a néptánc-előadásokon, az a modern vagy kortárstánc puha, lírai mozdulatsorai, a kifejező női és férfikarok, kézfejek. Amire ez utóbbi végtagok kifejezetten alkalmasak, azok a jól ismert lassú, vagy gyors, dinamikus forgatós páros táncok. A látott előadáson hiányoltam ezek még több variációját. Azt én nem tudom megítélni, hogy vajon a rendelkezésre álló, kutatott-gyűjtött autentikus anyag az eleve kevés, de ha esetleg így van, egy ilyen előadásban bátran kell variálni, továbbkoreografálni a meglévő, ismert anyagokat. A páros forgatós első megjelenése, és annak nemsokára érkező kontrasztja viszont a helyén van, könnyen érthető és élvezetes táncos játék. Ádám és Éva első, mezítlábas puha forgatósa meghitt és szép, és beszédes, magától értetődő reakció rá, hogy Lucifer groteszk, rosszalkodós „legényessel” akarja megbontani a boldog, de unalmas idillt, amire fiatal ősapánk persze fogékony is.

A fenti táncos minták jól mutatják a helyes utat, a helyes irányt. De nyilván egy koreográfus sem elégedne meg azzal, hogy Madách Tragédiájából csupán dinamikus és lírai képek váltakozásából felépülő, sokféleképpen értelmezhető elvont tánckompozíciót hozzon létre. Az igazi kihívás a madáchi tartalom, eszmevilág, gondolatiság, filozófia megjelenítése táncnyelven, vagy mindennek ráutaló jelleggel történő színpadi megfogalmazása, amely lehetőséget ad a nézőnek a felfedezésre, értelmezésre, továbbgondolásra. Más, irodalmi, mitológiai vagy bibliai témájú koreográfiákban is számtalanszor látható olyan „könnyed”, ám igazából felszínes megoldás, hogy a mozgással, tánccal nehezen megjeleníthető, bonyolult, mély és konkrét tartalmak bemutatására előkapnak az alapműből rövidebb-hosszabb szövegrészleteket, azt valamelyik szereplő szájába adják, vagy lejátsszák hangfelvételről. A nézők egy része nyilván örül, hogy megtudta a kérdés megoldását, hogy tudniillik mit is lát most tulajdonképpen, de ez leginkább csak a készületlen, felelésre kihívott diák öröme, akinek kő esik le a szívéről, hogy egy színen végre túljutott. A színpadon nem elég a mennyiségében és megszólalási módjában is következetlenül, provizórikusan használt verbális szövegrészletek megoldási segédanyagként történő bedobása. Pláne akkor nem, ha nem is biztos, hogy segít, mint például esetünkben a Homousion és Homoiusion szavak (illetve az „i” betű) verbális egymásnak ütköztetése. Részemről csak olyan szöveget látok-hallok szívesen táncszínpadon, amelyet nagyon következetesen használnak, amelynek használatát gondosan előkészítik, és amely megvalósulásában azt a látszatot képes sugallni önmagáról, hogy elkerülhetetlen a megjelenése, ott és akkor – a művészi hatás szempontjából is – muszáj felhangoznia. És persze tökéletesen bele van simítva az adott komplex színházi nyelvezetbe.

Könczei Árpád Tragédiájában következetes, érdekes és ötletes a szöveghasználat a vetített keretben, ahol is gyerekek építkeznek kockákból, kiskamasz gyerek mondja az Úr szövegét, kislányok a dicsőítő angyalokét. De a végén hiányérzetem is maradt. Nem találtam semmilyen választ arra, miért is gyerekjáték az egész világunk, amelyben élünk. Bombasztikus és irigylésre méltó szemtelenség lenne, ha a filmen látható kissrác továbbírná Madáchot, és hozzáfűzne valamilyen hetyke okosságot a „küzdj és bízva bízzál”-hoz. Ha ezt megírni is jól sikerülne, az ínyencek nagyot csettintenének az előadás végén.

Napi (párt)politikáról, politikának megfelelésről utálok írni, gondolkodni is, még ha a színháznak feladata is a politikai állásfoglalás, üzenet megfogalmazása e tárgykörben – csakis szigorúan művészi koncepcióba illeszkedően, nem csupán azért előrángatva a témát, hogy összekacsintva az illetékesekkel, hitet tegyünk aktuális elkötelezettségünkről. Madách 19. századi gondolatai a haza fogalmáról (még ha azokat jogosan szívünkből szólóknak érezzük ma is) egyszerűen nem azonosak, nem csereszabatosak ugyanazon 21. századi fogalmakkal. A nemzetállamok szükségszerű kialakulásának korában az akkori nacionalizmus eszméjének egyszerűen nem volt alternatívája, mert az általános haladást szolgálta. Ma már – akár tetszik, akár nem – jóval bonyolultabb a képlet. Ádám szövegét a haza fogalmának elveszéséről nem korrekt ma is igaz szentenciává emelni, mert Madách korában és szövegkörnyezetében a gondolat nagyon mást jelentett, mint ma. Az utókor, ha így, célorientált finom csúsztatással használja fel a klasszikusok hagyatékát, devalválja annak értékeit.

Fontos kérdésnek tartom magyar klasszikusaink művei alapján készült táncadaptációk esetében azt is, hogy egy nem is messzi külföldi, mondjuk, egy keresztény kultúrában szocializálódott európai befogadó, mennyit és mit ért meg vajon a szükségszerűen elvont ábrázolással is operáló koreográfiából. Mert a Háromszék Táncegyüttes a műsorával nyilván elsősorban a saját, hazai (szélesebb értelemben: a kárpát-medencei) magyar közönséget szolgálja, de éppen azért, mert ma már (hibáival, gyarlóságaival együtt) a széles Európa is a közös hazánk, nem lehet megelégedni azzal, hogy egy eredetében is magyar műalkotást csakis magyar kultúrát, magyar irodalom- és színháztörténetet ismerő nézők értsenek meg. Az együttes Tragédiájának komoly problémája, hogy nem érződik rajta a szándék arra, hogy nemzetközileg is (Madách Imre és Az ember tragédiájának ismerete nélkül is) érthető, értelmezhető legyen. Ahogy nemzetközileg is érthető és értelmezhető sok autentikus táncműsor és/vagy néptáncos táncszínházi előadás. Ennek érdekében világosabb lehetett volna az utalásrendszer a közismertebb világtörténelmi korokra és eseményekre, és főleg hangsúlyosabban kellett volna a bibliai témákat megjeleníteni. Kár, hogy nem szerepelt az előadáson Lucifer osztályrésze, a két megátkozott fa az Édenkertben, nem volt almaevés stb. Az emberiség ezen közös kultúrtörténeti motívumait apró, halvány utalásokkal is világszerte közérthetően lehet színre vinni.

Még hosszasan tudnám folytatni, mert sok gondolatot ébresztett bennem az előadás. De fontosabb azt hangsúlyoznom, hogy összességében jelentős alkotásnak tartom Könczei Árpád nem kevés jellemzőjében bátornak is számító Tragédia-kísérletét. Gondolkodó ember nyilván nem véli azt egy pillanatig sem, hogy ilyen összművészeti-színházi előadások fogják a jövőben fel- vagy leváltani az autentikus néptáncműsorokat. De ahhoz, hogy a tánchagyományaink folyamatosan méltó helyet foglaljanak el a magyar és egyetemes művészetben, meg kell mutatkozniuk eredeti funkcióiktól merőben eltérő kontextusokban is. A lényeg, hogy mindig legyen színpadon (adekvát, jó helyen) kalocsai mars és gyimesi táncanyag. Ha így lesz, még sokszor fognak elcsodálkozni nézők a világ különböző pontjain, hogy mi mindenre alkalmasak, mennyi titkot rejtenek még a hagyományaink.

Tragédia (Háromszék Táncegyüttes, Sepsiszentgyörgy)

Madách Imre Az ember tragédiája nyomán készült.

Dramaturg: Kozma András. Koreográfusasszisztens: Melles Endre. Koreográfusasszisztens, balettmester: Cseke Ágnes. Jelmeztervező-asszisztens: Csüdöm Eszter. Kellékkészítő mester: Zayzon Ádám. Operatőr: László Barna.
Művészeti munkatárs, koreográfus: ifj. Zsuráfszky Zoltán. Díszlet-, jelmeztervező: Balázs Gyöngyi. Zeneszerző, rendező-koreográfus: Könczei Árpád.

Szereplők: Fazakas Tamás, Iffiú Boróka, Kocsis Tekla, Kocsis Ünige, Kolcsár Zonga, Szilágyi Katalin, Vetró Bodoni Flóra, Márton Csaba, Márton Edina-Emőke, Melles Endre, Erőss Judit, Kiss Adorján, Ádám Júlia, Both Eszter, Podholiczky Rebeka Ráhel, Vass Tünde, Portik Norbert, Szvinyuk Sándor, Fazakas Levente, Lukács Réka, Portik Norbert, Kiss Adorján, Fülöp Zoltán-József, Lukács Réka, Kocsis Lilla-Tünde, Pável Hunor-Mihály. A Heveder zenekar: Fazakas Levente, Fazakas Albert, Szilágyi László, Bajna György

A hangfelvételeken közreműködtek: Árendás Péter, Bajna György, Fazakas Albert, Fazakas Levente, Kertész János, ifj. Koszorús Kálmán, Könczei Árpád, Liber Róbert, Papp István Gázsa, Péter János, Réman Zoltán, Szilágyi László.

Nemzeti Táncszínház, 2023. október 27.