Kutszegi Csaba: Tényleg! Mi lett Narkisszosszal és a nőkkel?
Ébredj, kedvesem; Öntudatlan Én / Inversedance – Fodor Zoltán Társulat -
…e kis társulat valamennyi tagja világszínvonalon mozog, és ezen az esten az is bebizonyosodik, hogy ketten közülük világszínvonalon koreografálnak.
Érdekes és szórakoztató az Inversedance – Fodor Zoltán Társulat új bemutatója, amelyben két meghatározó társulati tag egy-egy rövid egyfelvonásosa látható. A két opus van, amiben hasonlít egymásra, de közben lényeges különbségek is fellelhetők köztük.
A legfőbb hasonlóság a szereplőgárdában van, hiszen mindkét darabot ugyanazok táncolják, Bódi Bianka, Chiara Alessandro, Clark David Bonus Ortega, Jenei Lilla és Yun Ju Huang. Köztük van a két koreográfus is. Az alig több mint húszperces, Ébredj, kedvesem című koreográfiát Clark David Bonus Ortega készítette, míg a második, a félórás Öntudatlan Én alkotója Bódi Bianka. Azért is gondoltam szükségesnek a darabok hosszára is utalni, mert szembetűnő mindkettőnek az anyagsűrűsége: viszonylagos rövidségük ellenére hihetetlen mennyiségű mozdulatot, mozgásanyagot tartalmaznak, szóval, mindkét koreográfus alapvetően táncban, mozdulatban gondolkodik, és láthatóan nem akarják feltűnősködő gesztusokkal elkerülni a legnehezebbet: a testbeszéd korrekt, színvonalas megalkotását.
Meghatározó tagnak neveztem Bonus Ortegát is, pedig csak 2020-ban csatlakozott az együtteshez – Fülöp-szigeteki, valamint hongkongi tanulmányok és európai sikerek után. Mellette két lábon járó Inversedance-történelemnek számít Bódi Bianka, aki 2015 óta megannyi gyerek- és felnőtt darab fő- vagy fontos mellékszereplője. Ha a többi táncos szakmai életrajzára is rátekintek, azt látom, hogy a csapat szinte mindegyik tagja máshonnan, más iskolákból érkezett. Mozgásuk mégis csodálatosan összecsiszolódott, régóta együtt dolgozó társulatot sejtet, ami egyrészről nagy kincs a kortárstánc-szcénán, másrészről közös, kitartó, szorgos munkára utal.
A koreográfiák mozgásanyagának nemcsak a mennyisége nagy, hanem a színvonala is magas. Nyugodtan kijelenthető: e kis társulat valamennyi tagja világszínvonalon mozog, és ezen az esten az is bebizonyosodik, hogy ketten közülük világszínvonalon koreografálnak.
Az előadás imázsképe / A fotó forrása a Nemzeti Táncszínház
Az elmúlt kb. másfél-két évtizedben a kortárstánc világszerte rengeteget fejlődött, kialakult egy olyan globális alapnyelvezete, amelyet a világ számos pontján rengetegen elsajátítanak, és amihez ki-ki hozzáteszi régiója, nemzeti kultúrája, egyénisége, személyisége sajátosságait. A műfajnak világszerte jellemző az általános beszédtémája is, amely mindenhol főleg a fiatalokat vonzza. Nehéz lenne néhány mondatban meghatározni, mi is ez a közös téma, de biztos, hogy az egyénről, a belső énről, ezek révén a szabad önkifejezésről szól. Ez minden korban és helyzetben izgalmas, fontos. Nem túlzás azt állítani, hogy e széleskörű fejlődés, kibontakozás következtében a kortárstánc napjainkban szinte klasszicizálódik, ki nem mondott, kőbe nem vésett szabályai, törvényszerűségei alakulnak ki, amellyel párhuzamosan megnő a művekben rejlő esztétikai és tánctechnikai igényesség alapminimuma is. Ezek örvendetes tények, de ki kell mondani azt is, hogy ebben a folyamatban törvényszerűen hátrább kerül a kísérletező kedv, a megdöbbentő újszerűségre törekvés, valamint ezek tartozékai: a provokáció, a sokkolás, az interaktivitás a közönséggel, a szokatlan műfaji határátlépések és formai megoldások keresése, az új nevében a régebbi esetenként kívánatosan pimasz megtagadása stb. Mindezek persze nem tűntek el, csak mintha a megnyilvánulásai másfajta stílusban, műfajban, művészeti vagy közösségi tevékenységformában mutatkoznának meg. Nem kell egyik irány mellett vagy ellen sem voksolni, nem kell semmilyen értelmes, érzékekre és gondolkodásra ható kreatív cselekvést meg- és kitagadni egyik kortárs műfajból sem, csak hasznos világosan látni a fenti folyamatokat. A klasszicizálódó kortárstánc az újítás mámoráról, a szüntelenül újat kereső pl. performansz-művészet pedig a csiszolt technika alkalmazásáról és az általánosan elfogadott esztétikai értékszínvonalról mond le. Persze a kérdés mindig nyitott lesz: mi is tkp. az újítás, és ki határozza meg az érvényes, általánosan elfogadott esztétikai értékszínvonalat?
Én meg sem próbálom a kérdést megválaszolni, de az tény: az Inversedance estjén újdonságot nem nagyon, de magas általános esztétikai (és tánc-) színvonalat igencsak tapasztaltam. És még azt a feltételezést is megkockáztatom, hogy a látottak a közönség egy részének az újdonság erejével szolgáltak, másik részének meg megnyugtató, elvárt esztétikai élményt nyújtottak (a lényeg, hogy mindenki megkapja a magáét).
Ortega Ébredj, kedvesemje inkább a kortárstánc modern balett felé visszamutató világtrendjét követi. Szabad tartalmi mozgásteret biztosító alaphelyzetből indul, és oda is tér vissza: egy bútordarab (fotel) segítségével kisrealista kerethelyzetet teremt, amelyben viszont, elrugaszkodva a keret némi realitásától, irreális, szabálytalan, törvénytelen történések, képek, látomások burjánozhatnak szinte kontrollálhatatlanul (merthogy ez a főszereplő férfi álomszerű vízióinak egyéni világa). A víziók világában cselekmény vagy verbálisan leírható történés alig észlelhető, hangulatok, érzések, vágyak kavarognak, a legvégén annyi egyértelműen követhető, hogy a kavargó négy nőalak közül egy, aki már egyszer korábban is a többinél nagyobb szerephez jutott, a végén megkülönböztetett, kiemelt helyet kap (a színpadon, a befejező képben és nyilván a főszereplő férfi életében is). Innentől minden befogadó azt gondol, érez, amit akar, de az sem tragédia, ha éppen észre sem veszi a fent leírt finom kis történéseket, áttűnéseket.
Bódi az Öntudatlan Énjében Ortegához hasonlóan fogalmaz, a két opus finom részleteiben mégis jelentősen eltér egymástól. Már az, hogy a férfi főhős a szerzői ajánlóban nevet kap (Narkisszosz), jelentős konkretizálás. A mitológiai alakról a legtöbb néző annyit tud, hogy a monda szerint a folyó víztükrében megpillantván saját arcmását, szerelmes lett önmagába (azt már kevesen tartják számon róla, hogy Teiresziasz jóslata szerint csak akkor érheti meg az öregkort, ha nem ismeri meg önmagát). Mindebből következően a főhősnek már a koreográfia elején sem kell csinálnia semmit ahhoz, hogy a befogadó már sejtse, egy önimádó, beképzelt, egomán fráterről lehet szó, aki pocsékul fog viselkedni az érte persze valamiért rajongó nőkkel (a sok-sok nimfával). Az előfeltételezések jórészt be is igazolódnak, ezt a koreográfus néha meg is segíti azzal, hogy öntelt-macsós civil mozdulatokkal is jellemzi főhősét. Ezek a gesztusok (és a kísérő mimika) kilógnak az artisztikus, elvont táncmozdulatok finomszövetéből, ezért az én tetszésemet nem nyerik el. A koreográfia táncnyelve és színvonala viszont igen, és nagyon jónak tartom az előadás drámai-hangulati szerkezetét is, erősek, hatásosak az érzelmi (és testi, sőt: erotikus) csúcspontok, amelyekben főleg egy szintén kiemelt szerepet kapó nőalak révén (talán ő az a nimfa, aki bosszút állt a visszautasítás miatt) a női lélek, akarat és érzésvilág is markánsan megmutatkozik.
Érdekes, arról nem maradt meg bennem határozott emlékkép (biztos, az én hibám), hogy a végére mi lett Narkisszosszal és a nőkkel… A férfi talán nárcisszá változott a folyóparton, ahogy az tőle illene? Biztosan semmi különös nem történt velük, avagy nem is a történetük alakulása volt fontos, hanem hogy tudatuk belső tájain kalandozva, félóráig élvezhettük táncuk látványát.
Ébredj, kedvesem; Öntudatlan Én (Inversedance – Fodor Zoltán Társulat)
Koreográfus: Clark David Bonus Ortega (Ébredj, kedvesem), Bódi Bianka (Öntudatlan Én). Zene: montázs. Jelmez, díszlet: a társulat. Fényterv: Fodor Zoltán.
Előadják: Bódi Bianka, Chiara Alessandro, Clark David Bonus Ortega, Jenei Lilla, Yun Ju Huang.
Nemzeti Táncszínház, 2023. november 8.
