Kritika

Kortárs tánc, Mozgásszínház

Szoboszlai Annamária: Kérem a következőt!

Pataky Klári Társulat: Tökéletes mosoly / Nemzeti Táncszínház

Az önmagába zárt tökéletesség jeleit villantja fel Pataky Klári új bemutatója…

Ebben az előadásban sok minden tökéletes: a választott táncos karakterek, a zenei aláfestés, az öltözékek, a világítás. Nem úgy értem a tökéletességet, mint az egyetlen és helyes jó választást, hanem mint amilyen az új autó, mely most gurult le a gyártósorról: gyönyörű a fényezése, nincs rajta horpadás; vagy mint a rózsás bababőr: egyenletes, sima, nem törik meg mitesszerek meg pattanások. Az önmagába zárt tökéletesség jeleit villantja fel Pataky Klári új bemutatója, a Tökéletes mosoly.

pataky1Fotó: Jókúti György

Sok-sok alkotással töltött év áll Pataky Klári mögött. Vagy úgy is írhatom, hogy „két évtized”. Más az íze a mondatnak, ha az évek sora helyett tömbösítjük az időt. Más a futás, ha belassítjuk, ha imitáljuk, ha egyedül csináljuk, ha többen, ha külön-külön kap reflektorfényt a tevékenységet végző, vagy ha osztozni kénytelen a néző figyelmén. Egyes apró, jelentéktelennek tűnő, mégis a tökéletességénél fogva fókuszba kerülő részletekkel játszik a koreográfus, ennél fogva koncepciózusabb jellegű előadás ez, mint bármely más, megelőző Pataky-darab. Kedvelem Pataky Klári koreográfiáit, szeretem a darabjai nemességét, eleganciáját és finom artisztikumát, az olyan, mozdulatokban megnyilvánuló stílus(név)jegyeket, mint amilyenek a „böngyörkéző” kezek, vagy a testek „tangós” indulata/feszültsége. Eddig ezek természetes, velejáró elemei voltak a koreográfiáknak, nem önmagukat mutatták, hanem rajtuk keresztül néztünk valamilyen irányba. Hogy egy hasonlattal érthetőbbé tegyem a gondolatot: nem azért ír valaki döntött betűkkel, mert kifejezetten szándékában áll döntött betűkkel íri, hanem mert számára az a természetes, úgy vezetődik a keze.

pataky2Fotó: Jókúti György

A Tökéletes mosoly azért más, mert hirtelen mindaz, ami eddig efféle „természetes írásként” volt jelen, ami velejárója volt a folyamatnak, az most hirtelen a megfigyelés tárgya lesz: miért is „böngyörkéznek” a táncosaim a kezükkel, miért és hogyan működik a szuggesztivitásuk, miért is gabalyodnak egymásba karok és miért nem, miért lassítok, és miért gyorsítok fel egy mozdulatsort, és egyáltalán: mire szolgál a mosoly? Úgy látom – fenntartva a tévedés lehetőségét- , hogy a koreográfus egy önreflexív pillanatának vagyunk tanúi, amikor is nem elsősorban a táncosok közti viszonyok, és nem az érzelmek és érzések kusza hálózata érdekli, hanem maga az eszközkészlet köti le figyelmét, mellyel dolgozik. Mintha a festő nem azzal a céllal venné kézbe a festőkést, hogy felhordja az anyagot a vászonra, hanem hogy megnézze, mi másra is való azon kívül, amire eddig használta. Vagy mintha az orvos nem bökné rögtön az injekciós tűt a páciensbe, hanem előbb végiggondolná, mi a tű és mit tesz az emberi testben, mikor belehatol. Ebben (is) látom a magyarázatát a koreográfia fragmentáltságának, ez az oka, amiért egy idő után „elnehezedik” a Tökéletes mosoly, amiért egy ponton túl már nehéz követni, hogy mi a téma, amit szemlélünk. Jól belegondolva, nem egy merőben új fordulat ez a gondolkodásmód Patakynál, hisz a 2022-es Kivonatokban hasonló úton indult el, de ott még domináltak az emberi kapcsolatok. A Tökéletes mosoly központi témája, tartalma épp ezek zéróra redukálása.

pataky3Fotó: Jókúti György

A felvetés izgalmas, a kísérlet érdekesen indul. A tánctér hátsó fala előtt álló három magányos, alig kivehető szék köszönti a nézőt. Majd felvonul a három táncos, Bot Ádám, Bacsó Gabriella, és Temesvári Zsófia. Mindegyiküket külön-külön fénykör világítja meg. Ennek szimbolikus értelme – vagyis hogy mind a három egy önálló, zárt világ – akkor válik nyilvánvalóvá, mikor a világítás „homogenizálódik”, és a mozgássorok is mintha keresnék az összehangolódás lehetőségét. De úgy tűnik, mindenki a maga pecsenyéjét sütögeti: minket, nézőket néznek, stírölnek – arcukon hol erősebben, hol halványabban világló mosollyal. S mint ahogy ők egy pillanatra sem veszik le tekintetüket a nézőről, úgy mi sem vehetjük le róluk. Feltételezem, hogy a sötét nézőtéren ülőkkel valós szemkontaktust nem tudnak felvenni, az embernek mégis az az illúziója támad, hogy a másodpercekre összekapcsolódunk. Személytelenül.

pataky5Fotó: Jókúti György

Nehéz a színpadon pózolókra máshogy reagálni, mint pózzal és elhatárolódással. Persze, a dolognak épp ez a mozgatórugója, elő is kapják a manökenjárást, mint a kirakatlét kortárstáncos toposzát. Működik is egy ideig. Valahol ott kezdem érezni a törést, amikor hol egyik, hol másik szereplő hagyja el a táncteret, hiányával is azt demonstrálva, hogy ő van, őrá figyelni kell, aztán visszatér egy papagáj vagy egy kakadu élettelen, kitömött másával. Ha csak ennyi lenne, talán még megtartaná a néző figyelmét a beemelt szimbólum, de aztán ékszerek, nyakláncok, gyöngyök kerülnek elő, és a hirtelen feldúsult tárgyi világ eltereli a néző figyelmét. Persze, talán épp ez a cél, de ha igen, akkor téves a koncepció. Kicsit sajnálom, hogy a szilárd, jól megalapozott, gazdag percekkel is szolgáló előadás végül szétfolyik, dagályossá válik. Vissza kellene kutatni azt a pillanatot, ahol Pataky Klári érdeklődése fellazult az általa fölvetett téma iránt, de még így is magammal vittem a földre borított székeken tovább trónoló táncosok képét.

Tökéletes mosoly

Zenei közreműködő: Gergely Atilla. Fénytervező: Vajda Máté. Koreográfia: Pataky Klári.

Előadók: Bot Ádám, Bacsó Gabriella, Temesvári Zsófia.

Nemzeti Táncszínház, Kisterem, 2024. február 20.