Kutszegi Csaba: „A mindenséggel mérd magad!”
Nuovo Balletto di Toscana: Bayadére, the Kingdom of Shadows; Acosta Danza: Cuban Eclectico / Nemzeti Táncszínház -
…elképesztő alázat, kirobbanó energia, káprázatos technikai tudás egyedi, sajátos egyvelege teszi hitelessé az alkotások összes percét, részletét. Mindenki úgy táncol, mintha minden mozdulaton az élete múlna.
Az idei Budapest Táncfesztivál első előadásán a Toszkán Új Balett együttese mutatkozott be. Soha rosszabb fesztiválkezdést! Michele Di Stefanót, A Bayadére, the Kingdom of Shadows (Bajadér, az Árnyak birodalma) koreográfusát leginkább a sallangmentes következetességéért becsülöm. A Máriusz Petipa majd’ 150 éves nagybalettje nyomán készült kortársbalett-egyfelvonásosa átgondolt és végigvitt koncepció alapján jött létre, nem érzem túlzásnak azt állítani, hogy ez a táncmű kitűnő mintapéldánya a baletthagyományok átértelmezéssel történő megőrzésének. A balett és az opera műfajában kardinális kérdés a viszony a 19. századi hagyományokhoz, és ha ellenséges érzületű szekértáborok a régi és az új kapcsolatát nem változtatnák értelmetlen (érdek)harccá, múlt, jelen (és a jövő) teljesen természetesen inspirálhatná, termékenyíthetné egymást (igen: még a jelen és a jövő is a múltat, hiszen az utóbbi is rengeteg tanulságos titkot, újraértelmezési lehetőséget, új igazságokat rejt).
Di Stefano annyit tett, hogy az eredeti Bajadér-balett (későbbiekben belefűzött) „fehér képét” (amelyben a romantikus történet főhősének e világ és túlvilág határvidékén játszódó látomása tárul fel) egy mai ember látomásaként értelmezve jelenítette meg. Balettjében tehát szó sincs gazdag, nemes harcosról és tragikus sorsú indiai templomi táncosnőről, helyettük rólunk, 21. századi emberekről szól a történet, akik életének, ugye, lényeges eleme a múlt, ezt a genetika eredményeivel felpörgetett családfakutatások és a napjainkban igen divatossá vált, több nemzedékig visszanyúló transzgenerációs elméletek is bizonyítják. (Miért éppen a kortárs művészetnek kellene fumigálniuk a viszonyukat a múlthoz?)
Petipa Bajadérjával általában, és az Árnyak birodalmával kapcsolatban is az egyik első jellemző, amely leginkább említésre kerül, az a táncok térformáinak mérnöki pontossága és szépsége. Ezt a maga módján Di Stefano átvette, de elvontan, átvitt értelemben tovább is fejlesztette, hisz koreográfiájának egyik mozgató ereje a (térformákban is) megnyilvánuló átláthatóságra, harmóniára törekvés, amihez még Minkusz zenéjéhez is visszanyúlt. A súlyos, elektronikus hangzásokkal, zörejzenével kísért, félhomályban, sötétben mutatkozó 21. századi (rém)látomásokban az emberek megszabott, lineáris pályákon haladnak, miközben harmóniára, fényre, tiszta képletre vágynak. Ezt ideig-óráig meg is kapják, ilyenkor Minkusz felcsendülő zenéjére még tisztább sorokban még egyszerűbb pózokba rendeződnek.
A koreográfia nagy alaprendszere mellett a kis alrendszerek is következetesen jól működnek. A jobbról balra és vissza, kulisszából kulisszába egyenes sorokban haladó táncosok ugyanolyan vagy egymáshoz nagyon hasonló mozdulatelemeket variálnak, de nem unalmasan, hanem úgy, mint amikor egy zeneszerző aprólékos műgonddal motívumokból, témával és variációkkal építi fel a többszólamú nagyzenekari kompozíciót. A mozdulatsorozatok tempója is mindig változik, a lelassulásokat felgyorsulások váltják, de még a mozgások ereje, dinamizmusa is változik, a mozdulatpianókat forték követik. Mindezekhez a kottaszerűen vízszintes sorokba rendeződő térformákat is hozzávéve, nincs mit csodálkozni azon, hogy zeneműként értelmezem-élvezem a látottakat, amelyben mindegyik hangjegy egy-egy emberi sors: helyük van az összhangzatban, szüntelenül keresik azt, ha meglelik, próbálják elfogadni, belakni, megszokni.
Végtelen számú értelmezése létezhet a Di Stefano-Bajadérnak, és mindegyik jogos is. Az elvont, a cselekményt nem hagyományosan követő koreográfiákban éppen ez a jó: mindenki megalkothatja a saját értelmezését. De az előadás csak akkor igazán különleges, ha ezeket az értelmezéseket valahol a háttérben összetartja egyfajta titkos kohéziós erő, amelynek csak sejthetjük a létezését. Akárhol is van, akármi is az, a Bajadér, az Árnyak birodalma a múltba visszavágyó, a jelenben helyét kereső, a bizonytalan jövőtől félő mai emberről szól, ha úgy tetszik: a megadatott rövid bolyongásunkról földi élet és túlvilág határmezsgyéjén.
Nem szomorú ez a Bajadér-előadás, mert a sötét képeit, szorongásos túlvilági látomásait is fennkölt szépség uralja; vele szemben a kubai Acosta Danza együttes Cuban Eclecticóját még a drámainak tetsző pillanataiban is sodró, felemelő, magával ragadó életöröm járja át.
Feltétlenül említést érdemel itt is a tény, hogy a Kubai eklektika táncaiban elragadó magától értetődéssel, hol könnyed bájjal, hol áradó erővel simulnak össze a régmúltba nyúló gyökerek aktívan élő jelei, motívumai a jelen aktuális hétköznapjaival. A Satoriban például az afro-kubai stílus a 21. századi színpadi ízlésigényeknek megfelelően a gyönyörű, leleményes és jelentéses jelmezekben is megmutatkozik, ahogy a mozgásvilágban, a ritmusokban, a törzsi táncokra utaló reminiszcenciákban és a felidézett hiedelemvilágban is. A szakralitás, a termékenység-mítoszok, a nő–férfi kapcsolat és az emberi lét számos egyéb alapkérdése a történelem előtti idők közösségeit megidézve kerül terítékre, megmutatva e témák aktuális létét, létezésük jelent is átható fontosságát.
Ha Di Stefano Bajadérjáról azt állítom, hogy mintapéldánya a baletthagyományok átértelmezéssel történő megőrzésének, akkor a Satori maga az élő hagyomány. Különösen fontos kérdés ez nálunk, ahol a világon páratlan módon összegyűjtöttük és gondosan őrizzük néptánc- és népzenehagyományaink egy – szerényen is szólva – igen tekintélyes szeletét, de a mai napig sem tudjuk igazán, hogyan lehet – őrizgetés helyett – folyamatosan velünk élővé tenni azt.
De a toszkánok és a kubaiak vendégszereplése az idén már az elején különösen gazdagnak és színvonalasnak tetsző Budapest Táncfesztiválon számunkra egyéb tanulságokkal is szolgál. A magyarországi, általánosságban jónak mondható táncszínvonalhoz szokott néző főleg az Acosta Danza estjén az egyik ámulatból a másikba esik, mert – a táncöröm dacára vagy éppen azért – a több kisebb darabból álló kortársbalett-mozaikban látható valamennyi apró mozdulat, továbbá valamennyi táncos összes porcikája minden pillanatban folyamatosan csúcsra van járatva, elképesztő alázat, kirobbanó energia, káprázatos technikai tudás egyedi, sajátos egyvelege teszi hitelessé az alkotások összes percét, részletét.
Mindenki úgy táncol, mintha minden mozdulaton az élete múlna. A mindenséggel mérik magukat. És látható, érezhető, tudható az is, hogy ezt nem kivételesen nekünk, csakis itt és most teszik így, hanem állandóan mindenhol. A koreográfiák mindegyike nagyon jó, de nem valószínű, hogy korszakos remekmű is tündököl közöttük, az viszont biztos, hogy bennük valamennyi táncalkotó a táncra bazíroz, füstgéppel, csinnadrattával, felhangzó vagy olvasható verbális szöveggel, alibi-megoldásokkal senki sem akar félmegoldást, megoldatlanságot vagy selejtet eltüntetni. Azt gondolom, mindez elsősorban az alapító-vezető személyéből, művészi hiteléből táplálkozik.
Az idén 51 éves Carlos Acosta életében megmászta az összes létezhető művészi és emberi csúcsot. Aktív táncosként hosszú éveken át a Royal Ballet vezető sztárja volt, visszavonulása óta együttest alapít, koreografál, könyvet ír, tanít, jótékonykodik, nagy utat járt be, és nem felejti honnan jött: Havanna szegénynegyedében teherautósofőr apa gyermekeként látta meg a világot. A budapesti Operaházban is vendégszerepelt (néhány perces találkozásunkkor hihetetlenül nyílt, kommunikatív és szerény embert ismerhettem meg személyében).
Bár az együttese repertoárján saját koreográfiái is megtalálhatók, erre a vendégszereplésre nem hozott belőlük egyet sem. Ez a magyarországi viszonyok között felfoghatatlan, érthetetlen (nálunk az megy szenzációszámba, ha egy-egy együttesvezető olykor mást is beenged alkotni a saját birodalmába). Az Acosta Danzában koreografál az együttes fiatal szólistája, Raúl Reinoso, aki a Satorit (japánból: Felvilágosodás) jegyzi, de Acosta nem fél beengedni a már elismert nemzetközi sztárt, Sidi Larbi Cherkaouit sem, aki a Faunt készítette. A Kubai eklektika-est Paysage (franciából: Tájkép) című darabját alkotó svéd Pontus Lidberg is világszerte keresett koreográfus és filmes, a spanyol María Rovira Impronta (Impresszum) című szólódarabja pedig a műsor egyik fénypontja. A De Punta a Cabo (Végétől Végig) című érzékeny havannai tablót Alexis Fernández (Maca) és Yaday Ponce készítette, mindketten saját erők, kubai születésű művészek, utóbbi hölgy Acosta főigazgató mellett a társulat művészeti vezetője.
Hosszú tanulmányt igényelne valamennyi darab végigelemzése. Egységesen kitűnő színvonalat képvisel mindegyik, kiemelni mégis más-más erényeik miatt nehéz bármelyiket. Egyet mégis külön kell említenem: az Improntát. A nézőtéren a közelemben ülő már sokat látott szakemberek (velem együtt) a szóló után egybehangzóan állapították meg: Judith Jamison méltán világhírű, emblematikus Cry-szólója (Alvin Ailey koreográfiája) óta hasonló teljesítményt nemigen láthattunk (a Cryt1974 júniusában négy egymást követő esten nézhettük meg az Erkel Színházban, az Alvin Ailey American Dance Theater vendégszereplésén). María Rovira koreográfiája is csillagos ötös, de különlegessé az előadója, Zeleidy Crespo teszi a produkciót. A gyönyörű, egyéni stílusban, frenetikus technikával mozgó táncosnőt magamban első látásra „a tánc afro-kubai istennőjének” neveztem el. Az Impronta kortársbalett-koreográfia, ősi mozdulatokkal, életörömmel, szenvedéssel és szenvedéllyel van teli. Az impresszum jelentése: „benyomtatás”, amely a kiadvány legfontosabb adatait tartalmazza. Rovira Improntája annál többet, a Mindenséget tartalmazza.
Bayadére, the Kingdom of Shadows (Nuovo Balletto di Toscana)
Koreográfus: Michele Di Stefano. Zene: Ludwig Minkus. Komponált zene: Lorenzo Bianchi Hoesch. Jelmezterv: Santi Rinciari. Fényterv: Giulia Broggi.
Táncművészek: Sofia Bonetti, Matteo Capetola, Carmine Catalano, Alice Catapano, Beatrice Ciattini, Matilde Di Ciolo, Veronica Galdo, Aldo Nolli, Niccolò Poggini, Paolo Rizzo.
Nemzeti Táncszínház, Nagyterem, 2024. április 24.
*
Cuban Eclectico (Acosta Danza)
Satori
Koreográfia: Raúl Reinoso.
Táncművészek: Zeleidy Crespo, Adria Díaz, Jennifer Suarez, Amisaday Naara, Daniella Urgelles, Raúl Reinoso, Brian Ernesto, Frank Junior, Denzel Francis, Brandy Martinez.
Faun
Koreográfia: Sidi Larbi Cherkaoui.
Táncművészek: Patricia Torres / Alejandro Silva – Amisaday Naara / Brandy Martinez – Jennifer Suarez / Frank Junior
Paysage
Koreográfia: Pontus Lidberg
Táncművészek: Raúl Reinoso, Brian Ernesto, Denzel Francis, Alejandro Silva, Brandy Martinez, Frank Junior, Patricia Torres, Amisaday Naara, Adria Díaz, Jennifer Suarez, Daniella Urgelles.
Impronta
Koreográfia: María Rovira.
Táncművészek: Zeleidy Crespo / Amisaday Naara / Daniella Urgelles
De Punta a Cabo
Koreográfia: Alexis Fernández (Maca), Yaday Ponce
Táncművészek: Zeleidy Crespo, Patricia Torres, Adria Díaz, Jennifer Suarez, Amisaday Naara, Daniella Urgelles, Raúl Reinoso, Alejandro Silva, Brian Ernesto, Frank Junior, Denzel Francis, Brandy Martinez.
Nemzeti Táncszínház, Nagyterem, 2024. május 4.
Budapest Táncfesztivál 2024