Török Ákos: Suta férfiak, megátalkodott nőszemélyek, Barabást kiáltó emberek
Forte Társulat: Concordia; Duda Éva Társulat: Bábel / Nemzeti Táncszínház /
Horváth Csaba és Duda Éva előadásában az is közös, hogy a jeleneteket egy-egy emberpár fajsúlyos története/jelenléte keretezi.
A Budapest Táncfesztivál szervezői évről évre külföldi koreográfusok munkái mellett a hazai kortárs táncalkotók egy nem kicsiny, de nem is túl széles körének produkcióiból is szemezgetnek. Utóbbiak közül a fesztiválprogramban leginkább az eseményre időzített bemutatók és fővárosi premierek kapnak helyet. Az idei programsorozat két fesztiválvégi magyar előadása: a Forte Társulat és a Dador Project Budapesten első alkalommal látható Concordia című darabja, illetve a Duda Éva Társulat frissen bemutatott Bábel című produkciója volt.
Táncból jeles, kémiából közepes
Horváth Csaba nagy formátumú alkotó, ezt jelentős hazai és nemzetközi díjak tucatjai is jelzik. A mögötte álló munkák alapján mintha bármilyen szövegből és bármilyen zenére képes lenne fajsúlyos előadást létrehozni. A valóság talán inkább az, hogy sokféle zenéhez és többféle irodalmi alapanyaghoz van affinitása, így az alkotói pálya új és újabb darabjai hol ebből, hol abból, leginkább mindkettőből kiindulva, saját érdeklődése mentén születnek. Bármilyen széles is a paletta, ez a bizonyos érdeklődés nála elsősorban a drámai, sötétebb tónusú szövegek és a lélek önmagával vívódó, árnyas oldaláról (is) számot adó zeneművek irányába mutat. Előbbire talán Tar Sándor írásai a legjobb példák, amelyekre Horváth Csaba több előadása is rámozdult – a szó átvitt és szoros értelmében is. A zene terén pedig a koreográfus-rendezőnek (többek között) Bartók Béla műveivel volt/van dolga: miután a jogörökösök 2001-ben nem adták a beleegyezésüket a Csodálatos mandarinhoz készített koreográfiájához, a darabot Mandarin címmel zene nélkül játszották, majd tizenöt évvel később egyazon évben koreografált táncjátékot Bartók Concertójára és az V. vonósnégyesre. Mindkettő a 2016-os év kiemelkedő táncelőadása lett. Ilyen az, amikor egy alkotót mélyen foglalkoztat és inspirál a zene.
Mindezt csak azért mondtam el, mert ugyanezt az érintettséget és ihletettséget a Concordia kapcsán nem igazán lehet érezni. A produkciót egyébként a Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa gigaprojekt keretében mutatták be tavaly. Nem tudhatom, pontosan Horváth Csaba és a korai barokk lamentói a Dador Project előadásában hogyan találtak egymásra, a látottak és a koreográfus korábbi munkái alapján azonban nehezen elképzelhető, hogy Horváth Csaba állt volna elő az ötlettel, hogy mostanában leginkább éppen ez a fajta muzsika foglalkoztatja. Ebben persze tévedhetek, de a tucatnyi rövidebb zeneműhöz illesztett mozgásos jelenetek itt sokkal inkább tűnnek ujjgyakorlatnak, mint kérlelhetetlen késztetésből születő, mélyen átgondolt és átérzett alkotói olvasatnak.
Az előadás alaphangja a játékos irónia. Talán már a címadás is ennek a jegyében fogant, mivel concordia, vagyis a szívek összecsengése helyett a férfi és a nő közötti elcsúszások és félresiklások különféle variációit láthatjuk. A mozgásos jelenetek gyakran önmagukban is tréfásak (suta férfiak, akik azt hiszik, hogy irányíthatják a nőket, amiben rendre nagyot tévednek), így derűs ellenpontjai a komoly, emelkedett hangvételű, cizelláltan és korhű stílusban előadott zeneszámoknak. Más esetekben abban van a csavar, hogy míg például a dal egy nő szerelmes vágyódásáról szól egy előkelő férfi iránt, a hozzá komponált jelenetben egy megátalkodott nőszemélyt látunk, aki után a férfi szánalmas módon és hasztalan ácsingózik. Az elhangzó dalok legkülönösebbje az előadás talán egyetlen szakrális darabja, amelyben Mária altatót énekel a gyermek Jézusnak. A mű, eredeti szándék szerint a fájdalmas anyai szeretetről szól, azonban meglehetősen bizarr képzet egy anya, aki azzal ringatja álomba a gyermekét, hogy felsorolja neki, milyen testi kínok után és között fog majd a kisded kiszenvedni. A koreográfia szerencsére nem is ezen a vonalon indul el, hanem a céljuk felé menetelő férfiak állhatatosságán megtörő nők hiábavaló próbálkozásait állítja táncrendbe.
Az előadásban elhangzó korai barokk lamentókban ott van a szerelmi vágy gyötrelme, és ez a fájdalom Andrejszki Judit énekén keresztül minket is megérint a nézőtéren, azonban a valódi dráma, vagyis a jószándékú ember végzetes és végleges tönkremenetelének lehetősége hiányzik ezekből a zeneművekből. Ez nem hiba, hanem a kornak és a korban születű zenének a sajátossága. A keresztény világképben ugyanis az ember ontológiai és morális helyzete kristálytiszta: a jók üdvözülnek, a bűnösök elkárhoznak. Ennek fényében mellékes, hogy valaki a földi életében hogyan boldogul vagy lesz boldogtalan. A barokk ráadásul hitt a zene boldogító erejében és hatásában is. A fennkölt és lényege szerint tragédiától mentes lamentókhoz Horváth Csaba és a Forte Társulat könnyűléptű nő-férfi sablonokat párosít. Ez a kaptafaszerűség azzal együtt is kevésnek és erőtlennek érződik, hogy közben a jelenetek zöme egy-egy jól irányzott fricska az önmagukat rendre túlértékelő férfiaknak.
Jean Anouilh Euridike című darabjának rövidebb részletei talán azért is kerültek bele az előadásba, hogy keretként ellensúlyozzák a dráma hiányát. A huszadik században átírt mitológiai történetben Orfeusz ugyanis véglegesen elveszti/megöli kedvesét, méghozzá éppen szerelmük és vágyaik kérlelhetetlensége miatt. A mozgások szintjén sikerül közös játékba vonni a helyzet- és testidegen párbeszédeket, még ha ennek az is az ára, hogy ilyenkor a zenének általában le kell állnia. Az sem véletlen, hogy ezek között vannak az előadás legerősebb pillanatai, miközben egyes mondatok a drámaszöveg egészéből kiszakítva súlytalanok. Az Anouilh-szöveg idegenszerűsége ezzel együtt összességében megmarad. Ráadásul a végén az előadás a féltékenység és megcsalás kissé banális, bár itt tagadhatatlanul borzongatóra komponált olvasatát helyezi a fókuszba úgy, hogy előtte súlytalanul hangzik el a Concordia legerősebb (és legkevésbé barokkos) mondata Orfeusz szájából: annyira szeretlek, hogy nem tudom elviselni, hogy élsz.
A nemek közötti (erő)viszonyok leegyszerűsítése és elkönnyítése mellett az előadás felvonultatja Horváth Csaba alkotói stílusának erényeit is: kifejező gesztusokat, találó, helyenként meghökkentően váratlan jeleneteket – ilyen például, amikor a férfi felugrik a női táncosra, aki magától értetődő természetességgel viseli ezt a fejtetőre állított helyzetet. A játszók táncosként és színészként is kitesznek magukért, helyenként pazar módon előadott mozgássorokkal és szellemesen elrajzolt színpadi alakok aktoraiként egyaránt. A zene és a mozgás közötti kémia azonban most mintha hibádzna.
Forever Évák és mindörökké Adams
A Duda Éva Társulat tizenöt esztendeje, legalábbis forma és a táncnyelv tekintetében messze nem annyira egy tömbből faragott és (szinte) egyenletesen egy irányba tartó, mint Horváth Csaba munkái a Forte Társulattal. Ráadásul Duda Évának a mindenkori repertoár túlnyomó többségét adó, saját koreográfiái önmagukban és egyenként is a legváltozatosabb mozgásformákból épülnek fel.
Ez a sokféleség Dudánál jellegzetes stílussá áll össze: produkciói (főként az utóbbi időkben) látványosak, elsősorban az érzékekre és az érzelmekre hatnak, ezért (is) könnyen befogadhatóak, és minden esetben magas szintű mozgásminőség járul hozzájuk. A társulatvezető ars poétikája a minőségi szórakoztatás. Ez azonban messze nem csupán felszabadító életörömet (Ramazuri), hangulatok és érzetek szervesen illeszkedő egymásutánját (Frida, az élet múzsája) és egyéb simogatva csiklandozó élményt jelent, hanem akár fájóan húsbavágó szembesülést is önmagunkkal (pl. Utópia). Már a címéből is gyanítható, a Bábel ez utóbbi csoportba tartozik.
Az emblematikus kép mára nagyrészt levált bibliai eredetéről: a „bábeli zűrzavar” kifejezés átláthatatlan összevisszaságot vagy közelebbről olyan emberi sokaságot jelent, amelynek a tagjai egyáltalán nem értik egymást. Az eredeti történet szerint az addig egy nyelvet beszélő emberek egy torony építésébe kezdtek, ami az égig ért volna, Isten azonban nem nézte jó szemmel teremtményei nagyravágyását, ezért összezavarta a nyelvüket, akik ezután egymás szavát nem értve, nem tudták befejezni az építkezést, és szétszéledtek a Földön. Duda Éva kortárs olvasata tovább megy, és azt mutatja meg, amikor ez a szétszóródott és kommunikációképtelen sokféleség ismét találkozik egymással, vagy éppen egymás közelébe kényszerül. Felvetése szerint az emberek többsége jószándékú és békés, ám társadalmi szintű együttlétünk valahogy mégis romláshoz és pusztításhoz vezet. Ez pedig már inkább az egyenként a názáretit, tömegként Barabást kiáltó emberek, Karinthy Frigyes tollából származó történetére hajaz.
Ezt a képletet az előadás szellemes felvezető jelenete ki is mondja: egy kutatást végző űrlény kevert angol és magyar nyelven ad meghökkentően találó leírást a megfelelő besorolási számú kisbolygó művészetekre fogékony, agresszív és önpusztító vezető életformájáról. A rácsszerkezetbe rendezett reflektorokkal megvilágított, finoman gomolygó fehér füst mindezt a sci-fik éteri atmoszférájával vonja be. Pető József fényei és a Fügedi Balázs által tervezett látványvilág az egész előadás alatt fenntartják a sejtelmesen kozmikus alaphangulatot, amit rendre varietészerű beállítások kavarnak meg. A következő bábeli ötlet: a táncosok igyekeznek lépést és stílust tartani az egyre sűrűbben váltakozó, egy idő után egymásra úsztatva megszólaló tánczenékkel. Ezt a felpörgetett zaklatottságot és az értetlenség alapvetését az egymás iránti bizalom és támogatás érzékletes és élvezetes mozgóképei ellenpontozzák.
Az előadás egyik súlytalanabb jelenete az, amikor a táncosok különös fejdíszekkel és/vagy maszkokban, egy-egy emberi karaktert vagy éppen archetípust felvonultatva, egyesével érkeznek a játéktérbe. Sem a táncosok színpadi súlya, sem a mozgások koncentráltsága nem éri el azt a szintet, ahol érdekessé válhatna ez a nem mindennapi katalógus. Értelmezhetjük ezt akár a törzsi kultúrák, akár a felütésből ismerős ufonauta külső nézőpontja felől, mivel azonban a jelenetnek sem előzménye, sem következménye, de még csak asszociatív párja sincs, idegen testként fityeg az előadáson. A másik kétes jelenetsorban előbb lövések terítik ki sorban az összes fiatal előadót, majd mindannyian egy hullahalomba rendeződnek, a földön kúszva ismét szétválnak, majd egy másik tetemheggyé alakulnak, és ugyanez lejátszódik minimum még egyszer, mígnem a prémiumkategóriás showtáncok színpadjára illő halálpornó végén ketten kiválnak közülük, és talán Új Évaként és Új Ádámként egy duót táncolnak. A szirupos giccset némiképp menti, hogy a tánckettős maga tiszta és szép, és a második hullagúláról akár Bábel tornya is eszünkbe juthat, így a jelenetsor, az eredeti történet koromfekete tónusú parafrázisaként, egy nagyívű, ötletes felvetés.
A nő és a férfi szerelmi drámája vagy éppen a társadalmi léptékű sorstragédia mögül kimosolygó irónia mellett Horváth Csaba és Duda Éva előadásában az is közös, hogy a jeleneteket egy-egy emberpár fajsúlyos története/jelenléte keretezi. A Bábelben ez a kettős egyszerre a teremtett világ mindent átélt Évája és Ádámja, és a képzeletbeli varieté doyenjei. Lőrinc Katalin graciőz légiessége, szolid komolysága és Kováts Tibor energikus és érzékeny, clownszerű földkaraktere jin és jangként alkotnak egységet. Mindenek tudói és megértői ők. A Concordia Euridikéjével és Orfeuszával szemben szervesen illenek ugyan az előadás világához, azonban ez sem elég ahhoz, hogy egybe tereljék, és egyben tartsák a különböző jeleneteket. A Bábel ugyanis egy jól kitalált szerkezet, amelybe több epizód is mintha csak ötletszerűen került volna bele, és maradt benne anélkül, hogy egymással és a többi jelenettel összeállna. Lehetne erre akár azt is mondani, hogy ez a széttartás elv és forma szintjén képezi le a címadó történetet, ám (tánc)színházba sem nem elvet, sem nem formát, hanem előadás(egész)t járunk nézni. Ha ezt hiánytalanul nem is kapjuk meg a Bábeltől, több erőteljes képzettel, valamint a véges/korlátos embervoltunk keltette félelem és az ezzel való megbékélés kétarcú élményével gazdagodunk.
Forte Társulat: Concordia
Szereplők: Andrejszki Judit és a Dador Projekt Zenekar, Bari István e.h., Fehér László, Forczek Janka, Földeáki Nóra, Horkay Barnabás, Kondákor Ajsa Panka e.h., Pallag Márton, Widder Kristóf.
Rendező-koreográfus: Horváth Csaba.
Nemzeti Táncszínház, Nagyterem, 2024. május. 9.
Duda Éva Társulat: Bábel
Zene: Konsiczky Dávid, montázs. Jelmez: Remete Kriszta. Látványtervező: Fügedi Balázs. Fénytervező: Pető József. Rendező-koreográfus: Duda Éva.
Közreműködnek a Duda Éva Társulat művészei. Vendégművészek: Lőrinc Katalin, Kováts Tibor.
Nemzeti Táncszínház, Nagyterem, 2024. május 12.
Budapest Táncfesztivál 2024