Lénárt Gábor: A kijelölt univerzum
Susanna Leinonen Company: Nasty / Nemzeti Táncszínház /
A különböző kulturális hátterek szinte mindennap adnak egy sorsot a női testeknek. Ezeket a személyes vallomásokat állítja színpadra a koreográfia…
Mi a nő, amikor nem oldalborda többé, hanem megkülönböztetve magát a hagyományos elvárásoktól, saját harcát vívja, hogy önálló létezőként mutatkozzon meg? Aljas, trágár, undok, szemérmetlen, piszkos? Mindez ott kavarog Susanna Leinonen koreográfiájának címében: Nasty.
Az előadás az újradefiniálódó nőt mutatja meg, míg a cím a bélyegre utal, melyet azok kapnak, akik nem hajlandóak elfogadni a tradicionálisan nekik ítélt szerepeket, hanem jelen idejű helyüket és értéküket keresik. A koreográfia egy olyan önreflexió, melyben a nő nem viszonyrendszerben létezik, nem több vagy kevesebb a másik nemnél, hanem saját jogán rendelkezik születéssel, és önálló misztikummal bír. A Nasty bemutatója 2018-ban volt Helsinkiben. A táncelőadás kérdései és lényeglátása azóta is aktuális, így folyamatosan játsszák a nagyvilágban Dél-Koreától Oroszországon és Mexikón át egészen az USA-ig. A Budapest Táncfesztiválon a magyarországi Finn Intézet jóvoltából most a Nemzeti Táncszínház közönsége is meggyőződhetett arról, mennyi erő szabadul fel egy gondolkodóan provokáló előadásból.
A zenére vörösen pulzáló fény szaggatottan belevág a játéktérbe: megelőlegez egy alakot. A sziluett a villanásokban közeledik felénk. Az epilógusból ott maradt figura köré aztán négyzet rajzolódik ki a fényből. Ebben a kertben kezd éledni. A kezét és a lábát próbálja, mit bírnak az izmok, és merre fordulnak az ízületek: néha természetellenesen, máskor a használhatóságnak megfelelően tekeredik önmagába. Majd jönnek a bonyolultabb mozdulatok, elszakad a talajtól a csípő s végül az alak feláll: megszületik. Az előadás nem kronologikusan fejlődő cselekményt mutat be. Testekkel megtörtént jeleneteket látunk, melyeknek tapasztalatai visszahatnak a szereplők létezésére, akik folyamatosan keresik az újabb és újabb önmegfogalmazási lehetőségeket.
Két „arctalan” szereplő kapcsolódik a játékba. Míg a kettő egymásra utaltan, szinte sematikusan együtt mozog, a harmadik renitensként kimarad az összhangból. Mindig forognak a szerepek, változnak, akik harmóniában vannak és az is, ki marad egyedül. Így bonyolódik a közösségi (társadalmi) játéktér. Majd kvintetté fejlődik egy jelenet, melyben klasszikusan könnyed vonalú összjáték egyesíti a szereplőket, akiknek mozdulatai mégis egyénien hajlanak el egymástól. A testhez simuló, sportos alsóneműket gazdagabb jelmezeket feltételező ruhafoszlányok árnyalják (jelmezterv: Sari Nuttunen). A torzószerűen kihangsúlyozott testrészek egyre többet fordulnak a nézőtér felé nőies pózokba tekeredve, mintha megfelelni akarnának, és az elvárás felőlünk érkezne. Az egyik négykézlábra ereszkedve, örvénylőn csábítani kezd, de rögtön érkezik az objektív értékelés egy másik szereplőtől: ez csak egy gerincmozdulat. A jelenet leválasztja a mozgásról a hozzá kötődő hagyományos értelmezési szándékot. Egészen addig, míg az egyre dinamikusabb ismétlés az agyoncsavargatott tagokkal már csak az ürességet tudja hangsúlyozni. Betekintést nyerünk egy ismertnek hitt mozdulat lélektanába abban a pillanatban, amikor a test elidegenedik tőle. Susanna Leinonen kitettségükben mezteleníti le a színpadi alakokat, akikre így egyre provokálóbban nehezedik a cím negatív ítélete.
SLUT, UNRAPEABLE, DUMP BITCH, ATTENTION WHORE, NYMPHO, NASTY. Leinonen 2017-ben elindított egy körkérdést a közösségi médiában, arra volt kíváncsi, hogyan szidalmazzák a nőket. Az egyik jelenetben ezek a szavak projektorokból „ömlenek” a szereplőre, aki arc nélküli maszkban tűri a verbális agressziót. A minimalista performanszot a képi effektusok és a légtérbe hasító hanghatások teszik sűrűvé. Miközben megtölti a teret a düh, a táncos „kifejezéstelen” némasága erőt sugároz, ugyanakkor eszköztelen jelenléte kiszolgáltatottá is teszi a szitkokkal átvilágított közegben. Ez a kettősség végig jelen van a koreográfiában. A célponttá válás nem jelent megsemmisülést, mert a szereplők küzdenek, bekebeleznek, elemésztenek, szembenéznek, harcolnak – így hitelesek. Saját önerejű formálódásuk reakcióképes megnyilatkozási teret képez a színpadon.
A különböző kulturális hátterek szinte mindennap adnak egy sorsot a női testeknek. Ezeket a személyes vallomásokat állítja színpadra a koreográfia, amely nemcsak a klasszikus balett elemekből, de az atléták sportteljesítményéből és a harcművészetekből is inspirálódik. „Ne táncoljatok, legyetek olyanok, mint az atléták! – nyilatkozta Leinonen, amikor a táncosaival való próbafolyamatról kérdezték. Ennek a jelenlétnek szerves része az egyéni történetekben bemutatott fizikai küzdelem, melynek feszültsége időnként ordításokban, sikolyokban oldódik ki. A hanghatások az előadásban a színpadi történésekhez alapvetően lényeges értelmező közeget teremtenek. A zene, amely az egyik képben kezdetben még kísér egy duettet, a harcművészeti ihletésű, kontaktmozdulat-sorok kifulladásig ismétlése közben elhal. S ezzel újfajta „zene” keletkezik a testek egymáshoz csapódásából és a tompa puffanásukból, ahogy földet érnek. A fáradás levegőfutamai, a fogások és elengedések súrlódásai kísérik tovább akusztikailag a jelenetet, hangsúlyozva az egyre intenzívebb fizikai küzdelmet.
A finn koreográfus magabiztos dramaturgiai érzékkel jelenít meg összetett konfliktusokat többek között a megfelelésről, a kiválasztottságra váró tetszési vágyról, az arctalanságba menekülő bántottságról, a megmutatkozásért folytatott fizikai harcról. Intenzív dimenzióit a felfokozott színpadi történés mellett, minimalista lírával hozza létre: a porcelán fehérnek tűnő nő háttal a színpadnak négykézláb mászik. Ágyékát kénytelen a magasba tolni, hogy haladni tudjon. Csupaszságát hosszú sötét haja takarja, amely végigfut a mellén és széttárt ágyékán. Arcát is takarja ez a „fátyol”, így a testet csak a szokatlan mozgása határozza meg. Felállva hajának súlya és gravitációja irányítja a táncát: körbefogja lábával a földig érő zuhatagot, s amikor az kimozdul, a test is vele halad, vigyázva a mindent elfedő álcára. A letisztult látvány egyfajta ősanya-alakot tár elénk, a nőiség eredőjének tűnik, akinek története mindig a jelenben van, mert kezdete és vége a homályba ér.
Leinonen koreográfiájának széles értelmezői horizontja izgalmas tér-idő élményt teremt. A jelenetekben kibontakozó mozdulatsorok földrajzi és időbeli határok nélkül ölelik egybe a különböző testekbe kódolt emlékeket. Az ismerős konfliktusok így egy saját közös univerzumot jelölnek ki maguknak, melynek újszerű misztikumát mintha valóban most látnánk először. A cím végül felordít az utolsó jelenetben: nincs szüksége segítségre vagy hisztérikus hangra, az épp történő önmeghatározás erejével harsog bele közvetlen közelről, némán a tudatunkba.
Susanna Leinonen Company: Nasty
Előadják: Aino Päivike, Tatiana Urteva, Ninni Niemikunnas, Phet Haanpää, Aura Tiira.
Koreográfus: Susanna Leinonen. Zene: Arvo Pärt, Max Richter, Jóhann Jóhannsson, Hildur Guðnadóttir & Robert Aiki Aubrey, Teemu Korpipää. Hangtervezés: Teemu Korpipää. Fényterv: Harri Peltonen. Vetítés: Ville Seppänen. Jelmezterv: Sari Nuttunen.
Nemzeti Táncszínház, 2024. május 10.