Esszé

Balett

Horeczky Krisztina: Szergej kezén HАTAШA

Steven Cantor: A táncos (Dancer), 2016 -

Szergej Polunyinért nem a zsenije miatt rajonganak ilyen széles körben, hanem azért, mert a (bulvár)média hathatós segítségével megtestesíti az önsorsrontó géniusz több évszázados, romantikus művészmítoszát – korunkra adaptálva, kielégítve a tömegízlést.

„A művészet azért van, hogy ne pusztuljunk bele az igazságba.”
(Nietzsche)

Vannak művészpályák, melyek lakmuszpapírszerűen mutatják meg a kort, amelyben a karrier kibontakozott, kivirágzott, és/vagy megrekedt, zsákutcába futott, esetleg torzóvá lett; ilyen a sok milliók által először és kizárólag a YouTube-on látott ukrán Szergej Polunyin (1989) üstökös pályafutása is.

pol1Szergej Polunyin A táncosban

A világ legnagyobb video-megosztóján 2015 februárjában tették közzé a sztárok sztárfényképésze, David LaChapelle amerikai reklámfotográfus, fotóművész, film- és zenés videorendező művét, az ír Hozier azonos című dalára leforgatott Take Me To Churchöt. A tékozló fiúból a balett evangélistájává átvedlett, kivarrt, félmeztelen Polunyin a legjobb barátja, Jade Hale-Christofi koreografálta alkotással kívánt búcsút venni hivatásától. Ám mivel életében egyedül a kiszámíthatatlanság biztos, nem ez lett a hattyúdala. Az Oscar- és Emmy-díjra jelölt dokumentumfilm-rendező, Steven Cantor az HBO-n vetített, 2016-os BBC-dokuja a képlékeny, rendkívüli érzelmi amplitúdókkal (nem) működő pályafutásról és a törékeny pszichéjű, önpusztító fenoménról szól, akiből a média csinált sztárt, ráaggatva a címkét: „A balett James Deanje”. Ez – túl a bornírtságon – ugyanolyan baljóslatú, akár a balkarjára tetováltatott Heath Ledger az utolsó filmszerepében, Jokerként.

pol2
A rendkívül személyes tónusú angol-orosz-ukrán-amerikai koprodukció, melyben megannyi kézikamerával fölvett felvételt láthatunk a főszereplő gyermekkorától napjainkig, bukás-, fejlődés- és lidérctörténet. Az ukrajnai Kerszonban született, szegénységben és iskolázatlan környezetben nevelkedett Szergej Polunyin életét fakó hangú, eltökélt édesanyja, Galina Polunyina irányította vaskézzel. A rendkívüli fizikai adottságokkal bíró, laza izomzatú kisfiú először tornászként jeleskedett, súlyos tüdőgyulladása után váltott át edzője javaslatára a balettra. Hamarjában kiderült, különleges tehetség, így komoly családi áldozatok árán a Kijevi Balettintézetben tanult, majd tizenhárom évesen a Rudolf Nurejev Alapítvány ösztöndíjasaként felvételt nyert az Angol Királyi Balett iskolájába (Royal Ballet School), ahol rögvest három évfolyammal följebb rakták. Legalább kétszer többet dolgozott korántsem lazsáló növendéktársainál, hajtott, mint a güzü, hogy újraegyesítse a családját – csakhogy az már szétesett, ripityára. A táncos (Dancer) készítői szerint mindennek az volt az oka, hogy a kijevi képzés költségeit fedezendő az édesapa Portugáliában, a nagymama Görögországban vállalt munkát, míg az anya a fiával Kijevbe költözött. A teljes valóság az, hogy a kezdetektől ingatag lábakon álló házasság kétszer végződött válással: először a gyerek három-, majd tizenöt éves korában. Ettől azonban a lényeg változatlan: a kamasz összeroppant, a bulikban az eszméletlenségig itta le magát, és ezzel elindult az a visszafordíthatatlan folyamat, amely depresszióhoz, drogfüggőségéhez vezetett. Hogy a nagyreményű fiatalember „problémás”, a londoni Angol Királyi Balett (Royal Ballet) vezetése/menedzsmentje számára ugyanannyira ismert volt, mint hogy majd tudatmódosító szerek (kokain, heroin stb.) hatása alatt lép színpadra – lévén a drogfogyasztási szokásait is kifecsegte a Twitteren. 2010-ben ő lett az együttes történetének legfiatalabb vezető táncosa, ázsiója emelkedésével egyenes arányban nőtt a tetoválásai száma, 2011-ben hat jelentős szerepet bíztak rá, két évvel előre keltek el a jegyek az előadásaira. 2012 januárjában váratlan viharossággal távozott a kompániából, kijelentve: „Részemről vége”, és „A művész meghalt bennem”. (Nem említik a dokuban: előtte két nappal kezdeményezett szakítást élete első fontos kapcsolatával, a nálánál kilenc évvel korosabb Helen Crawforddal, az Angol Királyi Balett szólistájával. A brit bulvár eztán nevezte el őt „szívtipró”-nak.)

pol3
Cantor feszes tempójú, 85 perces munkája remekül érzékelteti, milyen hirtelenjében/gyorsan ment végbe a lecsúszás: a fenegyerek hamarosan az orosz televízió a Nagy Balett (Bolsoj Balett) című műsorszámában bizonyított, férfi szólótáncos-kategóriában elnyerve az első díjat. A filmben Hale-Cristofi közli, Polunyinnak Oroszországban „megasztárnak” kellett volna lennie, nem „tévéshow”-ban föllépnie. Ez a kijelentés a filmben elhangzó/látható nem kevés féligazságok egyike. Az orosz televízió kulturális csatornáján sugárzott, 2012-es szpartakiádban a Bolsoj balett-társulatának több tagja mérettette meg magát; a nők szóló kategóriájában Olga Szmirnova, napjaink egyik legbecsültebb prímabalerinája diadalmaskodott, a legjobb duett díját pedig a szintén a Bolsojt erősítő Anna Tikomirova – Artem Ovcsarenko kettős érdemelte ki. A rebellis botrányhős tehát nem kutyamosókkal, ellenben formátumokkal versengett; ismertséget hozó tévészereplésénél ezért jóval lényegibb, hogy többé nem kerül(hete)t be olyan rangos együttesbe, mint amilyen az őt (is) kizsigerelő Angol Királyi Balett, sőt. Az Oroszországban népszerű, és az oligarchákkal ápolt kitűnő kapcsolatai miatt roppant befolyásos egykori balett-táncosnak, Igor Zelenszkijnek (1969) köszönhetően lehetett a moszkvai Sztanyiszlavszkij és Nyemirovics-Dancsenko Színház, valamint a Novoszibirszki Opera és Balett Színház tagja. Mindkét teátrum művészeti igazgatója a pártfogó és pótapafigura Zelenszkij volt, aki 2016-tól a Bajor Állami Balettet irányítja. A szabadúszó Polunyin jelenleg a müncheni együttes állandó vendégművésze; táncolt a Giselle-ben, A bajadérban, és a Spartacusban. Nem erre vágyódott London után, ellenben az American Ballet Theatre-re igen, ahol szerinte nem vállalták a kockázatot. Ez is legföljebb részigazság: a New York-i társulatnál 2012-ben nevezték ki vezető táncosnak a vele egykorú, orosz Igor Vasziljevet (1989), aki hajdani élettársával, a ragyogó Natalia Oszipovával (1986) a Bolsoj csillaga volt 2011-es, óriási visszhangot keltő távozásukig. A dokumentumfilmben elhangzik, számosan Polunyint tartják nemzedéke legnagyobb táncosának. Noha az ilyen eleve szubjektív, fáklyát a lángpallossal rangsorolásnak semmi jelentősége: szintén sokan a szuperhérosznak is kikiáltott, atletikus Igor Vasziljevet vélik a generációja, mi több, a világ legnagyobbjának, egyben a legkiválóbb Spartacusnak – miközben a rapszodikus Polunyinnál hangosabb hírverést senki nem kelt maga körül a tánc- és balettvilágban. Ha más „hír” nem akad, arról számolnak be a pletykalapok, hogy a „rossz fiú” karjában kötött ki az Angol Királyi Balett prímabalerinája, Vasziljev exe, Oszipova. E fórumon mindez kizárólag azért került említésre, mert Natalia Oszipova tavalyi kortárs estjén két duettel debütált a páros, igen vegyes fogadtatással. A londoni Sadler’s Wellsben, az Edingburghi Fesztiválon, majd a New York City Centerben volt látható Arthur Pita Run Mary Run, és Russell Maliphant Silent Echo című kettőse, továbbá Sidi Larbi Cherkaoui triója, a Qutb, melyben az orosz prímabalerina partnere Jason Kittelberger és James O’Hara. Azaz, Zelenszkij mellett/után Oszipova személyében Polunyin újabb mentorra és megmentőre lelt, rá is varratta a bal kezére: HАTAШA – bírjon ez az esetében bármekkora jelentőséggel. (Polunyin 2015-ben a Scala Giselle-jében volt első alkalommal Oszipova partnere, eztán deklarálta, hogy a jövőben csakis vele akar táncolni.)

pol4
Ellentétben az általam ismertetett 2016-os történésekkel, a dokuban nyitva marad a kérdés, vajon hogyan alakul a kisiklott pálya? Ennek oka részint az lehet, hogy a higanyszerűen változó hangulatú és lelkiállapotú Polunyinnal kapcsolatban a lehetetlent kísérti az, aki naprakészségre törekszik. Hiába állt a deszkákra többször a múlt esztendőben, ráadásul az ízlésétől távoli kortárs műfajt is kipróbálva, a Dance Magazine 2016. szeptemberi számában azt olvasni, hogy színész akar lenni, ezért Los Angelesben kíván maradni. Tudni, feladatot kapott a Gyilkosság az Orient Expresszen Kenneth Branagh-féle moziadaptációjában és Francis Lawrence Budapesten forgatott kémfilmjében, a Red Sparrowban (Vörös veréb), melynek főszereplője Jennifer Lawrence. Mindeközben máshol azt nyilatkozta, hogy Szerbiában fog élni és balettstúdiót fenntartani, ott hozva létre a projektjeit. Ám a hagymázas terveknél, netán a légvárépítésnél sokkal fontosabbnak vélem mindazokat a nemzetközi balettvilágot érintő krónikus problémákat, amelyeket a dokufilm az Angol Királyi Balett felelősségével egyetemben közvetetten, szőrmentén érint. Merthogy Polunyin keszonbetegsége, kiégése, drogfüggősége – egyáltalában: az addiktív személyisége –, komoly pszichés zavarai mind általános jelenségek a tánc- és balettszcénán belül, csak éppen nem kerültek ennyire nyersen nyilvánosságra, és főleg nem lett általa egy balett-táncos popkulturális bálvánnyá. Hiszen Szergej Polunyinért nem a zsenije miatt rajonganak ilyen széles körben, hanem azért, mert a (bulvár)média hathatós segítségével megtestesíti az önsorsrontó géniusz több évszázados, romantikus művészmítoszát – korunkra adaptálva, kielégítve a tömegízlést. Ezt az imázst erősítette meg a Take Me to Church is, melyre ez idáig cc. 18 millióan kattintottak a hálón.

pol5
„Az ember a saját teste rabja, és foglárként kényszeríti a táncra” – közli a doku főszereplője; előtte látjuk, hogy mielőtt színpadra lépne a fapados novoszibirszki „szovjet” Spartacusban, felhörpint egy ivóampullát (úgy tudom, guarana-ginzenget fogyaszt), melyről azt mondja, az amerikai hadseregnek kísérletezték ki, és „rendesen megrúg”. Közli, bevett egy Nurofent is, és utólag semmire nem emlékszik majd az előadásból. Mindez sűrítménye a versenysportot is jellemző modern gladiátorságnak, testrabszolgaságnak, egyben következménye annak a könyörtelen, cinikus intézményi struktúrának, amely a kis híján süllyesztőbe került Polunyint is fölemésztette. Ezt a megjegecesedett, feudális rendszert szétrobbantani nem lehet, „meghekkelni” azonban igen; ezt tette a pályától és a nagyérdeműtől 2015-ben, a Life in Progress világ körüli turnéval elbúcsúzó, páratlan Sylvie Guillem (1965), az úttörő, egyben önálló intézménnyé lett Rudolf Nurejev (1938-1993) hajdani mentoráltja, sok tekintetben egyedüli és legvakmerőbb követője. Az Y-generációs Szergej Polunyin azonban légyen bármilyen briliáns, sosem vált volna egyenrangúvá Nurejevvel, Barisnyikovval (1948), sőt, talán Irek Mukhamedovval (1960), vagy korunk általam legbecsültebb balettművészével, az Angol Királyi Balett ikonikus tagjával, Edward Watsonnal (1976) sem. Kívülről irányított személyisége, mentális problémái, kulturális korlátai mellett ennek legfőbb oka zűrzavaros, szeszélyes viszonya a tánchoz, továbbá a hírnév iránti olthatatlan szomjúsága. Emellett nem újító-innovátor – Nurejev, Barisnyikov, Mukhamedov, Watson táncosként is az (volt) –, „csupán” lenyűgöző technikájú táncos, és pompás, karizmatikus előadó. Olyan, a rutint elutasító, zsigeri művész, aki elsősorban a kanonikus-romantikus balettekben (A hattyúk tavától a Manonon és kedvenc darabján, a Giselle-en át a Mayerlingig) hat(ott) fölvillanyozóan sallangtalanságával, manírmentességével, robbanékonyságával. És mindazzal, ami taníthatatlan: arányérzék, muzikalitás, a nüanszok iránti érzékenység (pazar kar- és kézmunka), stílus, elegancia. Bámulatos, hogy tavaly a Sztanyiszlavszkij Színházban is eltáncolt Giselle-ben (a címszereplő Oszipovával) mennyire más, mint nem sokkal előtte a Scalában; látványos és aggasztó fizikai átváltozása következtében is Albert hercegként Picasso Harlekin-figuráit idézi.

pol6
„A művésziesség jóformán másodlagossá vált a karizma mögött” – így a magyar származású, angol Clive Barnes (1927-2008) író, a The New York Times hajdani rettegett tánc- és színházkritikusa a Nurejev-jelenség, kivált az 1960-as években tomboló „Rudimánia” kapcsán. Sorai közlése óta eltelt több évtized, és a világ balettszínpadain nemhogy a művésziesség, de a művészet is másodlagossá vált, ezzel együtt pedig eltűnt a karizma, valamint az, ami Barnes szerint is Nurejev karizmájának lényege volt: az érzékiség, a szexus. A sodródó, így sehol/senkinél lehorgonyozni nem tudó, de a pályán bivalyerővel megkapaszkodni képes Szergej Polunyin dickensi története a balettművészet válságának egyik kórtünete. A táncosban a táncosgéniusz kiselejtezhető, profittermelő haszonállat, a művészet elveszett illúzió, a szép remények elhalnak, a tervek füstbe mennek, és minden esetleges. A sebezhetőségét, kudarcát, önmagával vívott mindennapos harcait kendőzetlenül vállaló, míg a vádaskodást-sárdobálást elkerülő, önreflexív Polunyin számára a művészet és az igazság egymástól elválaszthatatlan fogalmak; Steven Cantor filmje ezért is fontos munka.

A táncos (Dancer), 2016
orosz-angol-ukrán-amerikai dokumentumfilm, 85 perc

Rendező: Steven Cantor. Zeneszerző: Ilan Eshkeri. Operatőr: Mark Wolf. Producer: Gabrielle Tana. Executive producer: Carolyn Marks Blackwood, Steve Coogan, Christine Langan, Nichola Martin, Henry Normal. Vágó: Federico Rosenzvit.
Szereplők: Jade Hale-Christofi, Szergej Polunyin.

Látható: 2017. január 23. (hétfő), 13:25 – HBO 3; 2017. január 28. (szombat), 12:45 – HBO, HBO HD; 2017. január 31. (kedd), 17:25 – HBO, HBO HD.

2017. január 19.

Trailer