„…egy ilyen darabnál a narratíva, még mielőtt a függöny felmegy, és bejönnek a táncosok, már ott honol a színházteremben. Én már a függönyt úgy nézem, hogy ez a Cseresznyéskert, mert arra vettem jegyet.”
Az előadás hosszabb-rövidebb, egyértelmű és többjelentésű performanszok egymásutánja, amit már megszokhattunk az Artus nagyobb lélegzetű előadásainál. Azonban most hiányzik a Goda Gáborra jellemző játékos szabadság…
Végül kiteljesedik a metafora, és világossá válik, hogy a színpadi alakok nem egyszerűen utasok, ők maguk a vonat.
…ha meg is maradnak a kinyújtott térdek és a lefeszített spiccek, önmagukban azok nem teszik korszerűtlenné a koreográfiát – ha az alkotás egésze színházfelfogásban, mozgáshoz fűződő viszonyában adekvátan friss, kortárs szemléletű.
…az össztársadalmi bolondozás közben elszórakozzuk a jövőnket. Ez a bölcselet ténylegesen elhangzik az előadásban…
Ezek a táncosok már profi művészek, fiatal felnőttek, nem tanulók, a kamaszkori felfelé törekvő világhódítás naiv bája már lekopott róluk.
A Budapest Táncfesztivál hazai bemutatói közül a FrenÁk Társulat és a Győri Balett legfrissebb kreációi tartanak össze leginkább.
Olyan mozgásvilágot hoz létre, melynek szereplői megállás nélkül együtt áramlanak, de mégis az egyéni rezdülések pillangóeffektusában szabadulnak fel a terheik alól.
…a sok ismétlődés, a sok vissza-visszatérő jelenet miatt egy idő után olyan élmény nézni, mint sokadjára is végighallgatni azt a barátunkat, aki újra és újra ugyanazokat a köröket futja magában, és sosem halad igazán előre az életében.
Eszedbe jutott az erdő istenének neve, két perc múlva tudni fogod, hogy hová kell menned, mit kell tenned.
