Duna Művészegyüttes: Cigányok arca – Romengi faca / Müpa Budapest /
Úgy érzem, hogy Farkas Franciskát hallom, nem egy színésznőt, nem egy cigány költők (mint például: Jónás Tamás, Choli Daróczi József, Bari Károly, Szécsi Magda) verseit közlő előadóművészt…
Úgy érezzük, a világot találja telibe, rólunk beszél a kollektív őrületekben, vagy éppen a csöndes, megszeppent magány pillanataiban: a saját, figyelemért, fennmaradásért, túlélésért, örömökért, győzelemért, élvezetért folytatott vergődésünkkel szembesít minket.
…ha olyan elemeket használnak, amelyek elvontak, megfoghatatlanok, és nem lehet pontosan tudni róluk, hogy mik is azok, akkor ez már biztosan kortárs.
… milyen legyen a koreográfia viszonya a hivatkozott irodalmi előzménnyel?
Erőteljes, a férfi – női energiákat, a tangó temperamentumát megmutató, érzelmekben dúskáló előadásról beszélünk, amelyben a jelek felidézik a Sátántangó környezetét, de valójában az alkotók a saját képükre formálják a történetet.
Az előadás jól ismert belső konfliktusokkal szembesíti a nézőt: hogyan lehet eligazodni a külső ingerek tengerében, úgy, hogy megőrizzük a személyiségünk jellemzőit?
Szaltóznak, vetődnek, mindezt akrobatikus ügyességgel, de korántsem mutatványként, hanem táncművészetként, vagy inkább táncköltészetként teszik.
Az emberiség Prométheusz révén jutott a tűz birtokába, de ezzel a titán nem csak ajándékot adott a földi halandóknak.
Csábosan meztelen mozdulataikkal a felhevülést keresik, amely az utánzásukba életet lehelne.
Az előadás a konkrét történet szociális gondozó által leírható tanulságain túl nyilván szimbolikus jelentéstartalmakat is megfogalmaz.
