Parragi Eszter: Varietas dēlectat
POOL Berlini Nemzetközi Táncfilm-fesztivál II. -
A bemutatott anyag változatossága az idei POOL TanzFilmFestival Berlin legnagyobb értéke.
A lengyel film, a Line gyakorlatilag dokumentumfilmnek is mondható: főszereplője egy panelházban lakó, magányos, de még mozgékony és az élet fele fordult idős asszony, akiről csak egy villanásnyi bevágásban tudjuk meg, hogy beszédében korlátozva van. A címbeli „vonal” az ő két kezének térbeli útja. Az idős nő mozdulatai a filmben azonban nem leírók vagy kommunikációs jellegűek, hanem absztrakt ívek, hullámzó vonalak, melyek otthonának banális tárgyai, bútorai között-fölött futnak: az alkotók a hatperces film nagy részében azt mutatják, ahogy a nő a lakásában táncol. Az eddigi fekete-fehér illetve színtelen-szürke alkotások után ez egy színes munka: színeivel az ismert realitást, a mindennapi rutin világát jeleníti meg. A karok és a kezek önfeledt és kíváncsi, „oly semmiért, hogy épp azért” való tánca azonban nem a korlátozottságot, hanem az öregasszony derűjét, magányos gyönyörködését és szemérmes örömét gyűjti magába. A véges élet és a beszűkült, fantáziátlan tér szoros koordinátarendszerében a karmozdulatok hullámvonalaiból folyamatosan rajzolódik a panelszobába a végtelen.
A rotten cats szintén a magány és az elhagyottság állapotából indul, és, ahogy a Line, szintén táncba oldódik-sűrűsödik.
rotten cats
Az alapszituáció itt egy megszökött állat által egyedül hagyott fiatal lányé, aki a tányér tejet készíti elő annak a – film sugalmazása szerint valószínűleg egyetlen – lénynek, akivel kapcsolata volt. A tej a gondoskodás a másik lényről, s egyben a gyerekkor metonímiája lesz. Ahogy a lány az udvaron át, a tálat maga előtt tartva, lassú léptekkel velünk szemben halad, vigyázva, nehogy a csurig töltött tányérból egy csöpp is kimenjen, tekintetét komolyan rászögezve, annak óhatatlanul valamiféle vonulás-jellege, rituális jelentősége lesz. A film lassú, hosszú fekete-fehér képekkel dolgozik, amelyet a lány meg-megszólaló, majd újra elhallgató hangja a képitől eltérő egységekre tördel. Magyar nézőként számomra zavaró momentum volt azonban, hogy az általa mondott eredeti magyar szöveg az alátett feliratoktól tartalmában teljesen eltér, s ennek a filmben betöltött szerepére semmiféle magyarázatot nem találtam, így számomra puszta geg maradt.
A mindennapi környezet itt a Line-nal ellentétben már azáltal is absztrahálódik, hogy a film fekete-fehér. Mindezzel azonban nem tűnik el a képekből az érzéki valóság. Egy lassú és hallgatag ablak a bent kattogó óra és a kinti szél együttes zajaival; a lány egyenesen kinyújtott, párhuzamos ujjai, amelyek a lapos tányér széléről mélyen a tejbe merülnek (a film legszebb képei közé tartozik); a tej egyszerű és óvatos leszürcsölése; vödörben rohadó almák; elviselhetetlen közelségből felvett, vastagon tekergő férgek: a rotten cats képei a hiány és a pusztulás érzéki és sötét csendéletei.
A filmben a mozdulatlan konyha és a csupán sejtetett udvar után egy erdő széle tűnik fel, ahol a tisztás közepén a főszereplő hallgatózik, a levelek és a fák felé és önmagába befelé egyszerre. Majd táncolni kezd. A kamera többnyire alsó perspektívából, különböző nézőpontokból mutatja. Talán nem annyira a mozgás milyensége itt a lényeg, hanem maga a tánc aktusa. A mezőn, fáktól körbevéve, eltakarva, önmagával beszélve: egyedüli esemény.
Az Icarus című film számomra többedszeri megnézés után sem emelkedik túl egy eredetibb, barokkos képiségű, ám rendkívül csöpögős musicvideo színvonalán.
Icarus
Az alkotás mindenképp elválik az eddigi, üres tereket, nagy síkokat érvényesülni hagyó, visszafogott tónusú vagy fekete-fehér filmektől abban, hogy szándékosan túltelített látványvilággal dolgozik. Agyontömött szupermarket-polcok, virág-nagykereskedés rikító díszletei és egy erdő festői fái jelentik a kulisszát. Minderre még rátesz a lilás színek kiemelt használata az éjszakai felvételekben, valamint a meztelen bőrt mutató képekben, amivel furcsa, szürreális világ teremtődik. Tartalmát tekintve a körülbelül ötperces videoklip egyfajta Bonnie és Clyde-történetet tálal Lily Henley dalához, amely nemcsak a ritmus és a dallam, hanem szorosan a szöveg mellett is halad, és ez egyértelműen nem tesz jót neki. Refrénhez refrén-képek, strófákhoz strófa-képek – a struktrúra evidens. A refrén-képek ráadásul abban is igen egyszerűek, hogy az alkotók ugyanazt a szerelmeskedő meztelen-hát-négy-kéz-duettet vették fel virágboltban, asian marketben, erdőben nappal és erdőben este, és aztán ezeket vágták egymásra. Dekoratívnak dekoratív, de annál több nem nagyon, eredetinek pedig végképp nem mondható.
A zsűri átal díjazott filmeken kívül kiemelnék néhány másik alkotást is a válogatásból.
Vincent Dupont DDD című tízperces műve eleve szokatlan formátumú. A látott kép sokkal kisebb, mint ezt moziban megszokhattuk: a kép körül körben széles, fekete sáv. A filmen három nő fordul a kamerával szembe egyenként, rendkívül lassan, egy masszív fehér függöny előtt, útlevél-fényképhez hasonló beállításba: csak az arc és a nyak, egy szürke gallér, a testből semmi. Minimális mozgásaikat egyrészt az extrém lassítás növeszti hatalmas horderejűvé, valamint az, hogy a mozgással egyidejűleg a képkeret is változik. A figurák nézése, oldalra fordulása, lélegzése ugyanis megdöbbentő következményekkel jár: a kép egyenes széle az alakok lehelete, kilégzése irányában (hatására?) lassan elgörbül, félkörívvé válik, majd visszahúzódik. Ez a játék többször ismétlődik, a kép különböző széleivel, különböző mértékben és feszültségben. Ezen az úton megyünk tovább: a mozdulatlan kameraállásba az alakok lassan beemelik egyik kezüket, majd a kép keretén „átnyúlnak”, ki a kép körüli fekete űrbe – abba a térbe, amelynek létezéséről elvileg nem is tud(hat)nak. A filmbeli figuráknak azonban mintha tudomása lenne az őket behatároló keretről, és minimális mozgásaikkal, gesztusaikkal mintha részben aktívan alakítanák, részben felfedeznék azt. A lélegzet és a tapintás háromdimenziós testi tapasztalatai a kétdimenziós film alapvető és szerves viszonyítási pontjai lesznek.
A látvány szinte klinikailag steril, hideg fehér, kékes és szürkés, a képkompozíció szigorú és redukált. Az egyformán feltűzött hajú, egyformán szürke galléros nők mintha valami furcsa komputerjáték figurái lennének: tekintetük középpont nélküli, arcuk rezzenéstelen, mozgásuk lassú és úszó. Mindazonáltal egyértelműen látható, hogy valódi emberekkel, és nem animációval van dolgunk. A „valódi” és a komputeranimált látvány ötvözésében, valamint a vágás ismétlődéseiben és annak megtörésében van valami hajmeresztő horror, ugyanakkor valami teljesen abszurd és nevetséges. A zavarba ejtő hatás fontos forrása a hang: a mély és nyugtalanító, gyomorban továbbrezgő alapzaj, melyet a három nő borzongató, egyszersmind komikus „megszólalása” szakít meg. A rendkívül szűk világ az utolsó két vágásban tágul: a totálkép egy zárt, egyen-hotelszobát mutat, amelyben három szürkeblúzos nő áll. A film egy sokkszerűen hirtelen effektussal zárul, amellyel a három alak szuperhőshöz méltó teljesítménnyel helyből felugrik a szobában álló bútorokra, és egyfajta rovar-testtartásban ottmarad, mint aki odaragadt. Mintha Kafka számítógépjátékra és szállodai alkalmazottakra parafrazált, többszörösített és csattanóval záruló Átváltozását látnánk.
A Sirens, Emmanule Tussore alkotása az előbbi filmnek pont az ellenkezője, a látszólag egyszerű kategóriából. Semmi technikai snikk-snakk, egyetlen, statikus kamerapozíció, egyetlen hosszú, vágatlan szekvencia.
Sirens
Emberek mennek befele a vízbe egyenes vonalú egyenletes mozgással. Semmi nem állíthatja meg őket, és nem változtat a mozgásukon, ritmusukon, haladási irányukon. Nem látunk arcot, az emberek a kamera mögül indulnak, egyszer csak beérnek a képbe, hátukat látjuk. Mind fekete bőrűek: férfiak, nők, fiatalok – egyesével. A láthatáron három hatalmas hajó dereng, alig látszik, a hang a partnak csapódó, dübörgő hullámzásé: a szirének igazi hangja. Miután az első figura beér a vízbe, megjelenik a következő ember, ugyanabból az irányból, ugyanúgy gyalogol át a képen, befele a tengerbe. Alakja a másikat egyszer csak eltakarja. És aztán már nincs is másik: nem látunk sem úszó-küzdő, sem tehetetlen, sem halott, sem élő testet, a vízben imént még látott ember – nincs sehol. De eddigre már a következő is beér a vízbe, megy tovább ugyanúgy, ugyanabban a ritmusban az egyre hatalmasabb víztömegben, ugyanabban az irányban, már a derekáig bent, már mellig, néha persze visszaveti őt is a víz, de feláll és megy befele... És ekkor megjelenik a bal szélen a következő gyalogló figura, akinek alakja egyszer csak elfedi a vízben lévőt, aki megint csak nyom nélkül eltűnik. Ezt nézzük tíz percen át. A monoton ismétlődés drámai erővel, a nézőt mozgósítva hat: a sorozat megszakítását követeljük. A film úgy politizál, hogy nem politizál, csupán egy folyamatot, szimbolikus struktúrába komponált emberi sorsokat mutat.
A wellen című film egy egyszerű, hétköznapi cselekedet időbeli lefolyásának manipulációjára épül. A tengerparton állni, a vizet nézni, leguggolni, a vízbe nyúlni, majd felállni, elrohanni – mindössze ennyi történik a két és félperces videón. A középről kezdett és mindkét irányban szét felé növekvő idő különös hatást, furcsa érzéseket és gondolatokat kelt cselekedeteink úgynevezett kezdeteiről. A kezdőpontként kiválasztott kép ugyanis a „történet” közepe: innen pörög a film előre és hátra, előbb minimálisan, majd egyre hosszabban és hosszabban, mind több időt hagyva az „előtte” és az „utána” eseményeinek, múltnak és jövőnek.
A Mire (https://vimeo.com/241139357) kulcsa ezzel szemben nem az idő, hanem a tér: egyetlen speciális kameraállásból fölvett, geometrikus kompozícióról van szó. A testeket a sajátos fényhasználat, a térbeli felülnézet valamint a koreográfia néhol szinte teljesen eltünteti, hol digitális grafikai elemeket, hol pulzáló, mikroszkopikus sejtszerveket hozva létre belőlük, miközben az egész látvány egyetlen hatalmas, pislogó szemként is nézhető, s ezzel az optikai játékkal önmagára is reflektál.
A Home, Heimat (http://www.miloushkabokma.nl/) című film témája, a Sirenshez hasonlóan szintén a migráció. A rendező, Miloushka Bokma európai embereket állított be olyan dokumentumfotó-sorozatokról ismert pózokba, helyzetekbe, amelyekben az utóbbi időben színes bőrű és más kontinensekről származó menekülteket lehetett látni tömegével. A mű fotó és film kombinációjára épül, amelyet Bokma más alkotásaiban is használ.
Magával ragadó a le faune (http://dansateliers.nl/project/transitiong-values/) humoros erotikája: térdek táncpróbán összezáruló és szétnyíló, egymás mögött álló során néz át a kamera, ahol valahol hátul, a fehér fényű próbaterem végében két-három elmosódott, apró balett-táncos látszik, néha váratlanul kinéz közülük egy női arc...
Az amateur poetry (https://vimeo.com/243167915) a Youtube-on talált laikus videókkal dolgozik és vágja őket össze egyetlen önálló alkotássá.
Ugyanúgy, ahogy a „tánc”, a „táncfilm” fogalma is elég tágan értelmezhető, s szerencsére a válogató zsűri is tágan értelmezte. Alapvetően olyan filmes alkotásokat láthattunk, amelyek a nyelv és a verbalitás helyett a mozgó testre valamint a (többnyire szöveg nélküli) hangra koncentrálnak. Hogy az alapul szolgáló háromdimenziós mozgás mennyiben koreografált és mennyiben nem, mennyiben szimbolikus-absztrakt és mennyiben „mindennapi”, mennyiben táncos és mennyiben cselekvés-jellegű, hogy a mozgás emberi testeké, avagy tárgyaké, esetleg már kész képeké-e, ebben már nagy volt az eltérés. A válogatásba azonban minden belefért. A bemutatott anyag változatossága az idei POOL TanzFilmFestival Berlin legnagyobb értéke.
A fesztiválon bemutatott további filmek:
CIPHER https://vimeo.com/233512745 (trailer)
ABISMO https://vimeo.com/239073526 (teaser)
THA MAGMA CHAMBER https://vimeo.com/groups/artvideofilm/videos/281060200
HOW TO SURVIVE A BREAK UP http://www.pool-festival.de/how-to-survive-a-break-up-a-short-video-guide-to-get-over-it/ (no video)
BHAIRAVA https://vimeo.com/230196189 (trailer)
COMPETING FOR SUNLIGHT: ASH (no full video)
https://dagmardachauer.wordpress.com/competing-for-sunlight-ash/
https://www.facebook.com/BestiasDanzantes/videos/2101041890127700/
I COULD HAVE... http://www.pool-festival.de/i-could-have/ (no video)
GHOST STORY https://vimeo.com/223628818
A POOL Berlini Nemzetközi Táncfilm-fesztiválról lásd: http://www.pool-festival.de/
POOL Berlini Nemzetközi Táncfilm-fesztivál, Berlin, 2018. szeptember 13-14.
