Horeczky Krisztina: A Tánc menyasszonya
Kun Zsuzsa (1934. december 9. – 2018. december 24.) –
Intelligens, emancipált, pontos, pallérozott, sallangtalan, érzékeny. Ezek ugyanannyira jellemzői voltak, mint a kiváló spicc-technikája, a nagy ugrásai, a kifinomult karmunkája, a dinamizmusa, a tiszta technikája, a drámai-lírai-melankolikus alkata, komolysága, előadóművészi ereje.
Kun Zsuzsa közel húsz éven át ‒ 1977-es visszavonulásáig ‒ a Magyar Állami Operaház balett-társulatának egyik legfoglalkoztatottabb, legnagyobb presztízsű, míg külföldön a legtöbbet vendégszereplő szólistája, magántáncosa. A szovjet-orosz baletthagyományt, ‒ iskolát kivételes nívón és érzékenységgel tolmácsoló, a virtuozitás fogalmát is újrafogalmazó prímabalerina a magyar operabalett aranykorának egyik legfontosabb, emblematikus személyisége. Jelentősége a hazai táncszcénán belül rendkívüli, s nem csekély a honi XX. századi kultúr- és színháztörténetben sem.
Kun Zsuzsa / fotók: archív
A „színész-táncos”
„Ez a pálya egy olyasféle színészéhez hasonlít, aki közben vasmunkás is” – mondta 1966-ban a Film, Színház, Muzsikának, részint megindokolva, hogy ha szülő volna, miért nem adná a gyerekét balett-táncosnak. Ennél azonban érdemibb, hogy Kun Zsuzsa a színészettel rokonította, párosította a hivatását. A Magyar Állami Operaház magántáncosnője önmagát a táncon keresztül karaktert formáló „színész-táncos”-ként, társulatát „színész-táncos együttes”-ként határozta meg. Azokat a szerepeket szerette – így Lavrovszkij‒Prokofjev Rómeó és Júliájának hősnőjét ‒ , amelyekben elsősorban alakítani kell(ett). Ugyancsak a fönt idézett lapinterjúból citálva: „Néha arról ábrándozom, hogy szeretnék Tennesse Williamset táncolni. […] ha korszerűbbé akarunk válni, az a feladatunk, hogy mai témákat elevenítsünk meg, s akkor óhatatlanul modernek lesznek a lépéseink, a mozdulataink is”.[1] Az utókornak mindez azért sem lényegtelen, mert magyarázatot ad az Andrássy úti dalszínház balett-társulatának út-, irány- és identitásvesztésére, melynek egyik oka a talán legfőbb értéke, a minőségi előadóművészet és a „táncszínházi” jelleg elsorvadása.
Kun pályaválasztása ‒ saját szavaival ‒ „rettenetesen sematikusan” indult. Az operabérletes szülők egyetlen gyerekét először Brada Rezső Coppeliája babonázta meg, majd Harangozó Gyula Csárdajelenet című darabjának nézőjeként már fölpattant a páholyban, táncra perdült a „Hejre Kati”-ra, verte a taktust, szilajul ugrált Hubay csárdására. Ekkor, négyévesen határozott: táncosnő lesz. Ebbéli szándékában a valaha színésznői ambíciókat dédelgető édesanyja, Lerch Viktória ugyanannyira nem tudta meggátolni, mint abban, hogy két évvel egy kudarcos próbálkozás után, 1943 nyarán újra felvételizzen az Operaház balettiskolájába ‒ szülészorvos édesapja, Kún Ferenc támogatásával. „Anyám a gyenge fizikumomban és az iksz lábamban »bízott«, én magamban és a táncban” – summázott 1962-ben a Film, Színház, Muzsikában. A 100-120 lányt felvételiztető Ferencsik János, Harangozó Gyula, Nádasi Ferenc, Székely Mihály és a gyakorlatokat bemutató Kőszegi Margit igent szavazott neki; ámulatot keltett hajlékonyságával, „tágságával”. Az őt szájtátva és irigyen bambuló, rosszmájúságból kiválóra vizsgázó felvételiző társak szerint mindez csakis csípőficam következménye lehet; a „futballista lábú”, alacsony lányka amúgy is lúdtalpas, ezért kacsázik.[2]
Kun tanulmányait a II. világháború nagyban akadályozta, ezért 1945-től Nádasi Ferenc és neje, Nádasi Marcella (Marcelle Vuillet-Baum) balettstúdiójában képezte magát. 1949-ben bekerült Nádasi mester saját csoportjába. Az Operaház ösztöndíjasa, szerződtetett művésze lett, számos statiszta és karfeladat után eltáncolta első önálló szerepét, a Japán babát Jan Cieplinski Babatündérében. Október 5-én hirtelen meghalt az édesapja. Eztán édesanyjával és nagyanyjával, továbbá a hozzájuk költöztetett társbérlőkkel élt a rákospalotai anyai szülői házban. Élete végéig ez volt az otthona; „Ez az én Cseresznyéskertem. Ez a ház: menedék” – így egy 1972-es lapinterjúban. És ez nem volt fennkölt túlzás az eleve fanyar, gyakran karcos modorú művésztől. Kun 1962-ben a Kossuth-díjával járó pénzösszeget odaadta az idegen, kétgyermekes társbérlő családnak, akik ezt a megtakarításukkal kiegészítve lakást vásárol(hat)tak, 13 év után elhagyva a Dobó utcai kertes házat. Mindezt a 2011-ben elhunyt Kaán Zsuzsa tánctörténész-kritikus Kun Zsuzsa, a balerina című interjúkötetéből tudni.[3] A 2010-ben magánkiadásban, mindössze 1000 példányban megjelent, bőséggel illusztrált könyv a prímabalerina, balettmester, -pedagógus, az Állami Balett Intézet (ÁBI) igazgatója szakmai és magánéletének legteljesebb dokumentuma.
Kun Zsuzsa 1950-től az Operaház tagja (1952-től magántáncosa), és 15 évesen családfenntartó. Pályatársnői – többek között – Csinády Dóra, Kováts Nóra, Lakatos Gabriella, Müller Margit, Pásztor Vera, valamint az Operaház balettiskolája óta legfőbb riválisának, sőt, mumusának tartott, érzéki vonzerejű Szarvas Janina és Ugray Klotild.
A nagy Oroszország kovácsolta frigy avagy núzsna
Kun Zsuzsa pályája alatt operaházi igazgató-főigazgató volt Tóth Aladár, Palló Imre, Faith Tibor, Nádasdy Kálmán, Lukács Miklós. Az operabalettet 1950-től 1960-ig Harangozó Gyula, eztán immár hivatalos balettigazgatói státuszban Nádasi Ferenc (1960-1961), majd Lőrinc György (1961-1977) és Seregi László (1977-1984) irányította. Kun karrierje során érett az operabalett társulata – elsősorban is az átfogó és korszerű koncepcióval bíró Lőrinc irányítása alatt ‒ nemzetközi hírű együttessé, komoly balettrepertoárral, kivételes művészegyéniségekkel. A magyar balett nemzeti jellegét megteremtő Harangozó-érában vette kezdetét ‒ politikai akarat, presszió következtében ‒ a több évtizedes együttműködés a szovjet-orosz balettmesterekkel, koreográfusokkal; köztük Vaszilij Vajnonennel és nejével, Klavgyija Armasevszkajával, Aszaf Messzererrel, Leonyid Lavrovszkijjal. Vajnonent „Vojszi”-nak, feleségét „Nyúzsná”-nak becézték, mivel az Operaház által átvett első szovjet balett, a Diótörő délelőtti, délutáni, esti és éjszakai próbáin a „núzsna” (kell, muszáj) vezényszót szajkózta.
Fülöp Viktor, Kun Zsuzsa, Aszaf Mihajlovics Messzerer
A Kun-könyvben hangsúlyozzák: a balettkompánia az Ivanov‒Vajnonen-féle Diótörőn tanulta meg, mi a klasszikus pas de deux (kettős, variációk, coda). Az együttes tagjai elsajátították a Vaganova-módszert, a szólisták elsősorban is Leningrádba szóló ösztöndíjakat kaptak, elindultak a szovjetunióbeli államközi turnék, föllépések. A táncosok a Világifjúsági Találkozó(ko)n (VIT) rendezett versenyeken nem pusztán egymással, hanem a szovjet-orosz balett mára legendás képviselőivel – Galina Ulanova, Olga Lepesinszkaja, Maja Pliszeckaja, Rajsza Sztrucskova etc. ‒ mérettettek meg. Kun az 1955-ös varsói VIT-en első helyezett lett, másodikként végzett Müller Margit és Fülöp Viktor. Az ’50-es évektől kezdődött a három felvonásos, egész estés balettek korszaka – szovjet mintára. 1950 februárjától, a Magyar-Szovjet Barátság Hónapját megnyitó Diótörő bemutatójától, az Operaház balettrepertoárjának alapdarabjai lettek a szovjet-orosz balettművek, -klasszikusok. A Vajnonen-féle Diótörő, Oláh Gusztáv káprázatos díszlet- és jelmeztervével 2015. november 28-ig volt műsoron. Ekkor Wayne Eagling‒Solymosi Tamás koreográfiájára cserélték le, új szcenírozással.
Kun Zsuzsa, Eck Imre és Fülöp Viktor a Giselle-ben
Kun Zsuzsa első főszerepe A bahcsiszeráji szökőkút Zarémája 1952-ben, eztán eltáncolta a Diótörő Mária hercegnőjét, a Párizs lángjai Színésznőjét, a Gajane női főszerepét, a Giselle címszerepét, A hattyúk tava Odette-Odiliáját, a Lavrovszkij-féle Rómeó és Júlia Júliáját, táncolt Fokin a Tűzmadarában és Chopinianájában ( Les Sylphides). 33 évesen – megítélése szerint a legjobbkor – kapta meg utolsó új betanulású szovjet-orosz balettszerepét, a Petipa‒Guszev-féle „akrobatikus” Csipkerózsika Auroráját, amely akár a pálya zenitje is lehetne. Partnere, Désiré hercegként Havas Ferenc volt. Horst Koegler német tánctörténész, -kritikus, a Balettlexikon szerzője így írt az 1967-es premierről a TanzArchivban: „Nagy valószínűséggel most láttuk Petipa balettjét a legautentikusabb változatban, ami egyáltalán létezik Európában és Amerikában”.[4]
„Szovjet bravura, nyugati kifogástalanság” – a Giselle
A fönti opusok mellett (is) a karrier fontos részei a magyar (repertoár)darabok a Harangozó-érától egészen a Seregi-korszak kezdetéig. Kun a főszereplője volt Harangozó Gyula (Keszkenő, Coppélia, A csodálatos mandarin, A háromszögletű kalap, Seherezádé), Vashegyi Ernő (Bihari nótája), Eck Imre (Csongor és Tünde, Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára, Tavaszi áldozat) és Seregi László (Spartacus, Sylvia) műveinek. Ugyanakkor egy szerep kísérte végig a pályáját: a Giselle Lavrovszkij verziójában. Ez volt az első címszerepe az 1958. február 16-i bemutatón – partnere, Albrechtként Fülöp Viktor ‒, és ő a romantikus balett első hazai címszereplője is.
Fülöp Viktor és Kun Zsuzsa a Giselle-ben
A kanonikus darab Bolsoj-változatának akcióit, játékrészeit Tamara Nyikityina tanította be számára az első szovjetunióbeli tanulmányútján, 1955/56-ban. Első férjével, Fülöp Viktorral töltött tíz hónapot Moszkvában; gyakorolt a moszkvai Nagyszínházban (Bolsoj), és tanult saját pedagógusától, a Bolsoj-balerina Ludmilla Cserkaszovától a moszkvai Koreográfiai Intézetben. Ekkor látta a Giselle-t a címszereplő Galina Ulanovával, aki Olga Lepesinszkaja mellett az eszményképe, és akinek – mint fogalmazott – kezdetben a „kópiája” volt a szerepben. Az interjúkötetben ‒ melynek borítóján Giselle-ként látható ‒ azt állítja, soha semmi sem nyűgözte le annyira, mint a „fehér balett” II. felvonása. Kun pályájának egyik legfőbb meghatározója a Bolsoj-stílus, -technika és -mentalitás elsajátítása, képviselete. Egykor ő választotta ösztöndíja helyszínéül Moszkvát és a Bolsojt – a leningrádi Kirovval (ma: szentpétervári Mariinszkij Balett) szemben.
„Úgy használja a testét, mint az oroszok”, „Olyan mint egy Bolsoj-balerina”, „A stílusa érdekes átmenet a szovjet bravura és a nyugati kifogástalanság között” – írta róla 1961-ben egyik legnagyobb méltatója, az angol Clive Barnes író, színi- és tánckritikus, az angol és az amerikai tánc- és balettkritika nagy alakja. Barnes, aki 1965-től 1977-ig volt a The New York Times kritikusa, 1961-ben írt először Kun Zsuzsáról a brit The Spectator hasábjain.[5] A balerina ekkor debütált az 1950-ben alapított London Festival Ballet-nál (LFB, az English National Ballet elődje) A diótörő Cukorkatündéreként. Eztán ‒ 1961 és 1966 között ‒ még négyszer vendégszerepelt a Julian Braunsweg, Anton Dolin és Alicia Markova verbuválta társulatnál, Braunsweg meghívására. A lengyel születésű impresszáriót, 1965-ig az LFB általános igazgatóját, Mr. Brunswicknak nevezik a nevek helyes leírásában nem jeleskedő Kaán-könyvben. Amely nem említi, de az eredetileg magántársulat LFB-nél vendégszerepelt Kováts Nóra, Müller Margit és Lakatos Gabriella is, ám kétségtelen, az Operaház egyénileg legtöbbször meghívott magántáncosnője Kun volt. (1960-1964 között az LFB vendégszólistája Havas Ferenc; ötször lépett föl Londonban.) Barnes amúgy Giselle-ként is látta őt, és az LFB előadásaiban vendégszerepelt-föllépett, számára legemlékezetesebb címszereplők: Yvette Chauviré, Carla Fracci, Alicia Markova és Mia Slavenska társaságában említette a nevét.[6]
Kun Zsuzsa és Fülöp Viktor a Diótörőben
Kun Zsuzsa eltáncolta a Giselle-t a Bolsojban az Operaház 1962-es szovjetunióbeli turnéján, partnere Fülöp Viktor volt, akitől ez évben vált el. Természetéről árulkodik, hogy az interjúkötetben elmondja, mekkorát esett a II. felvonásban – édesanyja szeme láttára. S hogy a Bolsoj nagyhatalmú igazgatója mindezt úgy kommentálta: „Igen, igen, de azért a kislány egyelőre még Csipkerózsika, és nem Giselle”. 1968-ban – ekkor tizedszerre járva a Szovjetunióban – ő volt az első magyar balerina, aki föllépett a Kirov színpadán. Dózsa Imre – aki közel tíz évig volt a partnere itthon és külföldön ‒ táncolta Albrecht herceget. 1968-ban, egy hónappal a Spartacus premierje előtt, előadták a Giselle-t Odesszában, Tallinnban, a Kirovban és a Bolsojban. Kun 1972 nyarán megmutatkozott a szerepben egy hatalmas multiplex moziban is az ausztrál földrészen. Egy hónapig volt a partnere a kor egyik legragyogóbb balettcsillagának, Nagy Ivánnak a Sydney Festival Ballet vendégeként, Nagy meghívására. (A 2014-ben elhunyt Nagy Iván 1968-tól 1978-ig a New York-i American Ballet Theatre ünnepelt vezető magántáncosa, Natalia Makarova állandó partnere.)
Gyorsulás, szakadás, törés
A pályán a legsúlyosabb – és egyetlen – törést a Sydney-i turné utáni, 1972 októberében egy próbán elszenvedett térdszalag-szakadás eredményezte. Az idegösszeomlással, depresszióval is birkózó Kun 26 hónapra tűnt el a színpadról, szerinte legszerencsésebb időszakában, a Sylvia premierje után. Legközelebb 1975-ben lép föl Anton Dolin Pas de Quatre-jában. 1977. április 18-án szólókoncertet ad az Erkel Színházban; a Kun Zsuzsa-balettgálán partnerei Dózsa Imre és Havas Ferenc. Utolsó hazai föllépése ugyanebben az évben egy szezonvégi, kifáradt és addigra naftalinos Párizs lángjai, míg külföldön a Grazi Operaházban eltáncolt Giselle a hattyúdala, 1977 januárjában. Lényeges, hogy – eltekintve az említett hosszú kényszerszünettől ‒ ebben az időszakban egyszerre volt aktív táncos, az Állami Balett Intézet igazgatója (1972-1979), amely tőle idegen státuszról kétszer is le akart mondani, és járt a pedagógusképzőre.
Kun Zsuzsa és Fülöp Viktor a Spartacusban
A több mint 25 éves operaházi pályafutás során nem pusztán ő, hanem az anyaszínháza is átvészelt válsághelyzeteket. A Harangozó-féle, legendás A csodálatos mandarin bemutatója évében, 1956-ban számos balettművész hagyta el az országot, és ment/költözött Nyugatra. A magántáncosok közül Csinády Dóra, Müller Margit, Pásztor Vera és férje, Vashegyi Ernő, Szarvas Janina, továbbá a balettkar közel 40 tagja élt a lehetőséggel.[7] Veszteség volt, mikor 1953-ban a Kováts Nóra‒Rab István házaspár maradt Nyugaton, a Kossuth-díjuk átvétele évében. Mindennek következtében – Kun kifejezésével – „felgyorsultak a karrierek”; önmagán kívül elsősorban is az 1957-ben Kossuth-díjra érdemesített Lakatos Gabriellára, Orosz Adélra, Ugray Klotildra, Havas Ferencre, Róna Viktorra gondolt. Mint ismert, a karaktertáncosból vezető tánckomponistává lett Seregi László koreográfusi karrierje is azért következhetett be, mert 1956-ban Harangozó Gyula táncosokat kényszerült toborozni a Magyar Néphadsereg Központi Művészegyütteséből, így eztán Seregi is az operabalettet erősítette. Első egész estés balettje a Hacsaturján zenéjére készített Spartacus, az 1968. május 18-i premieren a címszerepben Fülöp Viktorral és Flaviaként Kun Zsuzsával. Az 1969-es párizsi Nemzetközi Táncfesztiválon a koreográfia elnyerte az Arany Csillag-díjat, a francia balettkritikusok pedig Kunt tüntették ki a legjobb szólista különdíjával.
„Dobált az élet egyiktől a másikig”
„Tudják, maguk után a Rónáék próbája egy terápia” – így Seregi László a Spartacus egyik próbáján. Kun Zsuzsa élete talán legnehezebb próbaidőszakára visszaemlékezve idézte a koreográfust a Kaán-kötetben, megemlítve, hogy ekkor fordult elő a pályája során először és utoljára, hogy elhagyta a próbatermet, az alábbi mondatok kíséretében: „Elég ebből a cirkuszból. Nem próbálok tovább”. Kun ekkor már rég’ táncolt Fülöp Viktorral (1929-1997), privát- és szakmai életének roppant meghatározó szereplőjével. A hazai balett-történet legmaszkulinabb, az operabalett-társulat talán mindenkori legkarizmatikusabb magántáncosával kilenc évig voltak házasok (1953-1962), úgy hogy valójában nem éltek együtt. Merthogy a balerina az édesanyjával lakott a rákospalotai családi házban. „Dobált az élet egyiktől a másikig. Anya is erősebb egyéniség volt, mint én, hát még Viktor. És tulajdonképpen úgy lökdöstek ide-oda, mint egy babát”. „[…] tény, hogy akkor sem tudtam, mit vállalok, amikor feleségül mentem Viktorhoz, de akkor sem, amikor elváltam tőle” – így az interjúkötetben. Ez a leplezetlenül őszinte, zavarba ejtő kitárulkozás az oka annak, hogy – a legfontosabb történésekre szorítkozva ‒ érintem a magánszférát. Fülöp Viktor – Kun kifejezésével ‒ „Pygmalionként” formálta, tanította, gyúrta rendre kritizált társát, akihez partnerként kizárólagosan ragaszkodott – egyszerre okozva bonyodalmat a társulat működésében, és írva tánctörténetet. (A hányatott sorsú Fülöp Mandarinként, Girej kánként, Spartacusként és a Markó Iván vezette Győri Balett Szamurájának címszereplőjeként eleve tánctörténet.) A Kossuth-díjukat is megosztva kapták, 1962-ben. Partnerek voltak – itthon és külföldön – a Diótörőben, A bahcsiszeráji szökőkútban, a Bihari nótájában, a Giselle-ben, A hattyúk tavában, a Coppéliában, a Gajanéban, a Csongor és Tündében, a Spartacusban. Fülöp ‒ Simone mamaként ‒ még Kun anyja is volt Sir Frederick Ashton 1971-ben bemutatott balettkomédiájában, A rosszul őrzött lányban. (A Lise-t táncoló Kunnak ekkor volt a partnere először Róna Viktor Colasként, az első szereposztásban.) Emellett közösen koreografálták az 1964-ben bemutatott, összesen 24-szer előadott Mario és a varázslót, Láng István zenéjére. A fiaskóról azért is beszél(hete)t szűkszavúan a könyvmoly balerina, mert mint 1966-ban a Film, Színház, Muzsikának fogalmazott: „Thomas Mann a »bibliám«”. Vagy egy, az olvasmányélményeiről szóló, 1971-es újságcikkből citálva: „Számomra Thomas Mann a világ és a vigasztalás”.
Kun Zsuzsa és Fülöp Viktor a Spartacusban
Szüksége is volt a vigaszra. Hivatalosan még Fülöp házastársa volt, mikor már az operabalett másik szólistájához, Sipeki Leventéhez (1937-1985) tartozott, akivel később, 1963-ban kelt egybe; e párválasztását már az édesanyja is helyeselte. A Kaán-kötet nem említi, hogy Sipeki a Kecskeméti Faragó Béla Tanítói Árvaházban (is) nevelkedett. „Ő volt a legnagyobb csodálóm” – így Kun a kollégáról, férjről – és ez eleinte tán fontos is lehetett az őt bíráló, sőt, gyakran becsmérlő, perfekcionista Fülöp után, akit a válásuk után is mélyen szeretett. A Ludas Matyiként, Mercutióként, Coppélius mesterként, A rosszul őrzött lányban tökkelütött Alainként és számos más szerepben remeklő Sipekit az 1960-as évek közepére már nem elégítik ki a feladatai; kiég, súlyos alkoholproblémákkal küzd. 1983-ban elválnak. 1970 októberében született és 2004. március 1-jén elhunyt fiuk, Sipeki Ferenc ifjúi halálát szintúgy függőség, szenvedélybetegség okozta. A katonai főiskolát végzett, rendkívül zárkózott, magányos, és az életben a helyét hiábavalóan kereső fiú elvesztése Kun életének legnagyobb tragédiája. Harmonikus párkapcsolatban csak az édesanyja halála után lesz része. 1980-tól társa, majd élettársa Gál Jenő (1938-2015), az operabalett hajdani karaktertáncosa, balettmester, 1992-től 1998-ig a Magyar Táncművészeti Főiskola főigazgatója.
Színről színre
„[…] sosem a művészetnek kell népszerűnek lenni, hanem a nyilvánosságnak kell művészivé válni” – mondta Oscar Wilde. „A népszerűség a presztízs elkurvult unokahúga, barátom” – közli Mike Shiner színész (Edward Norton) a Birdman című filmben.
Kun Zsuzsa pályájának fényében egyértelmű a gyökeres különbség a népszerűség(hajhászás), az ismertség, illetve az elismertség, a presztízs – és az ezekre a merőben más természetű célokra irányuló törekvések között. Kun – hasonlóképp több kor- és pályatársához ‒ egyszerre volt ismert és elismert széles körben, az országhatárokon belül-kívül. A nemzetközi balettszcéna nagyra becsült tagja ‒ nem pusztán élvonalbeli prímabalerinaként, hanem majd a Magyar Táncművészeti Főiskola külföldi, elsősorban ázsiai növendékeit angolul oktató balettpedagógusaként, -mesternőjeként is.[8] Az MTF mestereként emellett háromszor, 1986-ban, 1992-ben és 1997-ben vezetett balettévfolyamot képesítővizsgára. Végzett növendékei közül többször megemlítette Kozmér Alexandrát, Kövessy Angélát és Venekei Mariannát. Karrierje során nem volt szüksége önreklámra, ami épp’ annyira volt idegen tőle, mint az önexponálás, hetvenkedő öndicséret. Viszont ismeretterjesztett a Balettcipő című tévéműsorban, vagy beszámolt az angol tánc- és balettélet eseményeiről a Muzsikának írt sorozatában, 1964-ben. Londoni útjai során egyebek mellett megnézte Ashton Marguerite and Armandját és MacMillan Rómeó és Júliáját a Royal Ballet korszakos produkcióiban ‒ a címszerepekben Margot Fonteynnel és Rudolf Nurejevvel. Fülöp Viktorral Vichyben vendégszerepelve látta a friss disszidens Nurejevet a Grand Ballet du Marquis de Cuevas Csipkerózsikájában is, 1961 nyarán.
Kun Zsuzsa
Az életutat kronologikusan, kimerítő részletességgel tárgyaló interjúkötet egyrészt összegzés (afféle „kész a leltár”), visszatekintés és az ajnározást, magasztalást, rajongást zsigerileg elutasító Kun Zsuzsa prezentációja a (bár szűk) nyilvánosság felé. Az olvasói rokonszenv kivívására fittyet hányó megmutatkozás mentes a dohos lelkizéstől, a múltba révedő nosztalgiázástól, az érzelgősségtől, az intimpistáskodástól, a pátosztól. Egy olyan, nagyformátumú művész- és magánember önreflexív vallomása, akinek a megharcolt élete – a választásai, a szenvedélyei, a hűsége, a megszállottsága ‒ téttel és jelentőséggel bírt. Ahogy a viszonya is a tánchoz, amit képviselt. Ezért is megrázó és fölemelő ez az olvasmány. Ezért is, hogy elbeszélésében hajdani társulata, az operabalett nem pókhálós panoptikum, hanem elevenné válik egy nagy-nagy korszak, hús-vér szereplőkkel. Kun civil megnyilatkozásai olyanok, mint amilyen színpadi emberként is volt/lehetett: intelligens, emancipált, pontos, pallérozott, sallangtalan, érzékeny. Merthogy ez ugyanannyira jellemzője volt, mint a kiváló spicc-technikája, a nagy ugrásai, a kifinomult karmunkája, a dinamizmusa, a tiszta technikája, a drámai-lírai-melankolikus alkata, komolysága, előadóművészi ereje. Hogy mindebből mi maradt nekünk? Szavak, fekete-fehér fotográfiák, archív felvételek. 2018 karácsonyán elhunyt az operabalett aranykorának ikonikus alakja, és e korszak egyik legnagyobb emblematikus tanúja, szereplője, krónikása. Rég’ nem voltak sem eléggé, sem elegen kíváncsiak rá. Ahogyan a silányság, a romlás, a sekélyesség, a lomposság tivornyája közepette, „tükör által homályosan” látva, egy valaha virágzó balett-társulat hajdanvolt tündöklésére sem.
- február 4.
Köszönet a fotókért a PIM-OSZMI Táncarchívumának
[1] Kun Zsuzsa a Nyár és füst, és/vagy A vágy villamosa című Williams-színművek balettadaptációjáról beszélt 1966-ban. A vágy villamosa Venekei Marianna-féle balettváltozatát, Dés László zenéjére, 2017 -ben mutatta be a Magyar Nemzeti Balett. Kritikám: http://szinhaz.net/2017/07/04/horeczky-krisztina-tennessee-alaszall/
[2] Hegedös Györgyi: Szarvas Janina. Argumentum Kiadó, 2011., 124 oldal., 15-16. oldal
[3] Kaán Zsuzsa: Kun Zsuzsa, a balerina. Nemzetközi Tánc- és Kultúra Alapítvány, Trionfo Kft. 2010, 255 oldal. Megjelent Kun Zsuzsa operaházi tagságának 60. évfordulójára, és a 75. születésnapja alkalmából.
[4] Kaán Zsuzsa: Kun Zsuzsa, a balerina
[5] Vintage Tokay. The Spectator, 1961. január 13.
[6] More Downs than Ups. The New York Times, 1973. szeptember 23.
[7] A Torontóba távozott egykori kartáncosnő, Lázár Edit gyűjtése szerint az Operaház 21 kartáncosnője és 15 kartáncosa hagyta el az országot. Hegedös Györgyi: Szarvas Janina. Argumentum Kiadó, 2011., 124 oldal. 71-72 oldal).
[8] Kun Zsuzsa, a Magyar Állami Operaház örökös tagja, mesterművésze a Magyar Táncművészeti Egyetem professor emeritája, 2018 szeptemberétől a Magyar Táncművészeti Egyetem rector emeritája.
