Horeczky Krisztina: Margot Fonteyn kettős élete 3.
Száz éve született a brit balettikon – harmadik rész
Amikor az AIDS-beteg Nurejev az életéért küzdött, azt mondta: „A baj az…, a baj az, hogy Margot szentként kívánt bevonulni a történelembe”.
A versenyló – és a meglepetésember
„Nehéz visszavonultatni egy jó versenylovat” ‒ írta az önéletírásában annak kapcsán, hogy a férje miért nem kívánta soha, hogy abbahagyja a pályát. Sőt, épp’ ellenkezőleg! Ez azonban – hasonlóképp megannyi állításához – féligazság. Nem vonva kétségbe a megszállottságát: Fonteyn karrierje sokkal inkább tisztán anyagi okokból, mintsem művészi szenvedélyből tartott olyan hosszú ideig. Évekig támogatta Tito Arias délibábos politikai ambícióit, aztán a kórházi számláit állta, majd a visszavonulása után, az 1980-as évektől a panamai farmjuk viszi (el) a pénzét.
Mindenesetre 1974 szeptemberében Clive Barnes azon mereng a The New York Times hasábjain, hogy az 55 éves prímabalerina mikor vonul vissza, és vajon táncol-e az azon a nyáron az Egyesült Államokba disszidált Mihail Barisnyikovval – mondjuk a Marguerite and Armandban, amelyhez szerinte Nurejev már túl öreg.[1] A válasz: igen, táncol; de nem színpadon. A BBC-vel készített, roppant népszerű televíziós ismeretterjesztő műsorában, az 1979. november-decemberben, fő műsoridőben sugárzott The Magic of Dance egyik epizódjában adja majd elő A rózsa lelké-t „Misával”.[2]
Barnes fölvetése apropóján: a prímabalerina az 1960-as évektől sok (új) partnerrel lépett föl gálákon és a turnéin is. Nurejev epésen, egyben pontosan meg is jegyezte: és egyre fiatalabbakkal. Mint például: Attilio Labis, Egon Madsen, Richard Cragun, Anthony Dowell, Royes Fernandez, David Wall, Donald MacLeary, Heinz Bosl, Garth Welch, Karl Musil, és utolsó partnereként Desmond Kelly. Az 1962. december 6-i RAD-gálán Nurejev helyett Róna Viktorral táncolta a Gajane pas de deux-jét, és kivételes módon egy ráadást is. A hamarosan világhírűvé lett magyar principalt, aki majd az 1962-es észak-amerikai turnéján Washingtonban és Baltimore-ban is táncol vele, a lábsérülést szenvedett Nurejev ajánlotta. 1974-ben az American Ballet Theatre vezető magántáncosa és világsztárja, Nagy Iván a partnere a Scottish Ballet hosszú ausztráliai turnéján. A Nurejevvel egykorú vezető magántáncos kertelés nélkül közölte a prímabalerinával: a köztük lévő korkülönbség miatt nem kíván vele táncolni a Rómeó és Júlia melbourne-i előadásán. Fonteyn ellentmondott. Nagy pedig először elképedt, majd elsírta magát, látván, hogyan alakul át smink nélkül 55 évesen tizenéves Júliává. Elmondta: mindazok közül, akikkel valaha találkozott a balettvilágban, Fonteynnek volt a legemberibb, legjózanabb személyisége. Két lábbal állt/maradt a földön. „Nem csak akkor volt kedves velem, amikor szüksége volt rám. Állandóan kedves volt. Szerettem a feltétel nélküliségét”.
1976-ban Fonteyn az Australian Ballet-val táncolja Roland Hynd A víg özvegy-ét New Yorkban és Washingtonban – fele annyi idős partnerével, egy hónapig. Barisnyikovnak, akit elképesztett az átalakulása Hanna szerepében, a lábsérülése miatt volt ideje megnézni; tapsolt, hihetetlennek nevezte a látottakat. Három év múlva, 1979. május 23-án tartják a hatvanesztendős Margot Fonteyn búcsúgáláját a Covent Gardenben; ekkor nevezik ki az RB történetének második brit prima ballerina assolutájává. Ashtontól – Ashtonnal – adja elő a Salut d’amour-t és a hetvenéves Sir Robert Helpmann-nal a Façade-ot.
Fonteyn 1953-ban az Everywoman’s-nek adott interjúban közölte: semmiben nincs, és nem is lesz kedvence. Így nincs kedvenc szerepe, zeneszerzője, étele sem, mert mindez ellentétes az életfilozófiájával. Amelynek lényege a folyamatos változás ‒ ami az életkor változásának egyik következménye. Nem sokkal a prímabalerina halála előtt mégis megérdeklődte tőle Ninette de Valois: ki volt a kedvenc partnere? Helpmann – felelte. „Micsoda?!” – kérdezett vissza a döbbent de Valois. „Helpmann. (…) Csodálatos volt. Senki nem volt hozzá fogható” – erősítette meg Fonteyn, hozzátéve, Nurejevet sosem tartotta „komfortos” partnernek. De Valois eztán Alicia Markovának is föltette a kérdést. Ugyanaz volt a válasz.
Sir Robert Helpmann (1909-1986) ausztrál balett-táncos, pompás színész, koreográfus, színház- és operarendező, az Australian Ballet társigazgatója, az Australian Opera igazgatója élete egyik legkülönlegesebb partnerkapcsolatának értékelte a Fonteynhez fűződő viszonyát. A prímabalerina pályája kezdetétől 25 évig voltak partnerek, és az első 9-10 évben nem váltottak szót egymással a próbatermen kívül. Akkor annyit mondtak: „Jó éjszakát!”, „Mikor lesz a reggeli próba?” Arra jutott, mindez azért történt így, mert mindketten távolságtartónak hitték a másikat. „Világosan emlékszem, hogy egy nap az utcán sétálva megláttam Margot-t. Mondtam neki valamit, mire ő elnevette magát. És akkor azt gondoltam: istenem! Ő egy barát. Egy nagyszerű, közeli, bizalmas barát” – mesélte idős korában.
Tehenésznő a „Kacsafarmon”
A formálisan soha vissza nem vonult Fonteyn a búcsúgáláját követően még esetenként színpadra lép – számára fontos alkalmakkor. 1979 nyarán a londoni Nurejev Festivalon táncol a London Festival Ballet-val (ma: English National Ballet) az Egy faun délutánjában, és A rózsa lelkében. 1981-ben Capuletné a Nurejev-féle Rómeó és Júliában a milánói Scalában. 1984. május 13-án Frederick Ashton 80. születésnapi gáláján lép föl a neki készített Acte de présance-ban a Metropolitanben, majd októberben a Covent Gardenben. 1986-ban a Birmingham Royal Ballet amerikai turnéján, Miamiban elvállalja a Királynő szerepét a Csipkerózsikában – a publikum tombol, a társulat bőg. Legvégül: a prima ballerina assoluta 1988. szeptember 16-án, az olaszországi Mantovában táncol utoljára nagyközönség előtt ‒ 69 évesen. A Baroque pas de trois-ban az 50 éves Nurejev és az 52 éves Carla Fracci a partnere.
1981-ben a wales-i Durham University megteszi a kancellárjává – első nőként a campus történetében. Ninette de Valois erre lesz a legbüszkébb Fonteyn pályafutása során; bekeretezteti az egyetemi díszöltözetet viselő kedvencéről készült fényképet. Így akarja látni őt – talárban; nem tütüben, tiarával.
Margot Fonteyn az élete utolsó korszakában, nagyjából 1980-tól, Panamában él a férjével a „La Quinta Patá”-n („Kacsafarm” és/vagy „Az Ötödik Láb”). „Cow Lady”-nek és „una rancherá”-nak (tehenésznő, farmernő) nevezi magát. 4 év alatt épült föl a házuk ‒ a közelben egy kilométeres, üres tengerpart és a dzsungel a mérgeskígyókkal. A farmon csirkéket, tyúkokat, teheneket tartanak, Ashtonnak írt leveleiben fölsorolja, mi mindent termelnek és ültetnek – a virág- és gyümölcsfáktól az avokádón, a citrusokon, a papayán át a kukoricáig. Van hét kutyájuk is. A nyugati világ legnagyobb balettcsillaga sutba vágja a glamúrt; pólóban és az általa addig soha nem hordott nadrágban/farmerban igyekszik megteremteni vágyott harmóniáját. Este tízkor lefekszik – előtte beereszti a hálószobába két ebét. Nem érdekli a balett; amikor Nurejev meglátogatja, sosincs igazán miről beszélniük; a róluk szóló könyvet nem olvassa el; amikor közös balett-táncos barátjuk, Nurejev aktuális viszonya vicces anekdotákat mesélne hármójukról, megkéri, váltson témát.
Életmódja őszinteségét ugyanannyian és ugyanazok vonják kétségbe, akik a „szent” szerepét is. Jelesül, hogy a Tito Arias elleni merénylet után úgy dönt, megmutatja a világnak: képes a legnagyobb odaadással gondoskodni a férjéről ‒ akivel akkorra a házassága végletesen megromlott, állítólag a válás érdekében is tett lépéseket ‒, és töretlenül folytatni a pályafutását. Arias a merényletet követően többek között tollba mondja nejének az életrajzát, és a (soha meg nem valósuló) üzleti terveit; Fonteyn az előadásai után vonatra ült, hogy vele lehessen a kórházban (közel két évig), és majd jogosítványt is szerez. Amikor az AIDS-beteg Nurejev az életéért küzdött, azt mondta: „A baj az…, a baj az, hogy Margot szentként kívánt bevonulni a történelembe”. Meredith Daneman szerint Fonteynt „a mártíromság, az erkölcsi feddhetetlenség hübrisze” vezette. Keith Money úgy vélte: „az irgalom angyalá”-nak láttatta magát.
Bármi is volt az igazság: se a tehenésznőséget, sem a szentséget nem élvezhette sokáig – és mindkettőnek megfizette az árát.
Az árnyékfeleség ‒ „Úgy döntöttem, meghalok”
- január 27-én, 93 éves korában meghalt Fonteyn édesanyja – aki erősen függő viszonyban állt a lányával. Ennek dacára bizalmas kapcsolatot sosem sikerült kialakítaniuk. Az anya szerint sem a lánya, sem Felix fia nem osztotta meg vele a fontos ügyeit – miként ő sem velük a magánéleti kudarcát, a házassága végét ‒, így nem lehetett részese a felnőtté válásuknak. Fonteyn úgy fogalmazott, semmi lényegeset nem tudott megbeszélni az anyjával, mert az nem volt „kifinomult intellektuálisan”. Hilda Acheson családja valószínűleg a Royal Ballet volt – a társulat tagjaival szoros lelki kapcsolatot ápolt, pótanyaként pátyolgatta, segítette őket; a lányát pedig az előadásait követően kiértékelte az öltözőben. Ninette de Valois „nagyon egyszerű nő”-nek látta, aki „a maga átlagos módján intelligens” volt, és rengeteg, elsősorban is anyagi áldozatot hozott a lányáért – sosem sajnálva a ráköltött pénzt. Ez év augusztus 18-án elhunyt Sir Frederick Ashton is (1904-1988), akinek a Westminster Abbey-ben tartott búcsúszertartására nem tudott elmenni a múzsája – merthogy kórházban feküdt tumorral. Fonteyn először elutasítja a vizsgálatokat is, de mivel rettentő fájdalmak gyötrik, 1988 nyarán Jane Arias álnéven fölveszik az egyesült államokbeli Houston Anderson Centerbe. Keveseket avat be a betegségébe – közéjük tartozik de Valois, és az őt rendszeresen látogató, a kórházi számláit sokszor és titokban rendező Nurejev. Fonteynt többször műtik petefészekrákkal, a lába paralízises – és noha az amputációt is szükségesnek ítélik, ennek végül nem veti alá magát, hiába győzködte Nurejev. A prímabalerina egyébként hosszú évtizedek óta küzdött súlyos ízületi gyulladással (arthritis); a partnereinek nem pusztán a pályája vége felé kellett térdállásból fölsegíteniük a színpadon.
Margot Fonteynnek élete utolsó éveiben kizárólag nála sok évtizeddel fiatalabb barátnői vannak, így a már említett el salvadori Ana Cristina Alvarado mellett a brazil Dalal Achcar balett-táncosnő, a Ballet de Rio de Janeiro igazgatója, akivel közös balettruha-márkát is piacra dobtak Mada néven. Hasonlóan önmagához, a férje közelében is fiatal, intelligens, csinos, vicces lányokat kívánt tudni – ezért ilyenek veszik körül, főleg miután 1984-ben hirtelen rohamosan romlani kezdett az állapota. Noha a szervezete bivalyerős volt, Tito Arias 1989. november 22-én elhunyt – miután átesett egy újabb operáción. A halála napján Anabella Vallarino bezárkózik a szülei házába, és öngyilkosságot követ el az úszómedence tisztításához használt egy üveg kloriddal: a szülei révén több mint 25 éve a panamai felsőosztályhoz tartozó, és mások által neurotikus, gyönyörű, vad szőke szépségként jellemzett társasági hölgy Arias titkárnője és szeretője lett. Ám – bizarr módon – csak akkor lobbant iránta szerelemre, amikor kerekesszékbe került. Akkortól viszont beköltözött a házába, mindent megtett érte, csüngött rajta – árnyékfeleségként. Amikor Fonteyn Panamában tartózkodott, visszament a szülői házba. Különös lenne, ha a feleség minderről nem szerzett volna tudomást negyed évszázadon keresztül; éppen ezért a hozzá közel állók közül többen ezt nem is hitték el. Ezt az ügyet is azon dolgok közé sorolták, amelyekről Fonteyn tudott – és nem vett róla tudomást; merthogy a struccpolitika az életstratégiája része volt. Tito Ariast és Anabella Vallarinót egy napon, néhány óra különbséggel kísérték utolsó útjukra – ugyanabban a temetőben, nagyrészt ugyanazok az emberek. Fonteyn halála után négy hónappal, 1991 júniusában Vallarino fényképe jelent meg a Daily Mail címlapján; ő volt az a nő, aki miatt – ahogy a bulvárnapilap fogalmazott – Arias elárulta a feleségét. Ezen a véleményen voltak mindazok is, akik szerették Fonteynt. Az özvegy a férje halála után két jegygyűrűt hordott: a sajátját és a férjéét. Megkérte Tito Arias nővérét, hogy a halála után hamvasszák el, és a hamvait a gyűrűkkel együtt tegyék Arias sírjába.
Arias halála után Fonteyn aggasztó egzisztenciális helyzetbe került; a farm csődje miatt el kellett árvereznie több ékszerét a Christie’s-nél. Feszítő gondjairól egy-két évvel korábban beszámolt a Királyi Operaház főigazgatójának, Sir John Tooley-nak is, aki azonban a nyugdíjba vonulása előtt kevéssel már hiába próbált segíteni – amúgy Fonteyn nem is tudta volna elfogadni, hogy a „semmiért” javadalmazzák. 1990 májusában az Angol Királyi Operaházban jótékonysági gálát tartottak kétezer vendéggel, melyen Sylvie Guillem és Jonathan Cope mellett föllépett Placido Domingo és Nurejev is; a befolyt 250 ezer fontból befektetési alapot hoztak létre a prima ballerina assoluta támogatására. Margot Fonteyn a gálán a barátnője unszolására viselt egy régebbi, még a számára tervezett Yves Saint-Laurent ruhát; csont sovány volt, porcelán törékeny, alig tudott járni.
1990 novemberében öt varrógépet vett a panamai nőknek, és amennyire tudta, elrendezgette a farm dolgait. 1991 januárjában beszállítják a panamai kórházba. Előtte üzenetet hagy a telefonon el nem ért bátyja rögzítőjén: „Felix, Margot vagyok. Querube és én vagyok itt, és úgy döntöttem, meghalok”. (Querube Arias az egyik mostohalánya.) A kórházba római-katolikus papot hívtak hozzá. Noha nem volt vallásos – a maga módján hitt Istenben.
- február 21-én elhunyt Dame Margot Fonteyn de Arias. Hamvait a férje sírjába helyezték, közel az otthonukhoz. A sírkőre ő vésette rá, nagybetűkkel: „NUESTRA SEPARACIÓN ES SOLO GEOGRÁFICA”. (Csak e földön váltunk el egymástól). Tito Arias teljesen más értelemben használta ezt a mondatot a (táv)kapcsolatuk kezdetétől fogva – a megannyi beígért és meg nem valósult találkozó apropóján, mindannyiszor, amikor el-eltűnt egy időre, majd váratlanul fölbukkant, vagy amikor megígérte a jövetelét, és teljesen máskor érkezett meg; mindannyiszor, amikor hiábavalóan vártak rá. Úgy értette – a maga „latinos sármjával” ‒, hogy a közöttük lévő távolság kizárólag földrajzi. És ez Fonteyn esetében minden bizonnyal igaz is volt.
Epilógus
Angliában 1991. július 2-án vettek búcsút Dame Margot Fonteyntől a westminsteri apátságban; az összetört – és egyedül a haláltól rettegő ‒ Rudolf Nurejev nem volt jelen az eseményen; 1993. január 6-án hunyt el, 54 évesen. Dame Ninette de Valois (1898-2001) túlélte őt is, miként a 2004-ben, 94 évesen elhunyt Dame Alicia Markova kivételével a Royal Ballet összes alapító tagját. 2009. november 17-én emlékkövet helyeztek el az apátságban az RB-alapító de Valois, Ashton, Lambert és Fonteyn tiszteletére. 2019. június 8-án kétrészes balettestet adtak Fonteyn születésének 100. évfordulójára a Covent Gardenben, Margot Fonteyn: A Celebration címmel.[3] A teátrum boltjában meglehetősen fantáziátlan ajándéktárgyakat – vászontáska, hűtőmágnes, képeslap – értékesítettek az arcképével (is), róla szóló könyvként a Damen-kötetet árusították – jobb, újabb nem íródott.
„Az egyik legfontosabb dolog, amit az évek során megtanultam: a különbség a között, hogy komolyan veszem a munkámat, és hogy komolyan veszem magamat. Az előbbi szükséges, az utóbbi végzetes” – mondta a prima ballerina assoluta. Az élete során igen sokan juthattak arra a következtetésre, hogy üdvös lett volna nagyobb figyelmet fordítania önmaga komolyan vételére – legalábbis a Royal Ballet menedzsmentje bizonnyal ezen az állásponton volt. Ugyanakkor: vajon az Angol Királyi Balett potentátjai mennyire vették komolyan Margot Fonteynt, főleg, amikor erre a leginkább szüksége lett volna? Attól tartok, igaza van a Covent Gardennek tüntetően soha meg nem bocsátó Keith Moneynak abban, hogy semennyire. „A nyilvánosság ikonjai »áldozati« áldozatok. Kőtalapzatra helyezik, és porrá zúzzák őket” – mondta. Ezért is, hogy Fonteyn minden értelemben kifosztva halt meg ‒ mivel olyan életet élt, amilyent. Ez a komplex élet – mint a minden hierarchiára épülő rendszert szétromboló Nurejev esetében – ugyanannyira volt formátumos, lenyűgöző, egyedi és utánozhatatlan, mint a letisztult művészete. Bátor élet volt ‒ mélyen emberi, csöppet sem egy szenté. Szenvedélyes élet – ezért is gerjesztett másokban akkora, törvényszerűen esztelen szenvedélyeket.
- augusztus 5.
[1] Clive Barnes.: Dance at 55. What’s ahead for Fonteyn? The New York Times, 1974. szeptember 22. Barnes az írásában megemlíti, hogy Ulanova és az amerikai Melissa Hayden 50 évesen, Alicia Markova 52 évesen, Maria Tallchief 40 évesen vonult vissza, s hogy az egykorú Bolsoj-prímabalerinák, a 49 éves Pliszeckaja és Rajsza Sztrucskova még a pályán vannak. Maja Pliszeckaja 65 évesen fejezte be a társulati tagságát, Sztrucskova 52 évesen. A csúcstartó azonban a Barnes által furcsa módon nem említett, kubai Alicia Alonso (1920-): ő még a hetvenes éveiben is táncolt – csak a vaksághoz közeli szemromlása miatt lépett színpadra utoljára 1995-ben.
[2] Az 1979-ben könyv alakban is kiadott, három évszázadot átfogó tánctörténeti munkán kívül Margot Fonteyn az alábbi műveket jegyzi: 1979-ben publikálta az A Dancer’s World: An Introduction for Parents and Students című (segéd)könyvét, 1984-ben az Anna Pavlováról írt Pavlova: Portrait of a Dancer című munkáját. Gyerekeknek szóló könyve A hattyúk tava 1989-es meseváltozata, és a halála után, 1998-ban jelent meg a Coppélia.
[3] A 2019. június 8-i, kétrészes, közel 150 perces Margot Fonteyn: A Celebration programja: a Tűzmadár. A második részben: Daphnis and Chloë, Apparitions, The Wise Virgins, Nocturne, A kalóz, Sylvia, Csipkerózsika, Ondine, Birthday Offering, Façade, Rómeó és Júlia. Előadók: Itziar Mendizabal, Darcey Bussell, Gary Avis, Sarah Lamb, Natalia Osipova, Vadim Muntagirov, Matthew Ball, Lauren Cuthbertson, Marianela Nún᷉ez, Francesca Hayward, Edward Watson, Yasmine Naghdi, David Hallberg (American Ballet Theatre), Fumi Kaneko, Ryoichi Hirano, Anne Rose O’ Sullivan, Alexander Campbell, Mayara Magri, Beatriz Stix-Brunell, Romany Pajdak, Nehemiah Kish, Claire Calvert, Christopher Saunder – és a balettkar.