Esszé

Balett

Horeczky Krisztina: Róna Viktor hercegsége – 2. rész

Életmű-kiállítás nyílt, könyv jelenik meg a 20. század leghíresebb magyar balett-táncosáról -

Ez még az, a mára utópisztikus-fantasztikus kor volt, amikor a kulturális élet szereplői a hivatásuk révén, a teljesítményükkel vál(hat)tak hírértékűvé.

Táncszínpadoktól a balettmesterségig

 Az Operaház művészeként 1955 és 1973 között eltáncolja a fehér balettek hercegszerepeit a Diótörőben, a Giselle-ben, A hattyúk tavában, a Csipkerózsikában. Fő- és címszerepet táncol a Keszkenőben, a Bihari nótájában, A csodálatos mandarinban, a Spartacusban, A háromszögletű kalapban, a Sylviában. Valamint a Rómeó és Júliában (Rómeón kívül Mercutio és Benvolio is volt), a Gajanéban, a Coppéliában, A rosszul őrzött lányban, A szilfidben. A dramobalettek közül a Párizs lángjaiban, A bahcsiszeráji szökőkútban, a Laurenciában. Kipróbálja magát modern balettekben is, így Béjart-tól az Opus 5-ben, Eck Imre művében, az Undinéban, és ő volt az Atyaúristen a Kaszatkina-Vasziljov-féle A világ teremtésében. 1968-ban Orosz Adéllal utazik el az Eck vezette Pécsi Balett damaszkuszi, bejrúti turnéjára is. Pályája során két ikonikus szerepe volt: a Diótörő Desiré hercege és a Gajanéban Armen pásztor.

8. Diótörő 1955Csajkovszkij – Vajnonen: Diótörő, Szarvas Janina és Róna Viktor, az előadás főszereplői a Magyar Állami Operaház fotó-műtermében, Budapest, 1955 / Fotó: Tóth László

Orosz Adélon kívül partnere volt Kun Zsuzsa, Ugray Klotild, Szarvas Janina. A külföldi prímabalerinák közül – az említett Fonteynen kívül ‒ Alicia Alonso, Janine Charrat, Eva Evdokimova, Liane Daydé, Maina Gielgud, Ellen Kjellberg, Galina Szamszova. A Kubai Nemzeti Balettet 1959-ben megalapító Alonso invitálására többször léptek föl Havannában Orosz Adéllal is. A francia Daydé 1965-ben hívta meg a férje, Claude Giraud impresszárió által igazgatott Grand Ballet Classique de France turnétársulathoz, amelynek Daydén kívül prímabalerinája volt Felix Blaska, Maina Gielgud és Genia Melikova is. Nagyjából 1972-ig volt a társulat tagja. Több mint három hónapos turnén vett részt velük az Egyesült Államokban 1965-ben. Szenegálban és az Elefántcsontparton jártak 1971-ben, és három hónapig vendégszerepeltek Dél-Amerikában 1972-ben.

A balettmesteri pályafutás kevéssé csigázza föl a nagyközönséget, ám Róna esetében ez a karrier máig kivételes, és rendkívül jelentős. Példaképe Puskin volt. A négyéves pedagógiai tanfolyam elvégzése után 1963-ban vette át a pedagógusdiplomáját az ÁBI-ben, és 1969-től három évig oktat emelést az intézményben. 1963-tól tanít rendszeresen a világhírű amerikai balerina és balettpedagógus, Rosella Hightower cannes-i iskolájában, az 1961-ben alapított Ecole Supérieure de Danse de Cannes-ban. Hightower az első amerikai születésű prímabalerina, aki a XX. században meghódította az európai balettszínpadokat. A francia Riviérán nyaraló balettsztárok közül többen oktatnak majd az európai hírű tánciskolájában, így Anton Dolin, Serge Lifar, Nurejev és Béjart is. A magyar művész és az oklahomai születésű, a csoktó indián fölmenőire büszke Hightower emberi és munkakapcsolata még szorosabbá válik az elkövetkező évtizedekben. Róna 1975-től 1980-ig az oslói Norvég Opera (Den Norske Opera) vezető balettmestere, szólótáncosa, Ellen Kjellberg állandó partnere. 1975-ben az együttesnek készíti el első önálló balettjét, a Diótörőt, Vajnonen koreográfiája alapján; a decemberi premieren, s az utána következő előadásokon ő táncolja a Herceget. 1977 februárjában mutatják be személyes művét, az Edward Grieg zenéjére készített Samklang (Összecsengés) című, húszperces etűdöt, melyben szintén a megejtő szépségű Kjellberg a partnere.

Hightowert 1980-ban nevezik ki a Párizsi Opera Balettje élére, a világ legrégebben, 1669-ben alapított balett-társulata első női direktoraként. Róna lesz az akkor 125 fős operabalett első külföldi állampolgárságú balettmestere (maître de ballet), amely pozíció a több évszázados szentséges hierarchia (la sacro-saint hiérarchie) alapján a balettigazgató után következik. Ő az első magyar művész, akit a Palais Garnier-hez éves szerződés köthet, és bár saját jelzőjével „pokoliak” a körülmények, együtt dolgozhat Marcia Haydée-val, Maurice Béjart-ral, Hans van Manennal, Alvin Ailey-vel, Roland Petit-vel, John Neumeierrel is. Amikor két év után végre a harmónia jelei mutatkoznak a viperafészekben, hamarosan megérkezik az új balettigazgató: a majd a szentséges hierarchiát is ripityára törő Rudolf Nurejev. Róna pedig megtapasztalja, miért is hívják egykori támogatóját, barátját – többek között – Szent Szörnyetegnek (Monstre Sacré). A hírhedetten kiszámíthatatlan Nurejev egy nap olyan barbár tónusban alázza meg a nagy nyilvánosság előtt a próbateremben, hogy nem hosszabbít mandátumot. 1983-tól a Tokiói Balett vendégművésze, 1985-től 1993-ig a kompánia gyakorlat- és próbavezetője, balettmestere, és a Tokiói Balett Világfesztivál sztárvendégeinek óraadója. 1985-től Rosella Hightower kerül a milánói Scala balettigazgatói székébe, és ő lesz a helyettese; két évig töltik be a posztjukat a párizsi intézményhez hasonlóan komoly mentális erőpróbát jelentő dalszínházban.

 1. Csipkerózsika próbaIfj. Nagy Zoltánnal és Volf Katalinnal a Csipkerózsika főpróbáján, Budapest, 1991 / Fotó: Papp Dezső 

 

 

„Bőröndből élni”

 A kivételes munkabírású, híresen megbízható, a hivatása iránti alázatot, odaadást soha el nem veszítő Róna tudatos személyiségkarakterként előrelátón, racionális elvek alapján épít(h)ette föl a karrierjét. Ezért is ellentmondásos, hogy milyen erősen rányomja bélyegét a gyorsan mennyiségelvűvé váló pályára az aggasztó munkaalkoholizmusba torkolló mértéktelenség, és hogy miként válik egyre nagyobb hajtóerővé a menekülés. Meglepő, hogy csupán egyszer kényszerült kényszerpihenőre sérülés miatt: 1968 szeptemberétől három hónapra, Achilles-íngyulladás miatt. Beszédes, hogy az utolsó kikapcsolódással töltött ideje az 1975 szeptemberében Rodoszon eltöltött egy hét volt. Rejtélyes, miért birtokolt nyaralót Szentendrén. Mivel semmit nem kapott és semmit nem vesz könnye(dé)n, a könnyű pénzkeresés nem az ő terepe, míg rengeteg a vállalás. Ez táncosként is jellemző, de balettmesteri és vendégtanári minőségében végképp szemet szúró, főleg az imádott szülők halála után: édesapja 1970 májusában, rajongott édesanyja 1980 decemberében hunyt el. A feldolgoz(hat)atlan, fundamentális veszteség miatt kicsúszott a lába alól a talaj, és a sok nyelven beszélő világpolgár gyökértelenné válik. Az 1980-as évek közepétől a stabil tokiói állásán kívül tanít – többek között ‒ a Finn Nemzeti Opera és a Svéd Királyi Operaház balettegyüttesénél, Torinóban, Oslóban, Cannes-ban, Bonnban, a Berlini Operában, majd 1992-ben Új-Zélandon, a Wellington Királyi Balettnél is. Az 1980-as évek elején már úgy fogalmazott, megtanult „bőröndből élni”. 1976-ban költözött be a budai, Bolyai utcai lakásába, amelyet bár az élete végig fenntart, egyre inkább csak az utazások közötti, rövid pihenő helynek tekinti. 1986-tól egy párizsi lakás tölti be ezt a funkciót az Avenue Jean Baptiste Clement-on, a boulogne-i erdő mellett, miközben az életét a Párizs-Helsinki-Tokió háromszögben éli.

Halász Tamás regisztrálta, hogy a művész neve 1983-ra szinte eltűnik a hazai sajtóból. Ha pedig hosszabb írás jelenik meg róla, akkor „a hároméves párizsi működésének bemutatása mellett a (…) mellőzöttségét, a vele szembeni méltatlan bánásmódot emlegetik fel”. A negyvenes évei végén „nem leplezett keserűséggel éli meg, ahogyan itthon fokozatosan elfogy körülötte a levegő”.

12. 2018 Orosz AdélOrosz Adél Róna Viktor portréjával a PIM-OSZMI Táncarchívumában, Budapest, 2018 / Fotó: Halász Tamás

Személyes megjegyzésként, akceptálva az érzéseit: akkori megszólalásait áthatja a pátosz és az önsajnálat keveréke. Egyik sem állt jól neki. Emellett tény, hogy 1982-ben fölajánlották számára az Operaház balettigazgatói posztját, amelyet részint a dalszínház 1980-1984 között zajló, teljes rekonstrukciója miatt vonakodott elfogadni. Érdekes azonban, hogy Róna már a pályája zenitjén, 1965-ben az alábbiakat nyilatkozta a Pest Megyei Hírlap munkatársának, aki nem más, mint az akkor huszonhárom éves, kamaszkorában a balett-táncosi pályához erősen vonzódó Nádas Péter: „Nekem egész életemben mindig voltak és vannak vágyaim és céljaim. És a sok-sok siker mellett soha nem voltam boldog. Valahogy mindig azt éreztem, hogy többet kell tudnom, és ez egyszerre meg is akadályoz abban, hogy boldog és megelégedett legyek, de tovább is lök”.

Róna hivatalosan sosem jelentette be a visszavonulását, miként nem is búcsúztatták el a deszkáktól. Életében utoljára az Operaház színpadán táncolt: a Spartacus címszerepében, 1980. június 28-án, a tagsága 30. évében. 1981 és 1985 között – a párizsi, milánói pozíciója miatt is – nem táncolt. Utolsó színpadra szóló fölkérése Oslóból érkezett 1985-ben a Diótörő Herceg-szerepére, de ennek bizonyos traktátusbeli kikötések miatt nem tudott eleget tenni. Utolsó nyilvános szereplésére táncművészként 1989 áprilisában került sor: a Magyar Televízió Úgy szeretném meghálálni című anyák napi műsorában adta elő saját, lírai koreográfiáját Rahmanyinov zenéjére. A forgatásra Nyugat-Berlinből érkezett, és a felvétel után utazott is tovább Torinóba.

1990 októberében választották a Magyar Állami Operaház örökös tagjának. Jelképes időpontban, 1991. április 6-án, az édesanyja születésnapján mutatják be a dalszínházban koreográfusi főművét, a Csipkerózsikát, amely az anyaszínháza számára készített egyetlen munkája. A magyar operabalett új nemzedékével dolgozott, a főbb szerepeket Balaton Regina, Hágai Katalin, Pongor Ildikó, Szabadi Edit, Végh Krisztina, Volf Katalin és ifj. Nagy Zoltán táncolta.

Noha egy ideje már betegeskedett, 1993 nyarára hirtelen és aggasztóan leromlik az egészségi állapota. Ekkoriban tanulja be a Tokiói Balett-tel Maurice Béjart az együttesnek készített, „M” című, önéletrajzi művét, eztán a társulat szeptember közepén nagyszabású nyugat-európai Béjart-turnéra indul. Egy Tokióból küldött, 1990-es évekbeli képes levelezőlapon azt írja, nem tudja, meddig tart a „japán álom”, majd rögzíti: „Valahol ez az én országom, ahol fegyelem, figyelmesség és udvariasság van”. Megszakítja az utazást, párizsi kezelésre megy, és hazarepül Budapestre. Heteket tölt kórházban, majd bezárkózik Bolyai utcai otthonába, és csak a hozzá legközelebb állókkal érintkezik. Már haldoklik, amikor 1994. január 13-án átveszi a Göncz Árpád köztársasági elnök által adományozott a Magyar Köztársaság középkeresztjét, művészi pályája elismeréseként. Halála után 13 nappal, január 28-án ravatalozták föl a koporsóját a Magyar Állami Operaház előcsarnokában. A Farkasréti temető művészparcellájában helyezték örök nyugalomra.

 

Befogni az elillanót

 A Herceg a vasfüggöny mögül című Róna életmű-tárlat létrehozói arra tettek heroikus kísérletet, hogy megragadják a megragadhatatlant, befogják az elillanót: elevenné, érdekessé, (horribile dictu) izgalmassá tegyék a magyar balettművészet egyik ikonikus alakját, aki több okból is nehezen leküzdhető távolságra van a nagyérdeműtől. Beleértve ebbe ‒ csekély kivételtől eltekintve ‒ a szakmai közönséget is. Ez adódik egyrészt a művészeti ág jellegéből, az eltelt évtizedekből, és igen jelentős mértékben abból, hogy hazánkban nem alakult ki tánckultúra, s hogy az úgynevezett táncszcéna képviselői általánosságban szerény érdeklődést mutatnak a hivatásuk történelme, története iránt (is). Róna mindemellett bár a nyilvánosság felé közlékenynek, allűröktől mentesnek mutatkozott, de rezervált, szemérmes egyéniség volt, és a privát életéből a szülei kivételével lényegében semmit nem mutatott meg. Ez még az, a mára utópisztikus-fantasztikus kor volt, amikor a kulturális élet szereplői a hivatásuk révén, a teljesítményükkel vál(hat)tak hírértékűvé. A PIM-OSZMI Táncarchívum munkatársai, a több évet fölemésztő kultúrprojekt felelősei aggályosan ügyeltek a kegyeleti elvekre, miközben nem idealizáltak, és a bulvár is éhkoppon marad: megható emberközelségbe hozzák, mi több szerethetővé teszik Róna Viktort, akiről (csak magáról) 300 fotó látható a fényképekkel teli, kissé túlzsúfolt tablókon. Rengeteg mikrorészletből áll(hat) össze az egész mindazoknak, akik (legalább) két órát szánnak a delikát időutazásra – amely tagadhatatlanul „tömény” élmény, és ellenáll a felszínességnek.

174. Oslo 1977Róna Viktor és Ellen Kjellberg, Oslo, 1977 / Fotó: Domonkos Sándor

„Tej van. Vaj van. A körmöm lejött. A bika feldöfött” – írja a háború után, 1946-ban a zempléni Hejcén nyaraló, ott fölerősödő Viki a barátjának, „drága” Zolikának. Ezt követi a tárlókban a megannyi, főleg a szülőknek küldött képeslap Ózdtól New Yorkon, Izlandon, Guetamalán át a Holland Antillákig. Az egyik legmegrendítőbb dokumentum az a mexikói képeslap – rajta a kurta szöveg: „Mexicoi üdvözlet!” ‒, melyet magának írt és adott postára a szülők nélkül maradt fiú 1981 októberében. A szüleihez fűződő kapcsolat mágikus természetére világítanak rá az édesapa által a jeles és fontos alkalmakra készített rajzok, a fiához írt versek. A Herceg a vasfüggöny mögül sajátja, hogy egy nagyon erős személyiségen keresztül szembesít a törékenységgel és a szépséggel. Ez a szépség sokszínű, sallangmentes, őszinte, pulzál az életszeretettől, az ambícióktól, és nem mentes a szélsőségektől sem. Kiemelt helyen szerepel Nurejev 1962-ben „Jazz”, illetve „Jazzman” álnéven jegyzett, Londonból írt, igen személyes levele, amely Komarov Alekszandr, az operabalett „grand sujets karakter” táncosa előadásában oroszul is meghallgatható. Elolvasható a Budakeszi II. sz. általános iskola VII. G. osztályának 1966-os megkeresése, melyben a Winnetou I. Őrs fölkéri a művészt, vállalja a tiszteletbeli őrstagságot. Szükséges-e megjegyezni, hogy 17 lány bújik meg az őrs mögött? Az utolsó terem egyik tablóján a Tokiói Balett sokkolt, kétségbeesett tagjai búcsúzkodnak az általuk tapintatból hátulról fényképezett, hirtelen mintha évtizedeket öregedett balettmesterüktől 1993 októberében. Egy kivetítőn a megtörtségében is elegáns Róna vállalja a rátörő érzéseit az Opera színpadán a Csipkerózsika-premier tapsrendjénél. A tárlókban a túlhevült kamaszlányok rajongói és szerelmes levelei. Hősük a Fürge Ujjak címlapján bizonyítja, hogy egy esztétikailag fölkavaró kötött felsőrész sem fog ki rajta, sőt.

Ritkán találkozni így a nagysággal és a kivételességgel, ennyire glamourtól, áporodottságtól, hamisságtól mentesen. Külsőségeiben is zsigerileg kortárs jelleggel és mély szakrális tartalommal. Soha át nem lépve a giccshatárt, amely végig ott kísért, miként a lesben álló, lecsapni készülő érzelgősség is; hiszen belépve a kiállítótérbe az egyik rögvest a szemünk elé táruló tárgy az 1937-ben kapott, első pár cipőcske, melyet mindvégig őrzött a tulajdonosa – mint annyi mindent, ami abban a bizonyos öt ládában állt. Lehetséges, hogy a világvándor Róna Viktor Japánban talált volna választott hazájára, viszont bizonyos, hogy most itt van az ő országa, a Bajor Gizi Színészmúzeumban, Budán. Posztumusz csak hazaérkezett.

  1. július 30.