Megyeri Léna: A hagyomány jövője
Gondolatok a 70 éves Magyar Állami Népi Együttes „Néptáncművészet és kulturális identitás” című konferenciája kapcsán -
A cikkszerző 2021-ben Fülöp Viktor-ösztöndíjban részesült.
Hetvenéves lett idén a Magyar Állami Népi Együttes. A jeles évfordulót számos formában kísérték és kísérik megemlékezések: a cikkek, tanulmányok és interjúk mellett könyv és film is készült a társulat elmúlt hét évtizedéről. Fiatal nézőként és táncszakíróként engem azonban az évforduló kapcsán is elsősorban a jelen és a jövő kérdései foglalkoztattak, amely kérdések megválaszolásához jó kiindulópontot nyújtott az ünnepi évad egyik kiemelt programja, a Hagyományok Házában 2021. október 2-án megtartott Néptáncművészet és kulturális identitás című konferencia.[1]
A hetvenes szám kapcsán azon gondolkodtam el ugyanis leginkább, hogy hogyan és miként lehet ma érdekes és releváns egy néptáncegyüttes egy modern, urbánus környezetben? Mit jelent ma a hagyományőrzés, amikor a néptánc elsősorban színpadi műfajjá vált, és amikor a ’hagyomány’ fogalma és mindennapi életünkben betöltött szerepe egyre gyorsabban változik? Hogyan tud jól viszonyulni egy művészeti együttes a nemzeti kultúrkincseink bemutatásához egy olyan korban, amikor a „népi” és a „nemzeti” gyakran hangoztatott, ám csak ritkán valódi tartalommal bíró jelszavak? És mivel egy hazai és nemzetközi viszonylatban is rendkívül sikeres társulatról beszélünk, ezért kérdéseimet akár úgy is összegezhetném: Miben áll a MÁNE sikerének titka?
Mihályi Gábor - 2002 óta a MÁNE művészeti vezetője, 2016 óta pedig együttesvezetője – említette meg a konferenciát megnyitó beszédében, hogy nagy hiány van a színpadi néptáncművészetet hosszú távon, folyamataiban elemző, kontextusba helyező tanulmányokból, illetve a magyar néptáncművészetet nemzetközi kontextusban vizsgáló írásokból. Vagyis mindabból, amiben például a klasszikus balett és a kortárs tánc, ha nem is bővelkedik, de lényegesen jobban áll. Én magam saját „bőrömön” is érzem ezt a hiányt: kritikusként és egyszerű nézőként is sokszor érzem úgy, hogy nincsenek meg azok a fogódzóim és ismereteim egy néptánc-előadás (mélyebb) befogadásához, amelyek rendelkezésre állnak a kortárs tánc vagy a klasszikus balett esetében. Persze komolyabb háttérismeretek nélkül is nyújthat esztétikai élményt bármilyen előadás - és amint azt majd Hegedűs Sándor előadása kapcsán láthatjuk, egy néptánc-előadás értelmezéséhez is lehet akár nem „hagyományos” módon is közelíteni -, mégis különösen rossz érzést tud okozni a források és a kontextus ismeretének hiánya olyan esetekben, amikor saját nemzetünk folklórkincsei jelennek meg a színpadon.
Hasonló problémákat vetett fel – és mutatott rájuk rögtön jó megoldási gyakorlatokat – a szerb KOLO néptáncegyüttes vezetőjének, Vladimir Dekićnek az előadása Megújuló hagyomány címmel. Dekić, aki 2015 óta a társulat igazgatója, arról mesélt, hogy saját táncos karrierje alatt is ritkán volt megfelelő háttérinformációja az adott koreográfia keletkezéséről, a régióról, ahonnan a tánc származott, a zenei- és táncstílus sajátosságairól, a hozzá tartozó kosztümökről. Ugyanezt tapasztalta a KOLO együttes vezetőjeként az ott dolgozó táncosok esetében is. Rájött, hogy ha maguk az előadók sem rendelkeznek ezekkel az ismeretekkel, akkor a nézőktől pláne nem lehet elvárni ilyesmit. Ezért kitalálta, hogy az egyes koreográfiákhoz bevezető kisfilmeket készítenek, amelyekben ismert szerb színészek mesélnek az egyes táncok hátteréről, kontextusáról. Amellett, hogy ezek a kisfilmek ismeretterjesztők és informatívok, egyúttal növelik a nézők szimpátiáját és elköteleződését is az együttes felé. „A tudás mélysége az, ami a tartós köteléket létrehozza köztünk és a nézők között” – véliDekić.Az ismert színészek részvétele pedig meglátása szerint „legitimálja” a hagyománytól való eltérést és az innovációt is, amely szintén fontos célkitűzése az együttesnek. Az újítások pedig nem csak a színpadon érhetők tetten: az igazgató bevezette a társulat számára a klasszikus balett, a kortárs tánc és a színészmesterség órákat is. Nagyon fontosnak tartja továbbá az együttes reprezentációját is, amelynek elengedhetetlen része például az aktív és minőségi jelenlét a közösségi médiában. „Az elképzelés ezek mögött a döntések mögött az volt, hogy a KOLO-t modernizálni kell, kortárssá kell válnia annak érdekében, hogy meg tudja őrizni küldetését és vízióját: hogy Szerbia kulturális identitásának egyik fő pillére legyen, és kulturális örökségének megőrzője.” – mondja Dekić. Azt is megjegyzi, hogy véleménye szerint a horvát nemzeti néptáncegyüttes, valamint a MÁNE is hozzá hasonló utat követ, ezért is működik együtt szívesen ezekkel a társulatokkal. És valóban: a MÁNE sem csak a színpadon járja az innováció útját, hanem rengeteg informatív tartalommal szolgál digitális felületein is. Rendkívül izgalmas például az „Akkor és most – élő néphagyomány”[2] című kezdeményezésük, amelynek keretében archív anyagokat, évtizedes felvételeket osztanak meg a honlapjukon, párhuzamba állítva azokat egy-egy modern értelmezéssel, amelyek a társulat jelenlegi tagjainak előadásában láthatók. Tradíció és innováció kéz a kézben – szemléletesen, látványosan és izgalmasan.
„Mintha a néptánc metamorfózisa zajlana épp szemünk előtt, mintha műtánccá próbálna válni, s csak idő kérdése, mikor lesz teljesen az.” – írja Hegedűs Sándor A Magyar Állami Népi Együttes a XXI. században című tanulmányában[3], amelyben a konferencia témájához hasonlóan a hagyomány és a megújulás, jelenidejűség viszonyát és dilemmáit vizsgálja. Érvelése szerint a hagyományhoz való viszonyunk folyamatosan átalakulóban van, napjainkban egyre inkább kiürül, formálissá és kérdésessé válik. Hegedűs rávilágít, hogy onnantól kezdve, hogy a néptánc kiszakadt eredeti, falusi környezetéből és színpadi műfajjá vált, teljesen megváltozott a kontextusa, ezért nincs értelme azon vitatkozni, hogy csak autentikus, lejegyzett mozdulatokat lehet-e táncolni. A Néptáncművészet és kulturális identitás konferencia nyitóelőadásában L. Simon László, a Nemzeti Múzeum főigazgatója is hasonló álláspontot fogalmazott meg: az ő előadásában is elhangzott, hogy a néptánc műtánccá vált, és nem várható el tőle, hogy egyfajta múzeumként funkcionáljon. Megemlítette, hogy számos faluban, régióban a mai fiataloknak „vissza kell tanulniuk” a saját táncaikat, amelyek nem hagyományozódtak közvetlenül rájuk. L. Simon beszélt a műveltség és a kulturális identitás fogalmainak változásairól, és kifejtette abbéli véleményét, hogy a helyi szokások újrafelfedezése identitásmegtartó és közösségépítő erővel is bír. Az előadást követő beszélgetésben Lőrinc Katalin moderátor a „visszatanulás” témájára reflektálva felvetette, hogy nem csak a néptáncban értelmeződik újra folyamatosan a hagyomány, de így van ez például a klasszikus balett esetében is.
Hegedűs Sándor tanulmányában kihangsúlyozza az együttesvezető Mihályi Gábor fontos szerepét abban, hogy a MÁNE a XXI. században is releváns, markáns stílusú néptáncegyüttesként van jelen a palettán. Mihályi ugyanis nem csak igazgatóként, de koreográfusként is meghatározó az együttes életében. Hegedűs elemzése szerint Mihályi koreográfiáiban nincs, vagy csak nagyon minimális jelentésképzés vagy hagyományos történetmesélés található, inkább „tiszta táncos” előadásokról van szó. Ezzel kapcsolatban – talán picit provokatív módon – még Merce Cunningham-hez, a modern tánc egyik nagy úttörőjéhez is hasonlítja Mihályit. A párhuzam nem véletlen: „Véleményem – tapasztalatom – szerint Mihályi Gábor koreografikus világában a néptánc a kortárs tánc egyik meghatározó formájává vált úgy, hogy közben semmit sem vesztett történeti beágyazottságából, közösségi jellegéből.” – írja Hegedűs. Látható tehát, hogy Hegedűs Sándor a meghatározó alkotó egyéniséget tartja kulcsfontosságúnak a hagyomány és az innováció közti egyensúly megtalálásában, valamint a MÁNE sikerében. Hasonlóan vélekedik Kelemen László is, a MÁNE otthonát biztosító Hagyományok Háza leköszönő igazgatója is, aki 20 év Állami címmel tartott előadást a tárgyalt konferencián. Megemlítette, hogy míg régebben a folklór közösségi művészet volt, addig mára ezen a területen is – mint a tánc és a művészet sok más ágában – az alkotó egyéniség szerepe vált meghatározóvá.
A Mihályi-féle táncstílust 2010-ben így jellemezte Kaán Zsuzsa, a Táncművészet főszerkesztője, aki az Álomidő című bemutató kapcsán készített interjút a koreográfussal[4]: „Az eddigi leglátványosabb, egészestés produkciók, mint a Naplegenda, a Pannon freskó vagy a Labirintus azt mutatták, hogy Mihályi Gábor sajátos koreográfusi látásmódja leghatásosabban e koncertjellegű műsorokban testesül meg. Ezekben a produkciókban Mihályi és társalkotói ugyancsak sokféle néptáncot dolgoznak fel; újszerűségük, műfaji sajátosságuk pedig abban rejlik, hogy a táncszámok jelenetekké fejlődnek, és ezek sora komplex táncszínházzá válik. Vagyis az előadás sokkal több, mint stilizált néptáncszámok egymásutánja.” Maga Mihályi Gábor ebben az interjúban így beszélt a hagyomány és jelenidejűség viszonyáról: „(…) ha igaz az a mondás, hogy a tradíció egy nyelv, akkor – kivált, ha ez a nyelv értő kezekbe kerül -, úgy a segítségével nagyon sokszínűen és nagyon aktuálisan lehet megfogalmazni mai viszonyunkat egyrészt a hagyományhoz, másrészt korunk világához.” (…) „A legfőbb célunk pedig az, hogy ne múzeumi tárlóként tekintsünk a hagyományra, hanem élő, organikus világként. Mindaz, amit most alkotunk, a premiert követően egy budapesti művészközösség: a Magyar Állami Népi Együttes testén-lelkén él és öröklődik tovább.”
Meghatározó alkotó egyéniségek azonban nem csak a koreográfusok lehetnek egy tánctársulat életében, különösen egy annyira a vizualitás bűvöletében élő korszakban, mint jelen századunk. A MÁNE legutóbbi húsz évének fontos alkotói Szűcs Edit jelmeztervező és Árvai György díszlettervező, akik – a konferencia központi kérdéseihez rendkívül passzoló módon – Tradíció és innováció címmel tartottak előadást. Ebben meséltek munkamódszerükről, és bemutatták az együttes számára készített munkáik jellegzetességeit is. Szűcs Edit 2004-ben dolgozott együtt először a MÁNE-val a Földön apám fia volnék c. előadáson, amely a mai napig szerepel az együttes repertoárján. A jelmeztervező felkérése már önmagában felérhetett az innováció irányába tett gesztussal, hiszen ahogyan Szűcs Edit mesélte, ő korábban inkább független, kísérletező társulatokkal dolgozott együtt. Ebben az első közös munkában – ahol látta, hogy a táncosok eredeti, archív felvételekről tanulják be a táncokat – ő maga is tanulmányozta, elemezte az adott tájegységek viseleteit, ám ezeket egy letisztult, modern formában jelenítette meg a kész tervekben. Bár felidézi, hogy kezdetben sok támadás érte az előadás látványvilágát (a fekete-fehér jelmezes táncosokat egyesek „sakkbábuként” aposztrofálták), mégis hosszú távon sikeresnek bizonyult az előadás, amely egyfajta tiszteletadás a néptánc különböző formái és nemzeti kultúránk iránt. Már ez az első közös munka is a tradíció és innováció együttes jegyében zajlott tehát, és ahogy Szűcs Edit elmondta előadásában, ez a legfontosabb, amit a MÁNE-val való együttműködéséből megtanult: hogy bár fontos a tisztelet a hagyomány iránt, de fontos ennek az önmagunkon való áteresztése, a kortárs gondolkodásnak való megfeleltetése is. Ahhoz, hogy a fiatal generációkat is meg tudjuk szólítani, hidat kell képeznünk a mai világhoz. Ahogyan azt a két alkotó előadásuk ismertetőjében megfogalmazta: „Az ornamentika öröksége, az anyaghasználat, vagy egy-egy technika felelevenítése mind eszköz lehet a látvány- és jelmeztervező kezében. Ezek bármelyikének adaptálása korunk tárgykultúrájába külön-külön is lehetséges, célja a hagyomány szellemi örökségét élővé formálni.” Árvai György is elmondta, hogy a közös munka során nagyon fontos volt neki, hogy saját stílusát és munkamódszerét érvényesíteni tudja a produkciókban. Hiszen fontos ugyan a megőrzés és a „múzeum”-funkció is egy néptáncegyüttes esetében, de az is nagyon lényeges, hogy az adott alkotó hozzátehesse a saját elképzeléseit, és magáénak érezhesse a végeredményt. A következő előadásokról esett még szó a két alkotó prezentációjában: a 2008-ban a MÜPA-ban bemutatott Labirintusról, amely mozgás- és látványvilágában is bartóki szemlélettel dolgozott; a 2010-es, a cikkben korábban is említett Álomidőről; a 2017-es Apám ablakából az égről; a szintén 2017-es Tánckánonról, amelyben a korábbi munkákhoz képest egyszerűsödött a sziluett-, forma- és színvilág, de a motívumok eredeti formájukban, átrajzolás-mentesen jelentek meg; valamint a 2018-as Liszt-mozaikokés a 2021-es Idesereglik, ami tovatűntcímű produkciókról.
A Liszt-mozaikok az egyik olyan előadás, amelyről elismeréssel beszélt a konferencián Davide Cicchetti zenei menedzser, a Classics Management igazgatója is, aki a MÁNE olaszországi fellépéseinek szervezésében vállalt szerepet. Cicchetti beszámolójában, amely A népművészet és előadóművészet mint a kulturális hagyományok hordozója – Tapasztalatok a Magyar Állami Népi Együttes turnéjának szervezéséről címet kapta, dicsérte a néptánc és a klasszikus zene kiváló kapcsolódását a MÁNE egyes előadásaiban, amellyel minden bizonnyal megint csak új közönségrétegeket képes megszólítani az együttes. Ennek ékes bizonyítéka, hogy a zenei menedzser elmondása szerint a milánói Scala zenészei a közös előadás után izgatottan kérdezték tőle, mikor léphetnek fel újra a MÁNE táncosaival együtt.
Hegedűs Sándor filozófus, esztéta, a Magyar Táncművészeti Egyetem címzetes egyetemi docense a fentebb idézett tanulmánya után a konferenciára is egy izgalmas, gondolatébresztő előadással érkezett, amely A néptáncművészet a posztmodern táncelmélet tükrében címet viselte. Hegedűs előadásában is felvetődött az a Mihályi Gábor által is felvetett probléma, hogy a néptánc színpadi gyakorlatával, jeles koreográfusainak művészetével egyáltalán nem tartott lépést a táncelmélet és a tánckritika. Nincs korszerű táncelmélet, és nincsenek a színpadi néptáncot, mint műalkotást elemző, illetve egyéb táncokhoz való viszonyban értelmező tanulmányok. Hegedűs ismét néhány provokatív kérdéssel-felvetéssel érkezett: A színpadi műfajjá válással néptánc maradt-e a néptánc? Elveszítette-e eredeti funkcióját? Mozgásanyaga elveszti-e hagyomány-jellegét? Az előadó szerint ezen kérdések megválaszolásának érdekében fontos a néptáncművészetről való beszéd megújítása, amelyhez felkínált egy újfajta, ha úgy tetszik, a „hagyományostól” eltérő olvasatot is: a posztmodern táncelmélet olvasatát. Hegedűs előadása után némi vita kezdett kialakulni arról, hogy a néptánc valóban értelmezhető-e a posztmodern tánc- és művészetelmélet segítségével, amely vita a szűkös időkeret miatt nem tudott igazán kibontakozni, de véleményem szerint mindenképp folytatásra érdemes lenne. Ebben a vitában is bizonyos értelemben a tradíció és innováció csapott össze. Az előadó megfogalmazása szerint ugyanis a posztmodern látásmód nem tesz különbséget a táncműfajok között, a néptáncra is ugyanúgy tekint, mint bármely más táncműfajra. A táncot magát pedig nem a mozgásból és az adott mozgásformákból, hanem a jelen lévő emberi testből próbálja meg kibontani és értelmezni. Nem a korábbi szemléletmód felülírásáról van tehát szó, ahogy Hegedűs és a beszélgetés moderátora, Orza Călin kihangsúlyozták, hanem a néptáncról való gondolkodás egy lehetséges új alternatívájáról. Egy olyan szemléletmódról, amely radikálisan rákérdez például a hagyományra, az identitásra, a nemzettudatra és a történelemre is, amely Hegedűs álláspontja szerint jelen korunkban elengedhetetlen. Emellett a néptáncot – ahogy Hegedűs fogalmaz előadásának ismertetőjében – pusztán „táncként” elemzi, függetlenül annak sajátos népi karakterétől, vagyis mint esztétikai képződményt (alkotást) veszi szemügyre. Ugyanakkor a közönség soraiban megfogalmazódott olyan szkeptikus nézet is, amely szerint a néptánc „kicsiszolt gyémántját” veszélyes lehet kitenni ilyen radikális újraértelmezésnek vagy felülvizsgálatnak. Számomra érdekes volt ugyanakkor a posztmodern táncelmélet azon aspektusa, amely a testet helyezi középpontba, azt teszi meg a befogadás és az értelmezés eredőjének. Ez ugyanis összecseng Kelemen László előadásának azon meglátásával, hogy az alkotó egyéniség mellett az előadó is egyre központibb szerepet kap a színpadi néptáncban. Mivel ez a tendencia minden más színpadi táncműfajban ugyanúgy megfigyelhető, számomra ez is azt bizonyítja, hogy bátran és nyugodtan alkalmazhatjuk ugyanazokat az esztétikai elveket és elemzési módszereket a néptáncra, mint a többi táncműfajra– beleértve a posztmodern táncelmélet kérdésfelvetéseit is.
Összefoglalás
Bár a konferencia előadói különböző művészeti- és tudományterületekről érkeztek, és bár sok, szakmai vitára alapot adó téma is felmerült, összességében a legfontosabb kérdésekben: a hagyomány és az innováció viszonyával kapcsolatban, valamint a néptánc kulturális identitásképző vagy -megőrző funkciójával kapcsolatban nagyon hasonló álláspontokat fogalmaztak meg az előadók. Gyakorlatilag minden előadó így vagy úgy, de arról beszélt, hogy mivel a hagyomány fogalma és szerepe folyamatosan változik, és maga a néptánc funkciója is átalakult – mára jórészt színpadi műfajjá, gyakorlatilag műtánccá vált -, ezért a folklórhagyomány a mai alkotók számára elsősorban inspirációs forrásként, nem pedig kőbe vésett sorvezetőként szolgál. A hagyomány pusztán múzeum formájában nem tud megélni; szükség van a modernizációra és innovációra ahhoz, hogy a mai korban, a mai közönség (és közösségek!) számára is releváns és vonzó lehessen. Felmerült az ismeretterjesztés és edukáció szükségessége, amely egyaránt vonatkozik a közönségre, de a szakmára is, beleértve akár magukat az előadókat is. Hortobágyi Gyöngyvér, a Magyar Táncművészeti Egyetem néptánc tanszékének vezetőjének előadásából képet kaphattunk az MTE-n folyó néptáncművész és pedagógus képzés elmúlt ötven évéről és jelenéről. Az előadást követő beszélgetésből az is kiderült, hogy mind a fővárosban, mint a vidéki területeken igen nagy igény és szükség mutatkozik jól képzett néptáncosokra. A szakmai párbeszéd és edukáció fejlesztésében maga a tárgyalt konferencia is hiánypótlónak mutatkozott, a közönség edukációjában pedig a modern kor adta lehetőségek, mint például a közösségi média szerepe is felmerült. Elgondolkodtatók voltak Hegedűs Sándor felvetései, amelyek a színpadi néptáncot gyakorlatilag a kortárs tánc egyik műfajaként értelmezik, emellett a posztmodern táncelmélet tükrében is vizsgálják a műfajt. Úgy vélem, hogy ez a fajta megközelítés kritikusként, táncszakíróként is újfajta perspektívákat nyithat a néptánc-előadások elemzésében és értelmezésében. Hegedűs felvetései ugyan nem arattak egyöntetű sikert – legalábbis elsőre, az adott időkeretek között – a konferencia szakmai közönségének körében, én azonban úgy gondolom, hogy bár ez a fajta megközelítés természetesen nem válthatja ki a folklórban jártas szakírók munkáit, mégis jobban integrálhatja a néptáncot a kortárs színpadi táncról való általános szakmai diskurzusba. Fontos és izgalmas volt a külföldi előadók jelenléte is a konferencián, különösen, mivel általuk egy másfajta perspektívából nézhettünk rá a MÁNE munkásságára és jelentőségére. A konferencia címét adó téma: a néptáncművészet és kulturális identitás viszonya az ő szemszögükből nézve plusz dimenziót kapott. Hiszen az elméleti diskurzuson túl a MÁNE színvonalas és sikeres külföldi együttműködései, fellépései és turnéi mind-mind hozzájárulnak országimázsunk kialakításához, és ezzel együtt kulturális identitásunk megerősítéséhez.
Úgy gondolom, hogy egy ilyen konferencia megrendezése, és a 70. születésnapi év egyik kiemelt rendezvényeként való pozícionálása ékesen bizonyítja, hogy a MÁNE nem a múltba, hanem a jövőbe tekint, és hogy zászlójára továbbra is – ahogy Vladimir Dekić fogalmazott – a „hagyomány jövőjét” tűzi.
2021. december 4.
[1] A konferencia előadásai visszanézhetők az alábbi linken: https://hagyomanyokhaza.hu/hu/MANEkonferencia2021
[2]https://hagyomanyokhaza.hu/hu/akkoresmost
[3] Hegedűs Sándor: A Magyar Állami Népi Együttes a XXI. században. In: folkMAGazin, 2017, XIII. különszám
[4] „Célunk, hogy élő, organikus világként tekintsünk a hagyományra” In: Táncművészet, XLI. évfolyam, 2010. 2.szám, 14-15.o.