Esszé

Populár, Kortárs tánc

Szoftpornó

Varga Sándor Márton esszéje Isadora Duncan Életem című memoárjáról

duncan_leadArra jött rá – bár nincs új a nap alatt –, hogy legjobb csomagolás a nem csomagolás, vagyis ha a kor tűréshatárának végső határáig elmenve (eltáncolva), oly sejtelmes fátylakban tárulkozik ki mindenki szeme láttára, amivel kivívja, hogy magas méltóságok követeljék: tekerőddzék fehér gyolcsba!

Varga Sándor Márton esszéje Isadora Duncan Életem című memoárjáról

Arra jött rá – bár nincs új a nap alatt –, hogy legjobb csomagolás a nem csomagolás, vagyis ha a kor tűréshatárának végső határáig elmenve (eltáncolva), oly sejtelmes fátylakban tárulkozik ki mindenki szeme láttára, amivel kivívja, hogy magas méltóságok követeljék: tekerőddzék fehér gyolcsba!

 

 

„Velem szemben a csodás fiatalság, a szépség és zsenialitás állt; én pedig szerelemre lobbanva a karjaiba vetettem magam azzal a delejes hévvel, ami két éven át szunnyadozott bennem, most azonban kitört belőlem.”

Efféle buja mondatok olvashatók Isadora Duncan önéletírásában. Ha a szerző neve nem mondana semmit, elbizonytalanodna az ember, mit olvas.

1927-be csöppenünk vissza, könyv alakban akkor jelent meg az ír származású, de amerikai születésű táncos memoárja, az Életem. Persze New Yorkban és persze angolul: a német átültetésre esztendőt kellett várni. További nyolcvanegyet az eredeti első kiadás teljes magyar fordítására, mert a zaftos részletek azért idejekorán tolmácsolódtak ám a kortárs kelet-közép-európaiaknak is…

Isadora kétkötetesre tervezte az összefoglalót; az elsőt két évig írta. Vélhetően valóban ő, ellentétben a mai celebekkel… Nem is vallanak a mondatok vérbeli tollforgatóra. Tematikailag egyébként éppen a legpikánsabb részletekre nem futotta: szovjetunióbeli hónapjaira, viharos szerelmére és házasságára a nála tizenhét évvel fiatalabb orosz költővel, Szergej Jeszenyinnel.

Nyilván e sztorik köré kerekedett volna a második rész.

Ez az önéletírás ugyanis csámcsognivaló sztorizgatásból áll, imitt-amott leöntve némi elrévedeztető lakkal. Hiába, a bestseller receptjét már évtizedekkel ezelőtt kitalálták.

Isadora 1927-ben még megünnepelte-meggyászolta ötvenedik születésnapját, egy évre rá pedig már nem volt az élők sorában… Ha mást esetleg nem is, hát azt, hogy beült egy versenyautóba, nyaka köré tekert sálja pedig a küllők közé szorult, mind e napig emlegetik.

Halálának körülményei ugyanúgy a korabeli bulvárlapok címlapjára kívánkoztak, mint élete pikantériái.

Pedig vélhetően valóban nagy művész lehetett. Utólag nehéz megítélni, mert mozgóképen, tudomásunk szerint, csupán kevés kocka örökítette meg táncát, pedig a film szinte vele egyidős… Néhány fotóra hivatkozhatunk. Sok visszaemlékező elbeszélésére.

Máig legenda, mínusz megszépítő messzeség.

Állandóan a Művészetre (így, nagybetűvel) hivatkozott, miközben habzsolta az életet. „Örülök, hogy fiatalságom arra az időre esett, amikor az emberek még nem voltak annyira öntudatosak, mint ma; amikor még nem gyűlölték annyira az Életet és a Gyönyöröket.”

Közérzet nyolcvan-kilencven évvel korábbról.

Aki azonban ma rágja végig magát a könyvön, aligha értékeli teljes vértezetükben a korabeli pletykákat: a hajdani hírességek eltűntek a süllyesztőben. Színháztörténeti berkeken kívül mond még valakinek valamit Beregi Oszkárnak, a kor magyar megasztárjának neve? Pedig a színészóriás nem mellékesen Isadora Duncan szeretője (vagy fordítva) is volt ám!

Auguste Rodin neve legalább fönnmaradt. Meg Isadora rövid kommentárja, miszerint sajnálja, hogy nem a nagy francia szobrásznak adta oda szüzességét, miután az végigsimogatta testének hegyeit és völgyeit… Vagy kujtorgott utána az olasz költő-írófejedelem Gabriele D’Annunzio, aki a legyet is röptében, de Isadora neki nem hagyta magát.

Talán napjainkra mégsem ezek a poros bulvárhírek borzolják a kedélyeket. Annál inkább az örökérvényű recept, hogyan lehet karriert csinálni.

Bennünket itt, a tanckritika.hu világot jelentő deszkáin a tanulságok érdekelnek.

Először is olyan árut kell termelni, ami eladható az aktuális piacon. Ennek előállításához persze nélkülözhetetlen olyan szaktudás, amilyennel csak kevesen rendelkeznek. Isadora technikailag is, attraktivitásilag is nagyon tudhatott táncolni, de erről néhány szót majd lejjebb.

Piacot kell kutatni. Isadora ennek következtében ismerhette föl, hogy adott esetben a csomagolás fontosabb annál, amit takar. Arra jött rá – bár nincs új a nap alatt –, hogy legjobb csomagolás a nem csomagolás, vagyis ha a kor tűréshatárának végső határáig elmenve (eltáncolva), oly sejtelmes fátylakban tárulkozik ki mindenki szeme láttára, amivel kivívja, hogy magas méltóságok követeljék: tekerőddzék fehér gyolcsba!

Kell ennél jobb reklám?

Ő aztán tudta, hogy csak azért is azt ölt (illetve nem ölt) magára, ami közönségcsalogató! Ha az kell, harisnya nélkül. Ha az kell, mezítláb. Juszt is.

Tudatában volt, mi az a marketing. Egy hisztis primadonna, aki két jelenet közt tudja, mit csinál.

Stockholmban járván például levelet írt az ottani főcelebnek, jöjjön el az előadására. Amikor az – a maga mítoszát építve – valamelyik aktuális neje mellől visszaüzent, hogy ő bizony ember-, azon belül is nőgyűlölő, Isadora megírta neki, oké, hajlandó csak neki táncolni.

Talán August Strindberg, a svéd drámaíró állt neki egyedül ellen.

De tanulságos az is, amikor Ferdinánd bolgár királlyal, mivel az utálta a német pezsgőt, hajlandó volt franciázni. Brandépítés, ahogyan a mai szakzsargon fölcímkézné.

Adatott hozzá egy rendkívüli adottságú nő, rendkívüli érzékkel az érzékiséghez. Egy tehetség, aki rendkívüli mennyiségű munkát fektetett abba, hogy kiaknázza.

Tehette. Annak ellenére, hogy megosztotta a közönségét. Vagy éppen azért.

Mit szeretett igazán? Ha beszéltek róla? Ha körülrajongták? Mit szeretett? A sikert? A dicsőséget? A pénzt? Strigulákat húzott? Szeretett valakit magán kívül?

Minden személyes sorstragédiája ellenére (például, hogy három gyereket temetett el), az utolsó percéig szerencsésnek mondhatta magát: a hobbija volt a munkája. A munkája mindenre gyógyír volt.

Mint a kupiban a legkeresettebb lány, az a filigrán szőke, a hamvas bőrű, babaarcú, amikor az egyik törzsvendég megkérdezi tőle, miért végez ilyen alantas munkát, és azt válaszolja, hogy:

– Mert szeretem.

Amit nem szeretett, az egyébként a balett, legalábbis annak az az ága, amelyet a klasszikus orosz iskola nyomán sokunk ma is annak nevez.

Ő mondta, nem mi. „Ellensége vagyok a balettnek, mert hamis és ostoba művészetnek tartom – valójában azt gondolom, kívül esik a művészet határain.”

duncan_borito

Isadora Duncan: Életem
L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2009.
Fordította Galamb Zoltán és Nagy Borbála, szerkesztette Fuchs Lívia.

2010. július 26.