Kutszegi Csaba: Az élet zártkörű buli
Kulcsár Noémi Tellabor: Home Base – GONZÓ
…a Home Base csak az ötletek szintjéig mutatja meg a nagy kalandlehetőséget, megcsiklandozza az ínyemet ugyan néhány finomsággal, de csak színleli, hogy belevisz a nagy kalandba, igazából elegánsan távol tart magától.
A Home Base műfaját nem szabad komolyan venni. A Home Base egy balett-happening, amit én kifejezetten szeretek, de ha komolyan veszem, képes vagyok komoly (és felesleges) kérdéseket feltenni önmagamnak arról, hogy mi miről szól az előadásban, miért van úgy, ahogy van, vagy éppen: a Giselle-beli Bathilde-nak miért fiú az elképzelt barátnője? És a jó isten mentse meg a nézőt, az olvasót és nem kevéssé mentsen meg engem attól, hogy ezekre a kérdésekre választ kapjak (vagy még inkább: adjak). Egyedül az érdekes, hogy a happeningen hogy érzem magamat.
Schell Martin, Spala Korinna, Wéninger Dalma és Halász Gábor / fotók: Jókúti György
Köszönöm a kérdésemet, eleinte egészen jól. Ahogy beszivárgunk a MOM kupolájába, és a csinos hoszteszektől kapott igényes alakú, fehér álarcokat fejünkre húzva, körben elhelyezkedünk, a pár másodpercre beálló neszező csöndben hirtelen úgy érzem magam, mint Tom Cruise a Tágra zárt szemekben, amikor a „Fidelio” jelszó kinyögése után bevezetik a titkos szeánszra. Ha csak pillanatokra is, tök jó filmbéli Tom Cruise-nak lenni, aki otthon hagyva szépséges feleségét, kalandvágyból hívatlanul beférkőzik egy zártkörű, csakis bennfentesek által látogatható, már első látásra is enyhén frivolnak tetsző buliba. Tulajdonképpen kíváncsiságból teszi ezt, és azért, hogy jobban megismerje önmagát, na, meg persze a világot, amelyben él. Azért szeretek képzeletben Stanley Kubrick rendezte Tom Cruise lenni, mert az említett filmben a jól menő fiatal New York-i orvos ugyanúgy érez, mint én: az életet egy zártkörű bulinak látja, ahová hívatlan vendégként, kéretlenül beférkőzünk. Végre belecsöppentem én is a magam kis Fidelio-szeánszába, gondolom, ráadásul a szervezők az érkezésemkor elmondják: inkognitómat álarc mögé rejtve, lényegében azt csinálhatok az esten, amit kedvem és vérmérsékletem diktál. Akkor és oda megyek, amikor ahová csak akarok, magam választhatom meg a látószöget, ahonnét szemlélem az eseményeket. Nyilván felkavaró kalandokban lesz részem…
Wéninger Dalma, Spala Korinna és Halász Gábor
De nem lesz. Mert a Home Base csak az ötletek szintjéig mutatja meg a nagy kalandlehetőséget, megcsiklandozza az ínyemet ugyan néhány finomsággal, de csak színleli, hogy belevisz a nagy kalandba, igazából elegánsan távol tart magától. Ha gyerekeket akarnának beavató színházi foglalkozáson ilyen felszínes lazasággal interaktivizálni, tíz perc után egymást kezdenék el szórakoztatni. Magyarországon egyre jobb a drámapedagógia, és egyáltalán nem létezik drámaandragógia. Pedig a felnőtt is érdemelne annyi figyelmet, mint a gyerek, csak már egyre több színházcsináló rájön: míg a felnőttek simán becsaphatók (beérik a felszínnel is), a gyerekek sosem, ezért is érdemes az utóbbiakba energiát fektetni…
A röpke Tom Cruise-fíling után becsapva érzem magam, mert igazából nem vagyok belevonva a játékba (attól, hogy előzetesen elmondják, hogy jöhetek-mehetek az előadás közben, még nem fogok jönni-menni), gesztusként eleget teszek ugyan néhány udvarias felkérésnek, de közben alig várom, hogy visszasettenkedjek a helyemre, és nyugodtan szörnyülködjek azokon az exhibicionistákon, akik meghatódva saját bátorságuktól, idétlenül szerepeltetik önmagukat (ez persze nem a Home Base alkotóinak a sara). Ám attól nem lehet eltekinteni, hogy a nézők interakcióra késztetésének módszertanát minden esetben újra és újra rafinált észjárással ki kell találni; úgy kell a nagyérdeműt belevonni a játékba, hogy az ne tudjon ellenállni. Hogy minden percben furdalja lyukassá a néző oldalát a kíváncsiság, még akkor is, ha ezt amúgy igyekszik felnőttesen palástolni.
Ezzel adós marad a Home Base. Kicsit szomorúan ugyan, de tudomásul veszem, hogy ezúttal sem (nem) lehetek Tom Cruise. Sebaj, megmarad nekem a jól bevált, látszólag passzív műélvezet. Ez utóbbi közben viszont megzavar, hogy – a felvezetett Giselle-utalások miatt – nem tudom, mikor műélvezzek, és mikor műelemezzek. Ha az utóbbit próbálom, egyszerre kell négy-öt dologra figyelnem, és ez megakadályozza az előbbit. Ha magyarázatot akarok arra, hogy melyik szereplő kicsoda, és mit miért csinál, akkor noch dazu még azt is meg kellene értenem, hogy mi a fenének kell az előadáson annyi papírdobozt rámolni és rámoltatni (egyetlen tippem: talán előző nap Örkény Tótékja ment a nagyszínpadon…). Ha ilyesmin kell gondolkodnom, fuccs a műélvezetnek.
Schell Martin és Spala Korinna
De én nem adom fel: ugyanis híve vagyok a gondolkodás nélküli élvezeteknek is. Ezért megragadom az alábbi lehetőségeket: leesett állal álmélkodom Schell Martin (M – Bathilde képzelt barátnője) tehetségén, csodálom tökéletes Stradivari hangszere (értsd: táncra termett, kimunkált teste) disszonanciát is tisztán megszólaltató működését, továbbá örömmel nyugtázom Wéninger Dalma (Bathilde) határozott és szélsebes érési folyamatát (jól táncol, és egyre jelentősebb a színpadi jelenléte), valamint szurkolok Spala Korinna (Giselle) folyamatos szerep- és helykeresési kísérleteinek (Spala egyéni gesztusai, mozdulatai, akciói mintha ezúttal nem találnának maguknak adekvát helyet az opusban). Ahogy a legtöbbször én sem találom meg például Halász Gábort (Albert). Persze ennek is minimum két oka lehet: vagy ő tűnik el sokszor a történések és a dobozok mögött, vagy én voltam (vagyok?) rosszkor rossz helyen.
Home Base (Kulcsár Noémi Tellabor – Aulea Alapítvány – Nemzeti Táncszínház)
Koreográfus-rendező: Kulcsár Noémi. Koncepció, rendezőtárs: Rubi Anna. Zene, hang: Jerôme Li Thiao Té. Dramaturg: Cseh Dávid. Látvány, asszisztens: Csere Zoltán.
Szereplők: Spala Korinna, Wéninger Dalma, Schell Martin, Halász Gábor.
MOM Kulturális Központ, kupolaterem, 2016. április 14.
