Szoboszlai Annamária: Archaikus rétegek
Dimitris Papaioannou: INK; Vertigo Dance Company: Pardes – 10. Színházi Olimpia *
…a föld felé mutató erővonalakban fölsejlik az élet egy lényegi, spirituális aspektusa: mindenki része egy nagyobb egésznek.
A 10. Színházi Olimpia keretében magas színvonalú és remek táncprodukciókat láthatott a közönség. A Peeping Tom előadása után a Vertigo Dance Company estje tette igazán magasra a mércét. Az izraeli táncegyüttes vezetője, Noa Wertheim darabja minden ízében míves munka. A Pardest látva a néző akaratlanul is belső mozgásba kezd, előidéződik az a csoda, amikor a néző a székében ülve fizikailag képes megélni a koreográfia egyes rétegeit. Dimitris Papaioannou alkotását, az INK-et nehéz a Pardes mellé állítani, és nem egyszerűen azért, mert műfaj tekintetében egészen más tőről fakadnak.
A görög koreográfus, Dimitris Papaioannou INK című produkciója a meglepetés erejére támaszkodó, a különös és különc asszociációk keltésében örömet lelő s az iróniát szabadon alkalmazó alkotás. Rövidebb megfogalmazásban: látványos szemfényvesztés. One-man show – két emberre. Dimitris Papaioannou először hosszú perceken keresztül vízzel árasztja el a színpadot egy kerti locsolóállvány segítségével. Ő is nagyon nedves lesz, a falak is s egy átlátszó lyukas gömb is. Utóbbit többször teletölti vízzel, hogy a padlón megforgatva a kerti locsolóállványhoz hasonlóan körbespriccelje a teret. Közben előkerül egy tengeri lény – a címből feltételezve egy tintahal. Szintén nedves, de nem spriccel, ellenben többször kerül ágyék közeli helyre. Egy falloszmetaforáról lenne szó?
INK / Fotó: Julian Mommert / A fotó forrása a szinhaz.org
Mindez keresetlen egyszerűséggel zajlik, és a kerti zuhany némi háztáji bájt kölcsönöz a folyamatnak. Dimitris Papaioannouban mégis van valamiféle szertartásosság, mely azt érezteti, hogy bár minden az, ami, mégis minden egy kicsit több is, más is. Ez egyfelől elfogadható, elvégre maguk a motívumok mitologikus képzetet keltenek – a víz, az üveggömb, az ember előtti lábasfejű a sok karjával –, sőt, ilyen szempontból motívumnak tekinthető a hangsúlyozottan puritán tér és maga Šuka Horn táncos is, akinek meztelen testét Dimitris Papaioannou még a darab elején percekig csomagolgatja/csavargatja áttetsző plexilapba. Amikor pedig már nem teszi ezt, akkor Šuka Horn öntözi meg fejen állva, a lábai közt tartott üveggömbből az alatta fekvő Papaioannout. Majd az előadás egy bizonyos pontján – felidézni sem tudom, milyen körülmények között – testszínű kisgatya kerül a táncos csupasz testére, eltakarva annak férfiasságát.
De miért, mi a jelentősége a váltásnak? Papaioannou megelégelte a pénisz expresszivitását? Másfelől a látvány mégsem varázsol el annyira, hogy elaltatná bennem a kérdést, hogy végül is mi a témája ennek a szöveg nélküli némajátéknak? Eljutni önnön igaz énünkhöz? Eggyé válni vele? Vagy szimplán az ejakuláció? Az INK kétségkívül képes érzékletes képek megalkotására, melyeket, ha kiragadunk – vagyis lefotózunk – az előadás szépségei, különlegességei mutatják magukat. De a jelenetek egymásutánját látni kínos, színpadi anyagként nem állja meg a helyét. Šuka Horn természetessége sem ellensúlyozza Papaioannou pozőrségét. Az eredmény egy mérsékelten szürreális művészi blöff.
Pardes / Fotó: Elad Debi / A fotó forrása a szinhaz.org
A Vertigo Dance Company előadása, a Pardes gyönyörű táncmű, állandó mozgásban lét selymes fényekkel, rafinált szabású ruhákban. Minden szép. Nekem olykor kicsit már sok is ez a finoman ömlő, már-már önmaga teljességébe és természetességébe feledkező szépség, de jó megélni, hogy a világban még jelen van a harmónia és a mozgásban megélt spiritualitás. Noa Wertheim koreográfiájában a mozgásanyag nem azáltal lesz izgalmas, hogy extrém fizikai kihívások elé állítja a táncosokat, hanem hogy az egymáshoz közelítő és kapcsolódó testek ritmikus összekapcsolódásában, a föld felé mutató erővonalakban fölsejlik az élet egy lényegi, spirituális aspektusa: mindenki része egy nagyobb egésznek. Az egyén és közösség viszonylatában persze fölmerül a kitörni vágyás motívuma, mint konfliktus, de ez is olyan szépen, opálosan csillogón, hogy szinte kétségbe is vonódik a szándék komolysága, erőssége, vagyis nem lesz belőle igazán téma. Ebből adódóan a darab inkább a közösségről, annak megtartó erejéről szól, mely mindenkor megvéd – akár saját magadtól is.
Pardes / Fotó: Elad Debi / A fotó forrása a szinhaz.org
Egy erős, nagytestű férfitáncos folyton visszatart/fog egy törékeny, szőke táncosnőt, aki idővel bele is törődik a helyzetbe. Az egész táncművet átható nyugalom és relaxált „forrongás” mindenesetre elgondolkodtató: hol a szabadság, hol az ember nagykorúsága? Lehet-e egészséges egy közösség, mely bár komoly belső szellemi-lelki erő és bölcsesség birtokosa, mégis gátolja a más utat kereső tagokat?
Dimitris Papaioannou: INK
Rendező, díszlettervező, jelmeztervező, koreográfus, dramaturg: Dimitris Papaioannou. Zeneszerző: TBC.
Közreműködők: Šuka Horn, Dimitris Papaioannou, TBC.
Nemzeti Színház, 2023. május 4.
Vertigo Dance Company: Pardes
Rendező, koreográfus: Noa Wertheim. Színpadkép: Zohar Shoef. Stylist: Rosie Canaan. Eredeti zene: Itamar Doari. Koreográfusasszisztens: Rina Wertheim-Koren.
Fények: Dani Fishof – Magenta. Társulati menedzser: Sandra Brown.
Közreműködők: Etai Peri, Sian Olles, Daniel Costa, Eden Ben Shimol, Yarden Oz, Micah Aimos, Ilan Golubovich, Ruth Ben David.
Nemzeti Táncszínház, 2023. május 1.
*A cikk a Színház.org és Tánckritika.hu együttműködésével készült.
