Mint egy nagyszárnyú sas madár…
Készül a MÁNE krónikája – 9. rész
„…olyat még én sem tapasztaltam, hogy egy mai fiatal azért veszi fel, vagy dugja a fülébe a fülhallgatót, mert palóc dudát akar hallgatni.”
Terveink szerint – a múlt és a jelen mellett – a készülő MÁNE 75 Krónika makacsul visszatérő témája lesz: a jövő. Hogy milyen jövő vár ránk (értsd: a néptáncra és az Együttesre), arról csak kétes értékű jóslatokkal tudnánk előállni, ezért ezt (még a tudományos extrapolálás köntösébe bújtatva sem) meg sem próbáljuk. A jövőt nem is megjósolni, hanem lehetőség szerint biztosítani kell – például a feltételrendszerének megteremtésével. Persze a mai világban arról sem lehet biztos fogalmunk, hogy például 20-30 év múlva milyen (közönség-, avagy fogyasztói) igényekhez kell majd feltételrendszert igazítani-teremteni, de ettől függetlenül (vagy éppen ezért) a felelős művészeknek biztosra kell menniük. És bármekkora paradoxon is, ebben a hihetetlen sebességgel változó-alakuló világunkban is csak egyetlen biztos pontunk lehet: az információzuhataggal befolyásolt, elbizonytalanított, olykor tanácstalan ember.
Aki az emberbe fektet be, az a jövőért dolgozik. Ez visszafelé is igaz: aki nem fektet be az emberbe legalább elégségesen, az a jövőt rombolja. Hogy egy országban erről hogyan gondolkodnak, arról sokat elárulnak az egészségügyi és oktatási rendszerekre fordított volumenek. De mellettük a művészetek támogatására fordított állami és egyéb források nagysága ugyanilyen fontos, sőt! A művészetben a pénz jobbító emberi szándék nélkül vajmi keveset ér. Viszont létkérdés a jövő biztosítása, az utánpótlás kinevelése (ami egyébként nagyon sok esetben pénzkérdés is).
Zenészportrék imázskép / Fotó: Csibi Szilvia
A néző – szerencsés esetben –mindebből annyit lát, hogy a zenész örömmel muzsikál, a táncos meg boldogan táncol. De a képlet ennél sokkal bonyolultabb. Azoknak, akik egy műfaj jelene mellett a jövőjéért is felelnek, sok szempontot kell mérlegelniük, és általában kevés forrást muszáj sokfelé elosztaniuk. Mert a tradíciót – amennyire és amilyen módon lehetséges – ébren kell tartani, meg kell élni a jelenben, miközben a jövőt is szolgálni kell. Ez utóbbi legfőbb módszere a fiatalok bevonása, lehetőségek biztosítása számukra, vagyis: a folytatás megteremtése.
Bemutatóra készül a Magyar Állami Népi Együttes: 2024. november 29-én a Hagyományok Házában lesz látható először látható a Zenész portrék – Elfújt emlékek című előadás, amelynek rendező-koreográfusa Farkas Máté, Junior Prima Díjas, Magyar Bronz Érdemkereszttel kitüntetett táncos.
Egy kis rábaközi kedvcsináló részlet a készülő előadásból:
A koreográfussal Kutszegi Csaba beszélgetett. Az alábbiakban részleteket közlünk az interjúból.
Egy éve a Nagyvárosi vándorokkal mutatkoztál be rendező-koreográfusként, e hónap végén pedig a Zenész portrék – Elfújt emlékeket fogjátok bemutatni, szintén a te rendezésedben. Ez félreérthetetlenül egy koreográfusi karrier szép kezdetét jelzi, illetve mintha a két előadásnak tematikailag is köze lenne egymáshoz…
A Zenész portrék a tekintetben folytatása a Nagyvárosi vándoroknak, hogy mindkettőben a zenészek kerülnek középpontba. A rendezés és koreografálás nagyon fontos számomra, és a folytatódó bizalom is, hogy Mihályi
Gábortól újra lehetőséget kaptam. Több fiatal alkotó van az Együttesben, és Misi szereti kipróbálni, hogyan állják meg a helyüket rendező-koreográfusként. A Nagyvárosi vándorok cigányzenekarra készült műsor, a Zenész portrékkal viszont egy új sorozat kezdődik el, amelynek darabjaiban nem a táncokból indulunk ki, hanem a zenészekre koncentrálunk. Sok jó zenész van az Együttesben, ezért is állt elő az ötlettel Pál István „Szalonna” és Mihályi Gábor. Az első rész a fúvósokra készül, ezért Elfújt emlékek az alcíme, de a tervek szerint majd jönnek a vonósok, a cimbalom is, és persze mindegyik hangszer jó erős, látványos táncokkal is meg lesz támogatva.
Vajon erre a feladatra miért éppen téged kért fel az együttesvezető?
Gondolom, azért is, mert én már dolgoztam zenekarral. Ahogy mondtam, Misi mindenkit ki akar próbálni, a Darabos Petinek nemrég volt egy kortárs divatszínházi bemutatója, és remélem, el szabad árulnom, hogy Táncbokréták címmel jövőre is lesz bemutatónk, annak pedig Ágfalvi Gyuri lesz a rendező-koreográfusa. Szóval, egyfajta körforgásba vagyunk helyezve, hogy az aktív táncolás és alkotás mellett pihenni és feltöltődni is tudjunk. Misi egyébként mindannyiunknak segít is, mint egy nagyszárnyú sas madár repked fölöttünk, figyel mindenre, ha kell, lecsap, ha úgy látja, megölelget a szárnyával.
Borbély Beatrix az életben is a párod, a pályán pedig alkotótársad. Hogyan osztjátok meg a munkát egymás között, mikor, hol dolgoztok együtt?
A közös alkotás leginkább otthon zajlik, azt most nem részletezném, hogy mikor a konyhában, mikor a nappaliban. Bea rengeteget segít nekem, folyamatosan kommunikálunk a dologról. Értelemszerűen a páros táncokon dolgozunk a legtöbbet együtt, ez az, amihez nem elég egyedül a nő, és nem elég egyedül a férfi. A férfitáncok kitalálása, megkoreografálása természetesen az én feladatom, de igyekszünk jól megtalálni az arányokat, és a férfi képeket ellensúlyozzuk női táncokkal, ezek megalkotása Bea dolga. De persze figyeljük egymás munkáját, mindig bele is szólunk, például a térformák kialakításakor, elmondjuk, hogy az úgy nem jó, hanem így kéne, stb.
Farkas Máté / Fotó: Jekken Péter
A népzenében jó két-háromszáz éve domináns vonósoknál sokkal régebbiek a pásztorkultúrával egyidős fúvós hangszerek. Ez táncban is megmutatkozik majd az előadáson? Lesznek például ősi pásztortáncok vagy akár moldvai körtáncok?
Hogyne. A műsorban minden régi és újabb ismert fúvós hangszer látható-hallható lesz. Korábban címként felmerült bennünk ez is: Rábaköztől Moldváig. Ezzel akartuk jelezni, hogy a táncokkal végig fogunk menni a teljes Kárpát-medencén. És ez igaz a hangszerekre is. Rábaközre jellemző a tárogató és a klarinét, de átmegyünk Somogyba is, ahol hosszúfurulya és kisfurulya fog megszólalni, majd jön Dél-Alföld a rövidklarinéttal, de továbbmegyünk Méhkerék felé, Elekre, ott lesz szaxofon, de megyünk Székelyföldre is, ahol szintén a tárogató és a klarinét a jellemző hangszerek, Moldvában pedig újra a különböző furulyák… Menet közben kihagytam az észak-magyarországi palóc dudát. Ezek között valóban megtalálhatók régi, sőt, ősi hangszerek, de mi az egész előadást megpróbáljuk mai köntösbe öltöztetni, a látványvilágában is, azért, hogy a fiatal nézők számára is örömmel befogadható legyen. Mert olyat még én sem tapasztaltam, hogy egy mai fiatal azért veszi fel, vagy dugja a fülébe a fülhallgatót, mert palóc dudát akar hallgatni.
Az előadás imázs-fotóján is egy mai szaxofonos és egy népviseletes dudás ember látható…
Így van. Ezt a termékeny kontrasztot megpróbáljuk az egész előadáson végigvezetni.
Ha népzene, a laikus zenekedvelő embernek a szaxofonról a balkáni zene jut az eszébe...
Szerbiába és még délebbre nem akartunk elmenni, de az irány stimmel: a közeli Romániára, Elekre, Arad környékére is jellemző a hangszer. Rengeteg félefajta tánc keveredik arra, mi egy viszonylag könnyen értelmezhető lenyomatot igyekszünk bemutatni a régióról.
Délvidéki zenével kapcsolatban különösen szakavatott segítőtök lehet szerkesztőként, dramaturgként az Együttes kitűnő énekművésze, Hetényi Milán.
Igen. A zenei szakértés mellett dramaturgként ő dolgozta ki a koncepciót, amiről nem akarok előre részleteket elárulni, de az egész előadás egy ember emlékezése mentén épül fel, és kerekedik ki majd egy érthető történetté. És van még két nagyon hasznos koreográfus munkatársam is, Darabos Péter és Kele Kristóf. Ők sokat segítenek, és egy-egy számot is készítettek a műsorba.
Így szól a szaxofon a román táncban:
Az előadásra még néhány jegy megvásárolható itt.
2024. november 26.
