Interjú

Kortárs tánc

Nem kifelé, befelé figyelve...

Lőrinc Katalin Nina Martinnal és Margaret Paekkel beszélget

lead lorincElőrebocsátom: csalok. Óhatatlan ugyanis, hogy az amerikai Lower Left társulat két tagjával készített interjúm – mely magában foglalja budapesti előadásuk recenzióját is – ne hordozzon némi reklámértéket.

Lőrinc Katalin Nina Martinnal és Margaret Paekkel beszélget

Előrebocsátom: csalok. Óhatatlan ugyanis, hogy az amerikai Lower Left társulat két tagjával készített interjúm – mely magában foglalja budapesti előadásuk recenzióját is – ne hordozzon némi reklámértéket.

Nina Martin és Margaret Paek a tizenegyedik Kontakt Budapest Workshopra érkezett július 2-án, hogy – mielőtt a héten esedékes óráikat megtartanák – még aznap, az előestén bemutassák csoportjuk legújabb darabját. Felváltva reagáltak kérdéseimre.

ketten
Margaret Paek, Nina Martin

- Honlapjukon ez áll: a Lower Left tevékenysége mint társulat s mint oktatói tevékenységet folytató szervezet hét városon, három országon,két kontinensen s az egész földgolyón átível. Mit jelent ez konkrétan?

- Ilyen sokfelől gyűltünk össze. San Diegóban kezdtünk 1994-ben (négyen voltunk, három New York-i és egy helyi erő): Dél-Kaliforniában akkor alig történt valami a kontakt tánc terén, hiányt pótoltunk. Aztán jöttek újabbak, változott a csapat; Marfa, Nyugat-Lafayette, Mexikó, Berlin: mindenki valami mást hozott magával ezekről a különböző helyekről. Munkánkra jellemző, hogy közösen gondolkodunk ugyan, de mindenki a saját stílusában.

- Valóban egyik fő jelszavuk az „ensemble thinking". Hogyan lehetséges ez? Hiszen a kontakt improvizáció lényege, hogy az adott pillanatban dől el minden, tehát nincs előre kitervelt megoldás.

- A közös gondolkodás az egész rendszerre vonatkozik. Attól még improvizáció marad az improvizáció, hogy felépítünk egy rendszert, amelyre főként az oktatási tevékenységünket építjük. (Megjegyzem: minden egyes táncelőadás improvizáció, hiszen nem tudunk kétszer ugyanúgy előadni egy mozgássorozatot, egy rögzített koreográfiát sem.) Három szintet különböztetünk meg a rendszerben. Az első a saját, a „szóló" test, itt a testrészek mozgatási lehetőségeire figyelünk. A második a test és gravitáció kölcsönhatására fókuszál. Testünk és a talaj viszonyáról van itt szó, ahol a térre is a test súlypontjából koncentrálunk. Valójában a kontakt improvizáció lényege az, hogy művelője nem kifelé, hanem befelé figyel, így mintegy beépíti a körötte levő teret is. A harmadik a közös kontakt, nos, itt valójában összeadódnak ezek az egyéni terek, és óhatatlanul bekapcsolódik egy kompozíciós, koreografikus érzékenység is. Mert, miként említettem, ahogy egy balett-rúdgyakorlat ismétlése is tele lehet improvizációval, úgy az improvizáció is automatikusan tele van rutinnal, ismétléssel, hiszen testünk azon a mozgásrepertoáron belül marad, melyet adottságai meghatároznak.

KB2011jam
fotó: KNI

- Jó, de hogyan dolgoznak együtt „ensembleként"?

- Mindegyikünk különbségeit értékeljük, s ezeket az egyedi szólista értékeket tesszük egymás mellé. Így rengeteget tanulunk is együtt, egymástól.

- És hogyan lehet együtt tanítani?

- A posztmodern mozgalom a '60-as években azzal indult, hogy ellenszegült az autoritásnak, megtagadta a mestereket: a tanár ne legyen főnök! Az én múltam (a rangidős alapító, Nina Martin mondja – a szerk. megj.) a klasszikus balett és a posztmodern kettősségében gyökerezik. Diákként kerültem olyan helyzetbe, hogy két tanárom teljesen ellentmondott egymásnak, s nekem ki kellett találnom, melyik a helyes megoldás. A közös tanításban mind együtt vagyunk, oktatók és oktatottak, s kinek-kinek el kell határoznia, hogy mi történjen.

- Jómagam többször szembesültem azzal, hogy improvizációs órán a tanár nem javít, nem mondja el, hogy tényleg olyan paraméterek szerint mozdulok-e, mint amilyeneket megadott...

- Igen, ennek ez a módja: találd ki magad, tapasztald meg! – ez pszichológiailag így működik. Van olyan tanítványunk, aki úgy kezdi, hogy hetekig csak beül az órára és nézi, így szerveződik a dolog az agyában, majd egy érzelmi folyamat adott pillanatában már be mer állni. Persze, hogy tudnánk technikai instrukciókkal segíteni, de a tréningnek ez is része: bízz magadban eléggé ahhoz, hogy belevágj. A kontakt improvizáció órákon előfordul egyébként, hogy bizonyos pillanatokat nem tudunk felvállalni, és olyankor kilépünk. Bizonyos érintést, testközelséget, intimitást néha nem érzünk megkockáztathatónak. Ilyenkor a megoldás nem a gátlások feloldása, hanem annak a gyakorlása, hogyan konfrontálódhatunk bizonyos mozdulatokkal. Ilyen egyformán adódhat profi táncosoknál és hétköznapi embereknél is. A kontakt improvizáció amúgy az egyetlen táncforma, mely a profi és az amatőr világban teljesen egyforma lehet. Profiktól indult, de életstílus vagy terápiás célú is lehet, s ha nem művészek művelik, akkor is lehet ugyanolyan minőségű.

- Nem véletlen, hogy terápiákban már előbb alkalmaztak kontakt improvizációnak is nyugodtan nevezhető módszereket, mint a táncművészetben.

- Így van, az érintés kutatása ősrégi. Így aztán ne is szögezzük le, ki „fedezte fel" a kontakt technikát. A szomatikus mozgás-indítás ma sokféle táncórán azonos. A lényege: érezd jól magad a testedben, és vigyázz rá! Ennek profi táncosoknál is terápiás jelentősége van! Ma már a hivatásosok is tovább tudnak maradni a pályán, mert jobban tudnak vigyázni a testükre. A befelé figyelés a balett szakmát is átalakítja. Én balettosokat is tanítok egyetemi, konzervatóriumi szakokon. Csodálkozva veszik észre, ha izzadság, erőlködés nélkül megy – mondjuk – magasabbra a lábuk, csak mert másképpen indítják. Akkor ez most hogy van? Technika nélkül? – kérdik. Hát az nem technika, hogy befelé kell nézned, ha attól megy magasabbra a lábad?! Én az ilyen eredményeket sokkalta izgalmasabbnak tartom, mint azt, amikor mesterek azzal büszkélkednek, hány növendékük szerződött világhírű együttesekhez.

KB2012LLCollective3
fotó: Loyal Auterson

- Izgalmas a Feldenkrais módszer is, hiszen épp arra tanít, hogy megtanuljam a mozgásomat belülről „látni". Érdekes, hogy a táncosok által is felfedezett testtudati módszerek nem táncosoktól, hanem valamilyen sérülést elszenvedett értelmiségiektől származnak...

- Feldenkrais tudós volt. Fizikusként mindenről tudta, hogyan működik. Nem csupán a motorikus, de a kognitív oldallal is foglalkozott. A táncosok ma újra vonzódnak ezekhez a módszerekhez. Én a húszas éveim közepén láttam be, miután sokszor lesérültem, hogy ha nem váltok, hamarosan végleg le kell állnom! Az egyetemen elméletet is tanítok, és közben a doktori disszertációmat is készítem, szomatika témakörben. Ahogy kutatok, látom, hogy a forrásanyagot tekintve, a táncművészet a legutolsó. De most már egyre többen kezdenek nálunk is elmélettel foglalkozni.

- Térjünk rá a ma esti előadásra: mit fogunk látni? Milyen mértékben kész előadást, és milyen mértékben improvizációt?

- Ma egy hosszabb darabot, az Aecoris címűt adjuk elő. Ez gyakorlatilag premier. Megint csak az történik majd, hogy „szóló testünket" bevisszük a „közösbe", ahol megpróbáljuk azt továbbéltetni, s amikor együtt improvizálunk, kívülről akkor sem látni igazán, hogy mi valódi rögtönzés, és mi az, ami eleve szándékolt.

- Először járnak Budapesten?

- Igen, pedig a bécsi ImpulsTanzon már többször tanítottam (mondja Nina), és mindig tervben volt, hogy átugrom Budapestre, de eddig még nem sikerült.

- Honnan ez a név: Lower Left?

- Ó, nagyon egyszerű. Így hívták a városrészt, ahol laktunk az alapításkor. De mindenki úgy magyarázhatja, ahogyan szeretné...

Az előadáson a két interjúalany mellett három további táncossal ismerkedhettem meg (Kelly Dalrymple-Wass, Rebecca Bryant, Andrew Wass). Való igaz: ki-ki a maga univerzuma. Lassan, szünetekkel, de ha frissebben mozdulnak is, mindenképp a sürgethetetlenség biztos nyugalmával mozognak. Amikor például kialakul egy diagonális sorminta, nem érhető tetten, ki követ kit, és az sem igazán tudható, hogy a zenei és videokíséret milyen mértékben improvizáció. Az tehát, hogy a terem eltérő pontjain laptopjával szemben ülő hang- (Don Nichols) és képtechnikus/művész (Roma Flowers) mit mikor és miért ad be éppen. A zaj sokféle, a három példányban vetített kép is (robogás vonatablakból, vagy a szereplők figurái, arccal a föld felé, guggolva például, minden kicsit elmosódott, de karakteres). A szereplők mint tárgyak; hasonlító, ám mégsem egyforma mobilok léteznek a SÍN egyik nagy termében. Térelválasztóként is működő vásznakat lebbent a ventilátor (35 fok a minimum), a hő amúgy nem könnyíti a laza dinamikára történő koncentrálást. A legmarkánsabb, legszínesebb Nina Martin mozgása. Egyéni, nem akar szépet mutatni; felvállalja a töredezettséget, fürge/idegesből lassít, kimerevít, megmutat esetlenséget és tehetetlenséget is, mégis szép. E közös meditációnak épp akkor van vége, amikor kezdene hosszú lenni... (Az improvizáció egyébként egyértelműen egyike azon dolgoknak, melyeket jobb csinálni, mint nézni.)

Zárszónak még annyi: rengetegen zsúfolódunk a terem két oldalán, a fal mellett húzódva. Rajtam s pár vendégen kívül másnap mind „belecsapnak a lecsóba": indul a Kontakt Budapest hatnapos programja. Ínycsiklandó reformvacsora-illat az előtérben, de nem csak ezt irigyelhetjük, hanem például azt is, akinek lesz alkalma valamelyik gyógy-masszázst a sok közül igénybe venni... Minden pörög, működik, ki van találva. Okosan, hatékonyan és hely-specifikusan.

Sín Kulturális Központ, 2012. július 2.