Interjú

Populár, Interjú

Akit Pina Bausch homlokon csókolt

Szabad beszélgetés a zajos Jedermann Kávéházban Judith Kuckart táncos-íróval

lead_bausch01…mikor véget ért az előadás, s beültem az öltözőmbe, épphogy elkezdtem lesminkelni, mikor az ajtóban feltűnt valaki: egy hölgy, nagyon jól öltözött, és azt mondta, „csodálatos volt”. Azt hittem, a táncomra érti, az volt olyan „csodálatos”, de nem, nem, mondta, ő a szövegekről beszél. Ki írta őket? – kérdezte. Én, válaszoltam, de én táncosnő vagyok, képzett táncosnő, azt tanultam…

Szabad beszélgetés a zajos Jedermann Kávéházban Judith Kuckart táncos-íróval

 

Féltizenkettő. Megesküszöm Judithnak, hogy a diktafon mindent vesz, hogy nem gond a kávégép, a tejes fiú, a fizetőpincér és az ebédelő-társalgó kávézónyi tömeg, sőt, a kollégák, vagyis a további öt német író (köztük egy költő) sem tudja megzavarni a beszélgetést. Talán, ha táncolnának…

 

- Táncos voltál; író vagy. Hogy lesz táncosból író?

- Váratlanul. 1989 júniusában a Skoronel (Judith Kuckart 1985-ben alapított táncegyüttese – a szerk.) az Einstürzende Neubauten punk-zenekarral mutatott be egy darabot a duisburgi Operában. Szeretem a punkot, ez nem probléma, de a próbák alatt eldöntöttem, hogy a táncosaimnak meg kell majd szólalniuk. Elérkezett a premier, két mikrofon állt a színpadon, a zene azonban túlharsogott mindent. Mit lehet tenni? Egy-két soros szövegeket írtam hát. Az egyik főszereplő táncosnő annyira izgult, hogy elesett, hát át kellett vennem a szerepét. Csakhogy nem igazán voltam kondiban, lusta voltam tréningezni a próbaidőszak alatt, ráadásul a táncosnőm ruhája alig jött rám. (Ő egy nagyon-nagyon vékony lány…) Megcsináltam, letáncoltam. S mikor véget ért az előadás, s beültem az öltözőmbe, épphogy elkezdtem lesminkelni, mikor az ajtóban feltűnt valaki: egy hölgy, nagyon jól öltözött, és azt mondta, „csodálatos volt”. Azt hittem, a táncomra érti, az volt olyan „csodálatos”, de nem, nem, mondta, ő a szövegekről beszél. Ki írta őket? – kérdezte. Én, válaszoltam, de én táncosnő vagyok, képzett táncosnő, azt tanultam… Bocsánatot kért. Annyira finom és visszafogott volt. Tetszett ez a visszafogottság. Kiderült, hogy a hölgy a Fischer Verlag tulajdonosa, Monika Schoeller. Pár napra rá találkoztunk. Egy szerződést hozott nekem. A nyolcadik oldalon ott állt a honorárium. Nagyon szép összeg. „Biztos vagyok benne, hogy tud írni” – mondta. Sosem gondoltam volna, hogy író leszek.

 

Kuckart
Judith Kuckart

 

- Úgy hangzik ez, mint egy tündérmese… Miről írtad hát az első könyvedet?

- Volt egy bébiszitterem, egy nagyon fiatal lány, a városunkban működő gyógyszergyár tulajdonosának a lánya, akit magába szippantott egy különös, „andörgrand” politikai mozgalom, a Bader-Meinhof Group. Eltűntnek, halottnak nyilvánították. Mindenfelé kiplakátozták az arcképét. Úgy nézett ki azokon a fotókon, mint egy bűnöző. Érdekelt engem, mi történhetett vele, mit csinálhatott. Az első könyvem (Wahl der Waffen) az ő történetéből született.

- És a második?

- Minden regényem alapmotívuma az „eltűnés”. Emberek, akik közel állnak hozzám, akik fontosak nekem, egyszer csak eltűnnek, meghalnak. Nem jönnek többé vissza, és nem beszélhetek velük a múltról. Kellett idő, hogy ezt a visszatérő alapproblémát felismerjem, hogy valójában minden regényem a hiány tapasztalatával foglalkozik.

- Nagyon pontos testi leírásokat olvashatunk a könyveidben. Talán itt érhető tetten a táncos az íróban…

- Vannak írók, akik nagyon tudatosan a nyelvet használják. Nálam ez karakteresen összekapcsolódik a ritmussal, az idővel, a képpel. Mikor megformázom egy hősöm testét, húsát, az valószerű, nincs benne semmi szentimentalizmus. Mindaz, ami velük történik, az velem is történik – az életem másik oldalán.

- Írsz darabokat színházaknak, rendezel. Hogy döntöd el, hogy miről írj legközelebb?

- Élethelyzettől függ. Sokat költözünk a férjem miatt. „Költözéskor” egyszerűbb újabb könyvbe kezdeni. Aztán, ha már hiányzik a mozgás, az emberek, jöhet a színpad, a színpadi mű.

 

CARMEN_Ensemble
Jelenet a Kuckart - Schmidtke:
Carmen - ein deutsches Musical című előadásból

 

- Táncolsz, tréningezel még?

- Nem, nem. Hm… Pilateszezem és jógázom… És a kick-boksz, az nagyszerű! Te szereted a kick-boxot?

- Egyszer gondoltam rá, hogy kipróbálom, mert jó lehet „belerúgni” valamibe… Nem nem tettem. No, tehát tudjuk, hogyan lettél író. De miért lettél táncos?

- Pina Bausch miatt. Szerettem az előadásait, gyakran jártam el megnézni őt. Egyszer, egy fellépése után – akkor még nagyon fiatal voltam és bátor – odamentem hozzá, mondván, hogy én is táncolok, és hogy szeretném megmutatni neki, mit tudok. Hány éves vagy, kérdezte. Tizennyolc, mondtam, pedig épp hogy csak túl voltam a tizenötön. Akkor ő odahajolt hozzám, és homlokon csókolt. Gyere vissza, ha elmúltál tizennyolc, mondta. Visszamentem. Azonban a rengeteg személyes jellegű kérdés, melyekkel Pina a próbák alatt dolgozott, s amelyekkel nekem is meg kellett volna küzdenem, a tizenkilenc éves énemet elbizonytalanította. Védtelennek éreztem magam velük szemben. Irodalmat és színházat tanultam a kölni és a berlini egyetemen, 1984-ben együtt dolgoztam Johann Kresnikkel Heidelbergben, és 1985-ben Jörg Aufenangerrel együtt megalapítottam a Skoronelt. Koreografáltam, rendeztem. Nem terveztem, hogy írni fogok.

- Most a budapesti Goethe Intézet meghívására érkeztél – német író kollegákkal. De nem ez az első alkalom, hogy Budapesten jársz…

- Igen, korábban elnyertem egy ösztöndíjat. A Halászbástyához közel laktam, kilátással a Dunára… Fagyban, decemberben-januárban… Egy színpadi művön dolgoztam.

 

Kuckart_Lszl_Beyer
Judith Kuckart, Márton László és Marcel Beyer

- Mint író-nő hogy érzed/érezted magad? Nálunk valami fura agymenés miatt (anélkül, hogy feminista körmondatokba akarnék bonyolódni) egyes esztéták, írók hajlamosak nőirodalomról beszélni, és a nőírókat máshogy kezelni…

- Igen, magam is tapasztaltam. Németországban más a helyzet. Talán a hetvenes, nyolcvanas években még tapasztalható volt valamiféle megkülönböztetés, de ma ilyesmivel nem kell megküzdenünk. Magyarország nagyon konzervatív.

- Mit gondolsz a szépségről?

A szépségről? Valami olyan, amire rögtön reagálnom kell. Például azért választottam a férjem, mert ő is „szép”. A szépség valahogy összefügg a kiszámíthatatlannal. A veszéllyel.

- Mennyire organikusan épülnek egymásra a könyveid?

- Szeretek meglepetést okozni magamnak. Nem kizárt, hogy elhatározom, detektívregényt írok, és végül szerelmi történet kerekedik belőle… (A gyanúsítottból – magyar fordításban – részlet olvasható a Kalligram októberi számában)

- Mi a különbség abban, ahogyan a test tud, ahogyan a test szerez ismeretet, s ahogyan az intellektus?

- Azt gondolom, mindkettő a kérdezésről szól. A táncban a testet teszem próbára, annak teszek fel kérdéseket; az írás a nyelvet kérdezi.

- Milyen zenét szeretsz?

- Franz Ferdinand, Johann Sebastian Bach, Beth Gibbens, Bob Dylan, …

- Hallgatod őket, miközben írsz?

- Nem.

- Kapcsolatban vagy az egykori táncosaiddal?

- Igen. Júliusban tartottunk egy nagy találkozót, tizennyolcan jöttek el, és elhatároztuk, hogy csinálunk valamit – együtt! De ők írják majd a darabot, én pedig táncolok. Annyi minden történt azóta, annyi érdekes történet gyűlt körénk… Csak az arcok a régiek. Szeretem ezt a szabad, fecsegős együttlétet… Ez hiányzik néha. Az írók mások.

 

Az írók mások. A diktafon alulmarad a kávégéppel, a tejes fiúval, a fizetőpincérrel, a kávéháznyi tömeggel folytatott hang-versenyben. Marcel Beyer íróbarátom – aki szintén részt vett és felolvasott a háromnapos rendezvényen – egyszer azt mondta, hogy a regényeim sokkal okosabbak, mint én magam, mondja mosolyogva Judith. A nagymamám sokat utazott és sokat mesélt, otthon is, csak leültünk a családdal, és meséltünk egymásnak, történeteket mindenről. Játsszunk, mondom Judithnak, figyelmen kívül hagyva felbukkanó és ebédelni készülő írókollegáit. Játsszunk, csak ne táncolj túl sokat, mondja Judith.

 

Az interjút Szoboszlai Annamária készítette.

 

A beszélgetés a Goethe Intézet által szervezett Kiadói Metropoliszok című háromnapos rendezvény zárónapján folyt.

Judith Kuckart eddig megjelent művei:

• Im Spiegel der Bäche finde ich mein Bild nicht mehr. Gratwanderung einer anderen Ästhetik der Dichterin Else Lasker-Schüler, Essays, S. Fischer Verlag, Frankfurt am Main 1985

• Mit Jörg Aufenanger: Eine Tanzwut. Das TanzTheater Skoronel,Dokumentation, S. Fischer Verlag, Frankfurt am Main 1989

• Wahl der Waffen, Roman, S. Fischer Verlag, Frankfurt am Main 1990

• Die schöne Frau, Roman, S. Fischer Verlag, Frankfurt am Main 1994

• Last Minute, Fräulein Dagny, Uraufführung Freie Kammerspiele Magdeburg/LTT Tübingen 1995

• Melancholie I oder Die zwei Schwestern, Hörspiel SFB/ORB 1998

• Der Bibliothekar, Roman, Eichborn Verlag 1998

• Sätze mit Datum, Villa Massimo, Rom 1998 (Hörspielfassung: SWR 2000)

• Lenas Liebe, Roman, DuMont, Köln 2002

• Blaubart wartet. Ein Stück für sechs Zimmer fünf Frauen und einen Opernsänger, Uraufführung Berlin 2002

• Die Autorenwitwe, Erzählungen, DuMont, Köln 2003

• Dorfschönheit, Novelle, DuMont, Köln 2003

• Kaiserstrasse, Roman, DuMont, Köln 2006

• Wer dreimal die gleiche Bar betritt hat ein Zuhause im Stehen, Kunstverlag Ringier, Zürich 2006

• Postkarten aus der Zukunft. Thomas Mann empfängt und antwortet aus Pacific Palisades, Radiofeature, SWR 2007

• Die Verdächtige, Roman, DuMont, Köln 2008

• Stimmen Unterwegs oder Wer dreimal die gleiche Bar betritt hat ein Zuhause im Stehen, Hörspiel SWR 2008

• Carmen - ein deutsches Musical, Libretto (Musik Wolfgang Schmidtke) 2010