Szellemi kiüresedés testi nyugalomban
Beszélgetés Csuzi Mártonnal
Március 21-én mutatja be a MU Színházban a Duda Éva Társulat a Simeon című fizikai színházi előadást. A bemutatóról Csuzi Mártonnal, a rendező-koreográfussal beszélgettünk.
Beszélgetés Csuzi Mártonnal
Március 21-én mutatja be a MU Színházban a Duda Éva Társulat a Simeon című fizikai színházi előadást. A bemutatóról Csuzi Mártonnal, a rendező-koreográfussal beszélgettünk.
- Hogyan találkozik egy mai fiatalember Sarkadi Imre Oszlopos Simeonjával?
- Körülbelül hét éve történt, hogy egyszer csak olvastam. Annyira megtetszett, hogy pár monológot belőle meg is tanultam kívülről. Szerelem volt első látásra. Rögtön személyes élménnyé vált az olvasása.
- Szerintem tíz kortársad közül kilenc még csak nem is hallott Sarkadiról. Kíváncsi vagyok a helyszínre, a pillanatra, amikor először találkoztál vele.
- Édesapám nagyon szerette a Sarkadi-írásokat. Neki egyébként az Elveszett paradicsom volt a kedvence. Én is azt olvastam előbb, aztán a Simeont, ami elsőre is nagyon erősen hatott rám. Olyannyira, hogy utána még jó párszor elolvastam. Tehát otthon találkoztam vele.
- Tánc-, illetve fizikai színházi előadást készítesz a dráma alapján. Lesz benne verbális szöveg?
- Lesz, méghozzá elég tetemes mennyiségű. Bár a dráma cselekménye is izgalmas, mégsem úgy használom fel, ahogy általában elképzeli az ember, ha a cselekmény szót hallja. Egy terjedelmes kivonatot készítettem, amelyben a sorrendiség, a dramaturgia a cselekményre épül ugyan, de nem lesznek eljátszott jelenetek, történetek. Engem a főhős személyes, szellemi útja érdekel, amit a drámában Kis János, nálam Simeon, illetve az oszlopon Oszlopos Simeon jár be. Ehhez használok fel szövegeket és viszonyokat a drámából.
- Azért a néző számára valamennyire követhető lesz a cselekményszál?
- Nagyon remélem. Absztraktan, struktúrájában kezelem az egész művet, számomra nem az egyes jelenetek, hanem az egésznek az íve fontos, amit igyekszem úgy megmutatni, hogy közben követhető legyen az út, amit Simeon bejár.
- Élőben fog felhangzani a szöveg, vagy esetleg hangfelvételről szólal meg?
- A főszerepet színész játssza: Rétfalvi Tamás. Monodrámaként fogja végigmondani a szövegeket, melyeket kiválasztottunk, a párbeszédeket, a monológokat is. Ez egy belső beszélgetés tulajdonképpen. A többi szereplő, a táncosok drámából kiszemelt karaktereket jelenítenek meg, néha rejtetten, néha direktebben. Azt remélem, hogy így majd nem lehet eldönteni, hogy kivel is beszélget a főhős. Önmagával, Istennel, a másik emberrel a színpadon? Tehát nem hangsúlyozom ki a konkrét viszonyokat, hanem azokat a látomásszerű állapotokat próbálom megjeleníteni, melyeket Oszlopos Simeonnak át kellett élnie.
- Lesz-e oszlop az előadásban, amelyen majd Simeon álldogál?
- Konkrét fizikai valójában nem, de szimbolikusan igen: Tamás végig fél lábon, mozdulatlanul fog állni.
- Ez neki rettenetes lesz...
- Nagyon fontos, hogy egyszerre szellemi és fizikai kihívás is legyen Simeon szerepe, és azt szeretném, ha ezt sugározná is az előadás. Végül is a nézőnek is fegyelmezetten végig kell ülnie egy nem rövid előadást. Az aktus, hogy beülünk egy színházba, és másfél órán át szinte mozdulatlanul ülve arra koncentrálunk, hogy megértsük, mi zajlik a színpadon, nagyon hasonlít arra, amit Simeon élt meg az oszlopon. A néző is, mint Simeon, meg akarja találni az igazságot, vagy legalább annak egy morzsáját, és ezért fizikai és szellemi erőfeszítést tesz.
- Szinte kínálod a kérdést, melyet persze úgyse hagytam volna ki: ki ez a mai Oszlopos Simeon? Aki eredetileg egy kora keresztény aszkéta, Sarkadi 1960-ban írt drámájában pedig korának egy gyanús értelmiségi lázadója volt?
- Lehet, hogy közhelyszerűen hangzik, de ma is valahol mindenki Oszlopos Simeon. Valóban elragadtatott túlzásnak tetszik, amit Simeon az oszlopon – a vallás, a hit érdekében – megtesz, csak azért, mert azt gondolja, hogy ez istennek tetsző lesz, vagy legalább így valamivel közelebb kerül az istenihez, elemelkedik az emberitől... Az oszlop is ezt a felfelé törekvést jelképezi. Ehhez a felfelé törekvéshez nem kell aszkétának lenni, hisz mindenki ezt próbálja: feljebb emelkedni a hétköznapok szürkeségéből. Simeonban nem az érdekes, hogy valóban aszkéta-e, hogy valóban istenért teszi-e, amit tesz, még az sem, hogy mit akar valójában megtalálni, hanem az, hogy ezt hogyan akarja. Hogyan akarom magamnak megszerezni a teret, amelyben egyszer csak megérthetek valamit? Ennek a térnek az eléréséhez kell egyfajta szellemi kiüresedés, nyugalom, amit testi nyugalmon, mozdulatlanságon keresztül lehet elérni, és amely nyugalomban egyszer majd megjelenik a válasz.
- Lehet, hogy Simeon az isteni felé akar emelkedni, de közben mindig a rosszat, a rontást, a rombolást választja. A Sarkadi-dráma alcíme is erre utal: Lássuk, uramisten, mire megyünk ketten. Vagyis isten már annyira elrontotta a világot, hogy mellé állva már csak rontani lehet rajta. Ez is benne van a főhősben, nem?
- Sokat rágódtam azon, hogy foglalkozzak-e Simeon destruktív hozzáállásával, tudatos rombolásával, de végül arra jutottam, hogy nekem ez nem fontos. A környezetből, az események vonzásából kilépni csak úgy lehet, ha szembe fordulok mindennel, és mindenre azt mondom, hogy nem. Vagy mindenre azt, hogy igen. Ehhez nagyon radikális lépésre van szükség. A mi előadásunkban ez csak utalásszerűen fog megjelenni, mert mi akkor kapcsolódunk a történetbe, amikor ez a döntés már megszületett, Kis János már rálépett az útra.
- Hogy határoznád meg a fizikai színház fogalmát?
- Ez a darab úgy készült, hogy például kiragadtam egy gondolatot a drámából, és megvizsgáltam a struktúráját. Megnéztem, hogy Tamás hogyan mondja, számomra az mit közvetít, és hogy tudom azt megérteni. Ezt a megértést elemekre bontom. Például egy szó fogalmilag nagyon sokfelé kapcsolódik, és én ezt megpróbálom láthatóvá tenni. Aztán megpróbálom az emocionális töltetét is részekre bontani: megnézem, mi motiválja a személyt arra, hogy kimondja a szavakat. Mindent apró darabokra bontok, aztán kapcsolatokat képzek a hanggal, a mozdulattal, a térszerkezettel és az idővel. Így egy komplex és bonyolult színházi képet kapok, amelyben egyszerre történik minden. Ha egy ütemet egy pillanatnak hívunk, akkor azt mondhatom, hogy minden pillanatban benne van az egész darab. Elég is lenne egy pillanatot ábrázolni, de ahhoz viszont idő kell, hogy megérthessük valamennyi kapcsolódási pontot, és e pontok a jelenetek, a „pillanatok" által vannak felsorolva. Ezt a rendszert, ezt a struktúrát színháznak hívom valamiért, de mégsem színház, hanem valami más.
- Engem arról meggyőztél, hogy benned mindez felépül, de mennyit fog ebből megérteni a néző?
- Ez a darab szándékosan nem nézőbarát. Vannak benne kényelmetlen részek, amelyekben érezhetően kicsit sem törődöm azzal, hogy képes-e valaki megérteni...
- Nem érdekel, hogy értik, vagy sem?
- Dehogynem. Csak fordítva. Kifejezetten szeretném, ha a nézők nem értenének meg mindent, ha kérdések maradnának bennük, amelyek feszültséget keltenek. Én ezt az állapotot keresem. Ugyanakkor a verbális közlés lehetővé teszi, hogy többször direkte megfogalmazzunk olyan üzeneteket, gondolatokat, melyeknek megértéséhez nem kell tolmács, ezek – reményeim szerint – majd egy nagy, komplex folyam felszínén fognak úszkálni, éppen a megérthetőség fogja felszínen tartani őket.
Az interjút Kutszegi Csaba készítette, fotók: Dömölky Dániel.
2014. március 13.
