Interjú

Kortárs tánc, Mozgásszínház, Balett, Néptánc

Csak csúszik, csúszik, csúszik…

Beszélgetés Ertl Péterrel, a Nemzeti Táncszínház ügyvezető igazgatójával

A Nemzeti Táncszínháznak 2014 nyarán ki kellett költöznie a Várszínházból. A magyar táncművészet valamennyi műfajának otthont biztosító intézmény a 2014/15-ös évadban alternatív helyszíneken szervezte meg az előadásait. Idén májusban az illetékesek nyilvánosan megerősítették: a Táncszínház megkapja a Millenáris Teátrum átalakított épületét, 2016 szeptemberében már ott kezdődhet az új évad...

- Ne kerülgessük a forró kását: milyen friss híreid vannak a Millenárisra költözésről?

- Az engedélyezési tervek elkészültek, kiírták a közbeszerzési pályázatot, megtörtént az ajánlattétel a kivitelezésre... Itt tartunk, azóta érdemi kihirdetés nem történt. A közbeszerzési hatósági honlapon már jelentek meg információk, ezeket folyamatosan követjük, de hogy melyik cég lesz a kivitelező, hogy ki fogja megfogni a kalapácsot, az még nincs kihirdetve. Így az építkezés nem tud elkezdődni.

- A legutóbbi idevágó nyilatkozatodból azt olvashattuk ki, hogy 2016 őszén már a Millenárison kezdődik az évad. Ez még mindig reális elképzelés?

- Idén májusban Hoppál Péter kulturális államtitkár összehívta az érintetteket, a megbeszélésen részt vettek a miniszterelnökség illetékesei, Zoboki Gábor az építészirodájának képviselőjeként, a Táncszínházból néhány kollégámmal én magam, és kérésemre jelen volt Pártay Lilla is, akinek jelenléte demonstrálta, hogy ez nem csak a Nemzeti Táncszínház, hanem az egész táncművész szakma ügye. Ott elhangzott, hogy a kivitelező kiválasztása után bármikor megkezdődhet a munka, és az télen is folytatható. A kezdés után 10-12 hónapra van szükség a befejezésig.

- Tehát ha mostanság elkezdik, akkor is 2017 tavaszán lenne esély a nyitásra?

ertl1

Fotók: Homoki László

- Erről nincs konkrét információm, csak azt látom, hogy csúszunk ki az időből. Ha idén nem kezdődik el az építkezés, márpedig idén már nem fog, akkor egyre kisebb realitása lesz a 2016. évi átadásnak.

- Mindeközben a Táncszínház a különböző játszóhelyein sikeresen működik, nyilatkozataidban ezt te is rendszeresen megerősíted. A sikerjelentések szinte mindig előadás- és nézőszámokról, ügyes szervezésekről, jól sikerült nemzetközi kooperációkról szólnak. Mi van a művészi, szellemi értékekkel? Lehet egyáltalán ilyen szétszórtságban gondosan megalkotott koncepció alapján dolgozni? Egyáltalán: milyen értéket képvisel jelenleg a magyar táncművészet?

- Ezzel kapcsolatban legszívesebben arról beszélek, hogy jelenleg is több olyan projektet futtatunk, amellyel közelebb juthatunk a táncművészhez, mi, a szervezők és a közönség is. Konkrét értelemben is, tehát több olyan előadásunk is fut, amelyben felborult a szokásos „színpad – nézőtér" rend, és a nézők gyakorlatilag is közelebb kerültek a táncosokhoz. Ha az ember a nehézségek miatt kis időre elveszíti a hitét, a lendületét, akkor „közelebb kell mennie", és ha meglátja a táncos technikai képzettségét, lelkesültségét, a hivatástudatot, amellyel dolgozik, akkor újra megerősödik. Nagyon sok jól képzett, tehetséges táncos van az országban – minden stílusban. Ez az alap, ami a táncművészetet mindig átlendíti a nehézségeken. De kétségtelen, hogy az egyes alkotók és társulatok működése hullámzó, természetes, hogy nem lehet mindig mindenki egyfolytában csúcson, vannak mélypontok is. E tekintetben sem élünk könnyű időket.

- Finoman fogalmazol. Sokak szerint nem a kultúra éveit éljük manapság, és a táncművészet – egyéb társművészetekhez hasonlóan – kifejezetten válságban van. Erről mit gondolsz?

- Mindig ritka, különös élmény, ha egy új bemutató kiemelkedik a többi közül. Egyre kevesebb olyan alkotás születik, amiről nézőként azt érezheted, hogy na, ez most „zsigeri" újdonságokat tartalmaz. Mintha a táncművészet az elmúlt időben körbejárta volna a lehetőségeit, és mostanság nem találna új kitörési pontokat. De nemrég mutattuk be a Szegedi Kortárs Balett új estjét a Müpában, és a középső résztől én kifejezetten felvillanyozódtam...

- Igen: abban a részben kitűnő magyar táncosok dolgoznak egy olasz koreográfus, Enrico Morelli darabjában. Távol áll tőlem, hogy megsértsem a szakmát, de a közelmúltban a meghatározó táncélményeim igen nagy része külföldi útjaimhoz, vagy külföldi együttesek hazai vendégszerepléseihez kapcsolódnak.

ertl2

- Ha ezt mondod, minden bizonnyal így is van, de nagyon büszkék lehetünk például arra, hogy a művészeti fesztiválok területén a legkisebb költségvetéssel rendelkező táncművészet képviselőiként keresztülvittük, hogy egy jeles táncegyüttesnek mindkét nagy fesztiválon lehetősége legyen új művel előállni. Így mutathatták be a Tavaszi Fesztivál és a Táncszínház együttműködésében a Frenák Pál Társulat Birdie-jét, és ősszel a Budapest Cafén az Artus Cseppkánonját. Két jelentős előadás jött létre a magyar kortárs tánc két kiemelkedő alkotójától. Nagy lehetőséget látok ebben, hogy minden fesztiválra készülhet egy egyedi táncprodukció, amely aztán a magyar táncművészet repertoárját színesíti.

- Erre a két darabra kétségtelen, hogy mindannyian büszkék lehetünk, mint ahogy a Nemzeti Táncszínház menedzselési tevékenysége is elismerésre méltó, legyen szó fesztiválokról, új játszóhelyek koordinálásáról vagy részvételről a Düsseldorfi Táncvásáron. De jó lenne, ha a Táncszínháznak szellemi kisugárzása is volna, ha olyan projekteket is indítana rendszeresen, amelyekkel intézményesen elősegítené újszerű szellemi-művészi értékek megszületését. Mert meggyőződésem, hogy a szakma szürkeállomány-hiányban szenved. És itt most nem elsősorban a már bizonyított, neves alkotókra gondolok, hanem a nívós középrétegre és a tehetséges fiatalokra, akiknek nagy szükségük lenne segítségre, szellemi orientációs pontokra, bázisra, ahová érdemes vissza-visszatérniük, hogy inspirációt, motivációt meríthessenek. Mondok is erre példát. Kívülről, az eredményeit látva, nagyon gondos, elmélyült, szellemileg igen nívós együttműködésnek látom a Káva Kulturális Műhely, a Közép-Európa Táncszínház és a Nemzeti Táncszínház közös munkáit.

- A szürke állományról általában azt tudom mondani, hogy mindig is, már a Táncszínház megalakulásakor nagy kérdés volt, hogy egy olyan intézménynek, amelyben vagy negyven különböző stílusú társulat lép fel, hogyan lehet önálló arculata. Dolgozunk rajta, igyekszünk megrajzolni a Nemzeti Táncszínház szellemi arculatát, de ez egy nagy hajó, amely csak lassan képes fordulni. Nem is akarunk hirtelen úgy fordulni, hogy hátrányos helyzetbe kerüljenek nálunk dolgozó együttesek, rétegek. A színházi nevelésre rátérve, az volt az egyszerű, de nagy ötletünk, hogy ha már Magyarországon is húsz éve van TIE (Theater In Education), akkor itt az ideje, hogy legyen DTIE is (Dance Theater In Education). Elkezdődött erről, először csak Táncszínházon belül a közös gondolkodás. Megnéztünk kávás produkciókat, aztán meghívtuk őket, hogy velük gondolkodjunk tovább. Kerestünk koreográfust, táncosokat és előadást, így jött képbe a Horda és vele Kun Attila, Szögi Csaba és a KET táncművészei. Összeállt a csapat, melynek tagjai 2013 szeptemberében elkezdtek együtt dolgozni. A drámapedagógus táncolt, a táncos bekapcsolódott a drámapedagógus munkájába. Aztán 2014 januárjában létrejött a Horda 2, ami néhány előadás után szépen felállt, ebben a műfajban ugyanis csak jó pár, gyerekekkel közösen készített próbajáték után születik meg a premier. Azóta közel negyven előadást élt meg, díjakat kapott, és rengeteg visszajelzés érkezett fiataloktól, melyek arról szóltak, hogy az előadás hatására mennyire közel kerültek a kortárs tánchoz. A Horda 2 14-18 éveseknek szól, ki akartuk próbálni azt is, hogyan tudjuk megszólítani a 12-14 éveseket, az általános iskola felsőseit. Így jött létre az Igaz történet alapján.

- Ilyen, vagy hasonló, körültekintő, szerteágazó, alaposan átgondolt projekteket kéne kitalálni arra is, hogy lökést adjatok a szakmának az átlendülésre a válságokon, egyéb neuralgikus pontokon. Ahogy a gyerekeket, ugyanúgy vegyétek célba a szakma egy-egy rétegét, műfaját, és próbáljátok kilendíteni a holtpontról őket. Nem tisztem kibicként, könnyedén tanácsokat osztogatni, de az új épületet új koncepcióval lenne méltó várni, és azon már lehetne dolgozni attól függetlenül is, hogy kijelölték-e már az átalakítás kivitelezőt...

ertl3

- Érezzük mi is a „történelmi pillanatot", hogy az új épületet egy felfrissült, megújult Nemzeti Táncszínháznak kéne elfoglalnia, amely ha nem is tudhatja az egész szakmát megújítani, de sok szereplőnek lendületet adhat. Ebben fontosak a tánc- és színházpedagógiai programjaink, mert én hiszek abban, hogy a tánchoz közelebb hozott közönség, a gyerekek, a fiatal felnőttek igényes elvárásai visszahatnak a táncművészetre is. De idevágó koncepcionális törekvésem a külföldi kapcsolatok erősítése is, mert például a Szegedi Kortárs Balett és az említett Enrico Morelli kapcsolata is azon a Düsseldorfi Táncvásáron kezdődött, amelyre mi szerveztük meg a magyar együttesvezetők kiutazását. Ennek eredményeként is – és persze Pataki András jó szemének köszönhetően, aki kiválasztotta őt – tudhatjuk most a szegediek repertoárján a Moderato Cantabile című jelentős koreográfiát, és az ilyen darabok – közvetetten – hatnak az egész magyar táncszakmára.

- Kétségtelen: a legjobb koncepció a minőség.

- Így van. Annyit még hozzáteszek: bízom benne, hogy 2016-ban is hasonlóan sikeres együttműködések jöhetnek létre Düsseldorfban, ahol a Nemzeti Táncszínház szervezésében az eddigiekhez képest még nagyobb számban képviseltetik magukat a magyar táncegyüttesek a Dancin'Hungary standon.

- A vége felé, összegezve a beszélgetést, abban is egyetérthetünk, hogy saját épületre és egyedi, tartalmas koncepcióra egyformán szüksége van a Nemzeti Táncszínháznak. És most az a legfontosabb, hogy az ígéretet betartsák, és mihamarabb elkészüljön az épület...

- Igen. Nagyon fontos, hogy az évi száz nap a Müpa Fesztivál Színházában változatlanul a Nemzeti Táncszínház rendelkezésére áll, de ott „csak" a nagyszínpadi repertoárunkat tudjuk játszani. Elveszítettük a kamaraszínpadunkat, a 250 férőhelyes nézőterünket, az ott játszott repertoárunkat nem vihetjük be a Müpába, de még a Thália Színházba sem. A mostani játszóhelyeink nem a legjobbak. Ezek kompromisszumos megoldások, ám folyamatosan biztosítják a Táncszínház függetlenségét. Átmeneti helyzet, ami nagy terhet jelent a nézőknek és a művészeknek is, valamint a Táncszínház dolgozóinak. Az öt színpadi díszítőnek, de más munkatársunknak is, van úgy, hogy egy nap három helyen is dolgozniuk kell. Ez nagyon kemény helyzet. Mindenhol elmondom, és kérem a szakmát is, hogy mindenki a maga módján jelezze a döntéshozóknak: nagyon nagy energia-befektetéssel kihúzzuk az új épület átadásáig, de igenis van előadásszám-visszaesés, eleinte jelentős volt, aztán nagy munkával tudtunk javítani rajta, de ebben a helyzetben tíz százalékkal kevesebb előadást tudunk produkálni. Azt kérem a táncművészektől, hogy tűrjék, bírják a nehéz helyzetet, azért, hogy igenis megkapjuk a megígért épületet. Ha csúszik is az átadás, de megkapjuk! Ez jár a szakmának, ezt ki kell harcolni. Nem vagyok benne biztos, hogy ez annyira simán fog menni, hisz csak csúszik, csúszik, csúszik...

Az interjút Kutszegi Csaba készítette.

2015. december 15.