Pálffy Zsófi: Tánc, még táncabb, legtáncabb
Sissi Őszi Tánchét 2017 – II. -
Mint a meteorológiai térképen, úgy a tánctérképen is érdemes feltüntetni Budapest, Győr, Szeged és Pécs mellett Miskolcot, Egert, Sopront, Kecskemétet és Veszprémet.
A SŐT-szüzességemet máris jóleső gyomorszájon rúgással veszítettem el: a fejemben létező táncszínház homályos képéről a fesztivál nyitónapján a MÁNE (Magyar Állami Népi Együttes) összeállítása rántotta le a pókhálós leplet. Többnyire erdélyi néptáncos élményeimnek köszönhetően inkább negatív prekoncepciós szemüveggel érkeztem, de mint színházi vouyeuri mandátumom alatt már annyiszor, most is kiderült, hogy bennem van a kutya elásva: a magyar néptánc igenis kőkemény és legitim táptalaja lehet egy kortárs táncnyelvi vonalnak, amit ifj. Zsuráfszky Zoltán meghatározásával élve, aktuális néptáncszínháznak is nevezhetünk. A MÁNE nulladik napi összeállításában, A túloldalról-ban a Tókos Attila és ifjabb Zsuráfszky készítette TestVérből láthattunk egy Zsuráfszky-szólót. Ágfalvi György folkosabbra véve a figurát, szintén szólót táncolt a Boleróra, Nemes Szilvia-koreográfiából is szerepelt egy-egy etűd (számomra felejthetetlen Tintér Gabriella hangja, gardonozása, színpadi jelenléte és a Dresch-jazzre kitalált szürke öltönyös, vörös parókás groteszk koreográfia), és hoztak részletet a Szabó Balázs-féle Apám ablakából az ég-ből is.
Magyar Állami Népi Együttes: A túloldalról / Fotó: Dusa Gábor
Ha eddig (tévesen) valami matyó hímzéses folklóremléket őriztünk volna a Hagyományok Házában működő csapatról, most ezen a zanzásított táncszínházi MÁNE-esten mindenki meggyőződhetett arról, hogy a magyar néptánc igenis a kortárs táncszínházi paletta egyik igen fontos, a folytonos keresés által eleven része – ezt nemcsak a koreográfusi víziók, hanem a táncosok néptánctól elrugaszkodott képzettsége, mozgáskultúrája is bizonyította.
Ha a Magyar Állami Népi Együttes virtuozitása nem lett volna elég, akkor újabb tánckultúrsokként hatott a Gergye Krisztián Miskolci Balettnél kirobbant Harlequinadéja. Mihályi Gábortól, a MÁNE igazgatójától hallhattuk az első nap közönségtalálkozóján, hogy igenis, a kortárs tánc is lehet rossz értelemben vett hagyományőrzés, amikor újból és újból ismétli önmagát. A Harlequinade éppen ennek a Mihályi által említett kortárs önismétlésnek az ellenpéldája: úgy idézi meg a balett nagy klasszikusait vagy a commedia dell’arte és a cirkuszi világ bohócfiguráit, hogy teljesen új, testreszabott, a tánc- és színháztörténeti hagyományokkal párbeszédet folytató és azokat folyton kifordító, parodizáló előadás születik (a Harlequinadéról megjelent korábbi kritikánk itt olvasható). Gergye, Harlequin és Miskolc valahogy a szerencse csillaga alatt találkozott, és (magyar) tánctörténetileg fontos pillanatot hoztak létre: hatalmas felkiáltójellel figyelmeztetnek bennünket arra, hogy nem csak Pesten, Szegeden vagy Győrben kell (tánc)előadásokat nézni!
Miskolci Balett: Harlequinade
Valahogy most, a miskolciak után (a kecskemétieket nem láttam, sajnos) csap meg engem a SŐT jelentőségének szele, és szégyenkezve konstatálom, hogy ugyanolyan kényelmes vagyok, mint a legtöbb pesti néző: nézem azt, ami kartávolságra van, de hajlamos vagyok megfeledkezni a vidéki társulatokról. Nem tudom, mennyire pótolható be egy hétnapos fesztivál alatt a többévadnyi lemaradás, de szép sorban, hétfőn, kedden, szerdán is kapok még egy-egy frissítést: a Sopron Balett két orosz darabbal szerepel, egyikben orosz balett, másikban Csehov-novella az alapanyag. Az egriek és Grecsó Zoltán Kamaszokja számomra zártkörű bulival ér fel az előadást követő közönségtalálkozóval együtt. A szerdai Prométheusz-szóló (Veszprém) után pedig azt érzem, pitiáner nyavalyáimmal elbújhatok a pótszékek mögé, ameddig olyan (táncos)nők vannak a világon, mint Turós-Máté Kinga.
A három nap alatt összesen négy koreográfus munkáját ismerhetjük meg: Alekszej Batrakov Lángoló szívét, Rovó Péter Csinovnyikját, Grecsó Zoltán Kamaszokját és a Katona Gábor „Baka” koreografálta Turós-Máté Kinga-szólót, Prométheuszról… címmel (TMK Alkalmi Társulás).
Sopron Balett: Lángoló szív
A táncpaletta így gyakorlatilag maximumára bővült: a fesztivál elején látott aktuális néptánc színház és a Gergye-féle bohócok balett-burleszkje után Sopron két teljesen különböző nyelvben játszódó előadást hoz: Batrakov (aki maga is itt van a fesztiválon, és részt vesz az esti szakmai beszélgetésen a csapat többi részével együtt) a Lángoló szívet klasszikus orosz baletti miliőben álmodja meg. A romantikus, orosz népmeséből ihletett szerelmi történet a klasszikus balettre építve, a táncos-előadóktól expresszív, teátrális előadásmódot követel, a szerelmi háromszögben kiemelt szereplők, Larra, Danko és a Lány (Füsi Zsolt, Rovó Péter és Szalai Dóra) is inkább típuskarakterek (nem feltétlenül éljük át a sablonszerepeket), inkább egy történetet ábrázolnak a balett segítségével. Ennek a stilizáltságnak nagy hiánya a látvány: díszletet nem használnak, Szélyes Andrea jelmezei egyformák és halványak, egyetlen kiemelkedő tárgy a piros, világító, ledes műanyag szív – expresszív, direkt szimbólum akar lenni, de giccsesnek is érzékelhető. A látványvilágot és a koncepciót kompenzálja, hogy a táncosok technikailag nagyon rendben vannak, és bár így kívülről nem tudom eldönteni, mennyire élvezik a Lángoló szívet, de az biztos, hogy táncügyileg sok energiát fektettek bele.
Batrakov koreográfiájának két férfi főszereplője játssza a második darab, a Csinovnyik főszerepeit is (koreográfus: Rovó Péter), de most mintha szerepet cserélnének: az agresszívabb karakter ezúttal Rovó Péteré, a megalázkodó hivatalnok Csinovnyik Füsi Zsolt kezébe-testére kerül, a hivatalnok feleségét pedig az egyik új orosz táncos, Darya Pyshmintseva táncolja. Egy tüsszentés köré épülő, groteszkké torzuló lélektani Csehov-novella kortárs balettre, kontakttáncra épülő verzióját láthatjuk, amelynek látványvilága a jelmezekkel és az emblematikus díszletelemmel, az élére állított kórházi ággyal Rovó Péter koncepcióját tisztán tükrözi. A történet időrendi sorrendjét is felbolygató rendezésnek szintén vannak olyan direkt színpadi jelzései, mint Batrakov led-szíve, ilyen például a történetet kirobbanó tüsszentés vagy a Csehov-novellából elhangzó szövegrészletek.
Nem véletlen, hogy ennyire összecsengő tematikával jelentkezik a Sopron Balett – a két egymástól eltérő stílusú és koncepciójú koreográfiából jól látszik, hogy az idén hozzájuk szerződött Alekszej Batrakov klasszikus iskolázottsága ugyanúgy fekszik a társulatnak, mint Rovó Péter abszurdja.
GG Tánc Eger: Kamaszok
Az egri Gárdonyi Géza Színház tánctagozatát képező GG Tánc Eger Grecsó Zoltán előadásával jött, amelynek alkotófolyamatáról maga Grecsó mesél: a komplex kamasztörténetet a prózai színházi értelemben vett jelenetszerkesztés, olvashatóság irányítja. A mindannyiunk kamaszkorának motívumait, az ügyetlen jófiút, a minden lány áhította rosszfiút, a szerelmes jó lányt, a fiúkkal bandázó rosszlányt, a dugi-füvezést, a cikizést, az ébredező hormonokat, a tabunak számító tanár – diák viszonyt, szerelmi háromszögeket és a lányvonzalmakat felvonultató koreográfia metronómként működik, hajszálpontosra szerkesztett etűdökből épül fel. A kiváló színészi jelenléten (a három főbb női szereplőt muszáj kiemelnem: Tóth Karolina-tanárnő, Kelemen Dorottya-jó lány, Szeles Viktória-rossz lány), és a hibátlan technikai tudáson kívül olyan felejthetetlen elemei vannak az előadásnak, mint a Gryllus Ábris szerkesztette egyedi zene, csengőhang-motívumokkal, a tanárnő-diák-diáklány trió szimultán koreográfiája, a jó lány – rossz lány féltékeny verekedésből leszbikus csókig fajuló koreográfiája, vagy a feleletként elhangzó Vajna Tímea-biográfia. Ami a grecsói mozgásvilág egyediségét illeti: az első öt-tíz percét nézve egy Duda Éva-koreográfia, a Virtus egyik jelenete jutott eszembe, amelyben Grecsó Zoltán gólyalábakon táncol. (Ezután tudatosult bennem, hogy nem véletlenül emlékeztet az előadás Grecsóra, hiszen ezt ő rendezte.) Számomra a Kamaszok éppen annyira pontos, feszes és hiperfókuszt igénylő, lélegzetelállító munka, mint a gólyalábakon járás.
TMK Alkalmi Társulás: Prométheuszról...
Az élmény-sorozatot és a kortárs magyar táncpalettát a veszprémi Prométheuszról… zárja. A Franz Kafka novellájának (Oktávfüzetének) részleteire szerkesztett szólót Turós-Máté Kinga táncolja. A görög mitológiai történet szimbólumait felvillantó koreográfia négy etűdre épül, a Prométheuszról szóló négy monda szerint a táncosnő sziklává, sassá, Prométheusszá és Zeusszá táncolja magát. A koreográfia szűk, beavató színházi térben játszódik, a nézők a játéktér köré ülnek négyzet alakban, ebben a négyzet alakú, zárt térben táncolja Katona Gábor „Baka ” koreográfiáját Turós-Máté Kinga. Rituális átváltozás-performansznak látom ezt a szólót, amelyben nagyon összemosdódik a saját magát kitevő performer és a szerepeibe bújó előadóművész. Turós-Máté Kinga olyan erővel, jelenléttel hat ránk ebben a performanszban, mint Lőrinc Katalin vagy Ladányi Andrea – van egy tagadhatatlan, különleges hatása annak, hogy egy középkorú táncosnőt láthatok testközelből, hallom a zilálását, észreveszem a bőrén csillanó verejtéket. Olyan, mintha ő maga válna egy mai Prométheusszá, aki nem adja fel, saját bőre árán küzd az alkotásért, a performanszért, a hitért, a tűzért.
El kell ismerni: van sok mai Prométheusz, a kortárs tánc él, nemcsak a metropoliszban, hanem az ország több pontján is. Mint a meteorológiai térképen, úgy a tánctérképen is érdemes feltüntetni Budapest, Győr, Szeged és Pécs mellett Miskolcot, Egert, Sopront, Kecskemétet és Veszprémet.
Sissi Őszi Tánchét 2017
Bethlen Téri Színház, 2017. november 16-22.
