Jegyzet

Kortárs tánc, Mozgásszínház

Mozgóképek, avagy tangók cérnaszálon

Török Ákos kritikus jegyzete a Thealterről

lead_thealterA mozgás, mozgalmasság átvitt értelmén túl, a Thealter kínálatának visszatérően szerves eleme a mozdulás, a test, a mozgás- és táncszínház, mint ahogy évről évre ebben a témakörben valami nehezen beskatulyázható, meglepő és kevéssé mulatságos, ám annál elgondolkodtatóbb valamit is rendszerint tálalnak a szervezők.

Török Ákos kritikus jegyzete a Thealterről

A mozgás, mozgalmasság átvitt értelmén túl, a Thealter kínálatának visszatérően szerves eleme a mozdulás, a test, a mozgás- és táncszínház, mint ahogy évről évre ebben a témakörben valami nehezen beskatulyázható, meglepő és kevéssé mulatságos, ám annál elgondolkodtatóbb valamit is rendszerint tálalnak a szervezők.

Trefeli József és Varga Gábor, jelenleg Genfben élő kortárs táncosok – mozgásos kora délutáni tréningjein túl – egy JINX 103 című köztéri produkcióval érkeztek, amely improvizatív koreográfia, elmondásuk szerint semmi másról nem kíván szólni, mint együtt táncolásuk vágyáról és öröméről. E szándékuk vitathatatlan megvalósulása mellett totyogásból, jobbra-balra lépegetésből és járásból indított fél órás jelenlétük a szegedi belváros egyik díszes terén, kordonszalaggal való térjátékaik, az újra és újra megszólaló „Egyedem-begyedem, tenger tánc, hajdú sógor mit kívánsz? Nem kívánok egyebet...” egyfajta földfoglaló, kultúraalapító, hazakereső és találó gesztusként hangzik és látszik. Zenével, zene nélkül, Varga Gábor „lomposabb” földszerűsége, Trefeli József peckesebb energikussága, mozgásuk keresetlennek tűnő jellege, „civil atmoszférája” azt a (téves) érzést keltheti az őket nézőkben, hogy ezt bárki utánuk tudná csinálni. Mindabban, amit csinálnak, voltaképpen ez talán ez a legszebb… Ha még annyira nem is igaz.

jinx_5952_450x600

Trefeli és Varga nem ejtenek ámulatba, nem sziporkáznak: együtt táncolnak egy általuk alapított, minket is magába foglaló földterületen, amely akárhol legyen is, magyar föld. Minden pátosz és minden „kell” nélkül: magyar emberek magyar földdel a zsebükben, amit vélhetően képesek kiszórni Genfben is, és képesek voltak ráállni most Szegeden is. 103 – mondja a cím, és ők valóban 103-ak voltak: ha nem is ugyanolyanok, és nem is mindig ugyanúgy, de eltagadhatatlanul (magyar) emberek együtt.

Minden évben vannak produkciók, amelyekbe a Thealter megrendelőként és/vagy pénzforrással is beszáll. Idén két táncnyelven megszólaló előadás is részben-egészben a Thealter sajátjaként jött létre, közös metszetükben Góbi Ritával. Előbb pénteken a GoBe Társulat vaDULva című előadása, majd vasárnap az Aradi Kamaraszínház és az Andaxínház közös munkája (Rejtőzködők – Utolsó tangó Párizsban) hagyott maga után jól érzékelhető nézőtéri űrt.

Góbi Rita (akit a műsorfüzet „bandagazdaként” említ) és Turai Katalin (dramaturg) vaDULvája az erotika (az „Erotika Törvénye”) mozgásnyelvi felmutatására tesz ígéretet írásos felvezetőjében, miközben az előadás fekete maszkos, karcsú nők szét-széttáruló combjait és más közhelyszerű, „erotikának látszó tárgyakat”, gesztusokat mutogat, amelyek az előadók kiváló mozgáskészsége mellett is általában csak illusztratívak. De például abban a jelenetben, amelyben Zeusz kentaur hátán tesz magáévá egy nőféleséget, kifejezetten kínos látvány, hogy az idős játszó alig tud megmaradni ebben a bizarr módon látványos pozícióban. S bár a darab nem mentes az iróniától, egy igazi komédiához mind a kellő humorból, mind a kellő komolyságból több kellene.

gobe_5869_800x600

A színtérre állított, és azon mozgatott Olümposzi és a környéki figurák jól érezhetően átgondolt, és nem kevés szellemes ötlettel komponált történései így csupán díszkeretei maradnak valami váratlanul felbukkanónak. Félórányi tétova előadásszerű kísérletezés után egyszer csak észrevehetünk két oda nem illő embert, akik fertályórán keresztül csak mozdulatlanul feküdtek egymás mellett, egymáshoz érve. Majd argentintangó-menetben kezdenek jönni-menni a többi játszó között, szinte mindig egymáshoz érve, meg-megcsókolva egymást. A pocakos férfi és a magas, szőke nő, Budai László és Pinty Andrea, egykor világviszonylatban is jegyzett versenytánc-bajnokok (mint később a kisokosból kiderül) Ádám és Évája az első pillanattól oda nem illők: miután észleljük őket, nehéz levenni róluk a tekintetet. A nő férfiasan nyúlt, erős arca, keménysége és a sokkal lágyabb férfi kissé nagykakasos nőiessége, összeizzadtságuk, peckessége ellenére visszafogott tangójuk az, ami irányt és értelmet látszik adni Góbi Rita bandagazda színpadi bandériumának. Civil összetartozásuk, alkatuk és versenytánc-képességük ebben a szinte folyamatos összeérésben igazságot hordoz, sokkal erősebb igazságot, mint amire a záró kép tesz látványos (és félreérthetetlen) utalást, amikor a mennyezetről lelógatott vajszín szövetgubóból meztelenre stilizált, jó alkatú nő buggyan ki újszülöttként, és kezd attraktív függeszkedésekbe és tárogatásokba.

Az előzetesen ígért összművészeti világ hézagmentes egészet alkot, az egész azonban nem több egy mozgó képeslapnál, amit Budai László küld Szegedről Pinty Andreának, és amire csak egyetlen rövidke „hiányzol” van írva. Mindez gesztusként szép, igazságtól nem mentes, ám egy előadáshoz mégiscsak kevés… Ígérjen és sugalljon bármit is előzetesen a műsorfüzet.

Zsalakovics Anikó Rejtőzködők – Utolsó tangó Párizsban című koreográfiája (már messze túl a nézőtéri érdeklődésen) végül egy el nem táncolt tangóként akad el: a nemiségétől megfosztott két ember kétszer 35 perces szóló után egymás felé fordul, közöttük másfél méter és egy fénnyel rajzolt – éppen egy tangónyi – kicsinyke tánctér… És vége. Ezt most sem az előadás (kevéske) élvezője, sem szép számú nem élvezője nem bánta.

rejt_6174_800x600

A darab első felében Góbi Rita négy-öt jelenése (sokadszor a fiatal előadóművész esetén) már-már bántóan átlátszó, bizarr színtéri figurát teremt: itt egy leheletnyi test nőiségének és kilehelésének zavarba ejtő, fájdalmasan szép mozgóját és hangzóját. Tangóra készülődése olyan, mint egy vészterhes ígéret. Ebbe az ígéretbe érkezik a Grecsó Zoltán által vázolt embertárs, rezzenéstelen tekintete mögött helyet kereső gyermek kíváncsiságával, nagykamasz megtöredezett tanácstalanságával, miközben Góbi Rita darabokra szakadt figurája a színtér melletti félárnyékban félig félmeztelenül fel-le sétál, s közben szinte folyamatosan nézi játszó „társát”.

Zsalakovics Anikó kíméletes volt velünk, amikor elharapta a történetet: nem nyújtotta tovább a műanyag székeken mocorgók kínjait, és nem engedte rá borzalmasan szép szörnyét egy nagykamaszra.

Azt lehet vitatni, hogy az előadás zenéjének, mozgásainak tört, nehezebben emészthető esztétikája illik-e a Thealterre, ami viszont vitathatatlan, hogy Góbi Rita szerepformálása, az általa létrehozott színpadi figurák egyre határozottabban kezdenek túlemelkedni a képzeletbeli kortárs táncművész átlagon – prózával és a nélkül egyaránt.

Érkezett még egy kevéssé izgalmas, annál tánckészségesebb, „színes” Othello Szerbia-Montenegróból, amelyben a szín hiánya (Fekete) úgy öli meg a színek teljességét (Fehér), hogy azt szeretőként öleli át, vagyis álnokul, miközben a Színek sompolyognak és ármánykodnak, és persze a meglepetés sem marad el.

Idén Keserű Imre és egykori tanítványai vezették végig érintésekkel és hangokkal az elég kíváncsi és bátor bekötött szemű „Érzőt” az Odüsszeia történetén, amelyben minden Érző maga alakíthatta alaptörténetét, találkozhatott vagy elkerülhetett, ölelhetett vagy magába gubózhatott, míg Ithakába végül visszaér. Az érintések világos tartása, rezzenetlen vonalvezetése nem csupán az érzékiség egyértelmű átláthatóságának ritkán tudatosuló élményét nyújtja, de azt is mutatja, hogy a TestOdüsszeia című ötvenperces érintésszínházi játékot komoly szakmai munka – figuraformálások és egyfajta érzéki nyelv folyamatos keresése és (fel)talásása – kellett hogy megelőzze.

testod_6042_800x600

És ha már az ívek szóba kerültek, a legvilágosabbat egy alig ötvenes férfi húzta, aki valódi hittel, és a ráismerés örömétől feldobottan azt mondta, hogy az Utolsó tangó éppen egy olyan darab, amit nagyon is el tudna képzelni érintésszínházi kiszerelésben, bekötött szemmel.

De ez már egy másik történet, egy másik karika, és talán egy egészen más fesztivál.

 

Thealter, Szabad Színházak Nemzetközi találkozója

Szeged, 2011. július 19-24.