Jegyzet

Kortárs tánc, Néptánc

Török Ákos: Hazai konstruktőrök táncrendje

Héttorony; Az utolsó csárdás -

Az utolsó csárdás cím tehát nem azt jelenti, hogy KGP szerint a néptáncnak fellegzett be, hanem hogy a világnak.

Rákerestem a neten Makovecz Imre héttornyú magyar Pavilonjára, amely az 1992-es sevillai világkiállításra épült. A Chrome elsőként a jó ideje használaton kívül lévő, idő rágta, kissé elrongyolódott épület fotóját dobta elém, majd rögtön a másodikon a frissen épült, impozáns, ereje teljében lévő jelent meg. Nem pontos a hasonlat, de a különbség mégis megmutat valami fontosat abból, milyen világot láttat Kovács Gerzson Péter Az utolsó csárdás című darabjában és milyet Juhász Zsolt a Héttoronyban.

Vár állott…

Juhász Zsolt, a Duna Művészegyüttes vezetője ezúttal is több koreográfussal dolgozott együtt, akiknek a munkái szvitszerű lazasággal kapcsolódnak egymáshoz. Az egységet nem csupán a néptánc alapú, abból finoman el-elmozduló mozgásnyelv adja. A közösség alapélménye, a közösség elvesztésének és keresésének alapgondolata, az egymásra találás hite/vágya, illetve az előadás több ezer éve aktuális üzenete szintén összetartja a darabot: „ideje van a háborúnak és ideje a békének”. Az alkotók mindezt nem drámaként, sokkal inkább néptáncba oltott mozgásos gesztusokon keresztül állítják elénk. Ez a benne lévő mozgalmassággal együtt is tablóképszerű, elégikus jelleget ad a darabnak. Mint amikor távolabbról nézünk egy méhkaptárra: a pollenért induló/azzal visszatérő dolgozókat látva, és ismerve a méhek világát, egy jól szervezett közösséget látunk, de nem vesszük észre például a herét, akit dolga végeztével éppen kitaszít a raj. A Héttorony világának közelképeit Kiss Ferenc szövegei (és zenéje) mutatják meg, amelyeket Novák Péter ad elő.

hettoronyHéttorony / A fotó forrása a Duna Művészegyüttes honlapja

Az evidencián és egyes dalszövegeken túl, a kezdeti fekete ruhákon lévő trikolor is jelzi, hogy a Héttorony rólunk, magyarokról szól. Azonban az alkotók (szemben több kínosan leegyszerűsítő és/vagy a történészek közötti konszenzusokat hasba rúgó néptánc-kísérlettel) nem egy artisztikus történelemórára invitálnak, ahol történeteken keresztül mutatnak meg minket –nekünk. Juhász Zsolt rendezésében a magyarság nem hogy nem történetként, de még csak nem is történésekként jelenik meg. Az előadás ebben az értelemben nem tart sehonnan sehová: az alkotók ugyanarra a dologra néznek rá különböző oldalakról. Az előadás egésze végignéz ezen a valamin, amit leginkább úgy nevezhetnénk meg: magyar néplélek.

Ez az egyéneken, kis- és nagyközösségeken túli entitás ebben az esetben is a jól megszokott attribútumokat kapja Kiss Ferenctől: a kiválasztott nép, amelyet megtépázott és sokszor mellékszerepre kényszerített a történelem, akik egymás ellen is mindig hadakoznak, és nagy szívvel esnek gyötrő szerelembe. Hogy ez a summa mégsem válik közhelyessé, abban nagy része van a táncanyagnak, amely nem próbál sem rájátszani a dalokra, sem képekké formálni azokat. Ugyanez a néplélek szervesen kapcsolódik az előadás egyik inspiratív forrásához, Makovecz Imre gondolatiságához és hitéhez: egyszer talán meg lehet építeni „az aranykor eleven házát”. A Héttorony zárójelenete sziruposság nélkül jeleníti meg e vágy bibliai tisztaságát, valóságát és beteljesületlenségét.

Cseppet sem finom átkötés

Meglehet, hogy a most következő gondolat kicsit merész, de amíg a néptáncot népviseletbe öltözve adják elő, az nem tudhat a jelenről adekvát módon szólni. A néptánc(színház) népviseletben szinte mindenre képes, amire a színház, sőt, a zenénél fogva az érzelmeket még mélyebbről és intenzívebben tudja megmozdítani, ám a folklóron túl színpadra téve egy mesterséges/artisztikus képződménnyé válik, ami óhatatlanul is a múlt felé nyílik ki. Illetve egy valóságos múlton és képzeletbeli ideálon keresztül utalhat egy képzeletbeli jövőre is, mint teszi ezt a Héttorony esetén. Ez a bizonyos artisztikus/mesterséges jelleg hasonló az operáéhoz, hiszen az ének, a néptánchoz hasonlóan önmagában természetes dolog, ám nem ezekkel élünk/kommunikálunk a hétköznapokban. A két szcéna közötti különbség többek között abban áll, hogy az ének kortól és helytől is független, a néptánc és a népzene viszont eleve a falusi miliőhöz kötődik, és a népi kultúrán belül is inkább a múlthoz. Ahhoz a múlthoz, amikor a falusi búcsúkban és esküvőkön még néptáncot táncoltak, ezáltal a néptánc-színháznak van egyfajta nosztalgikus alaphangja is. Mindez persze nem zárja ki, hogy időtlen jelenségeket mutasson fel, mint pl. ebben az esetben a szerelem természete, és ezeken keresztül a máról is megmutasson valamit, de ha mindezt népviseletben teszi, nem tudhat kilépni a formából adódó féloldalas kulturális rezervátumból.

Még inkább elszigeteli a mától a néptáncot, amikor a koreográfusok ragaszkodnak az autentikus mozgásformákhoz, amelyekben kódolva van egy karakteres társadalmi énkép és szerep-leosztás. Ez utóbbi amúgy nem jellemzi Juhász Zsolt munkáit, koreográfiái rendre túllépnek a hagyományos néptáncformákon és az azokban konzervált nemi sztereotípiákon is. A világ sokkal árnyaltabb, mint amit a néptánc a férfivirtus hangsúlyozásával, a férfiasságukat villogtató legényeket ámulattal körbeálló leányokkal, egyenes derekú, egymásra találó nőkkel és férfiakkal meg tud mutatni. Ezek a felvetések nem a hagyomány és a hagyományőrzés kérdéséhez akarnak hozzászólni (ami ennél sokkal bonyolultabb és árnyaltabb problémakör), csupán a néptánc alapú táncszínház színházvoltának határairól szól.

…most kőhalom

Kovács Gerzson Péter (KGP) is a néptánc felől, azon belül pedig még „Juhász Zsolton is túlról” indult: a nyolcvanas években ő alapította meg az első autentikus stílusú hivatásos kamaraegyüttest, a Summásokat. Az azóta eltelt majd negyven évben azonban olyannyira messzire került e gyökerektől, hogy néptánc körökben minimum kétkedéssel szemlélik a munkásságát. A kortárstánc szcéna viszont örömmel fogadta be és ismerte el többek között két Lábán-díjjal is. Lehet vitázni azon, hogy a sajátos mozgásnyelv, amit a koreográfus a társulatával (TranzDanz) kialakított, egyáltalán még ugyanahhoz a fához tartozik-e, azt azonban nem lehet elvitatni, hogy a néptáncformák redukálásával, lebontásával és átépítésével egy olyan mozgásos nyelvjárást alakított ki, amely kifejezetten a jelenre van kalibrálva. Itt nem a forma az, ami miatt a koreográfiák egy irányba, ebben az esetben a jelennel együtt a jövő felé néznek, hanem a koreográfus érdeklődése: Kovács Gerzson Pétert alkotóként ugyanis úgy tűnik, nem érdekli a múlt. Legalábbis a maga történetiségében bizonyosan nem. Annyiban azonban, ahogyan az nyomot hagyva a jelenen és/vagy folyamatosan munkálva azt, most is itt van velünk, annál inkább. Már maga a cím (Az utolsó csárdás) is jelez egyfajta hagyományba ágyazottságot, miközben arra is utal, hogy Kovács Gerzson Péter miként látja ennek a hagyománynak a helyzetét.

lg az utolso csaradas ajanloAz utolsó csárdás / A kép forrása a Nemzeti Táncszínház honlapja

Félreértés ne essen, az a bizonyos hagyomány, amelynek a végnapjai ebben a darabban (is) megjelennek, nem a magyar néphagyomány (főként nem a magyar néptánchagyomány), hanem a magyar kultúra egésze. Ennek része, mégpedig kultúránk egészéről árulkodó, szerves része a néptánc, amivel gyaníthatóan bármelyik néptánc-koreográfus is egyetértene. Azonban amíg a néptánc szcéna ebből azt a saját hivatására vonatkozó következtetést vonja le, hogy az autentikusság (de legalábbis az alapok) megőrzésével a magyar kultúra is megőrizhető/megmenthető, KGP a művészet tükörelvét követve, a néptáncot (is) hozzároncsolja a (magyar) kultúra romosságához. A koreográfust régtől fogva foglalkoztatja a meglévő mozgásformák lebontása, egyszerűsítése addig a pontig, ahol az még tánc, és ahol még lehet művészi jelentése. Ennek szélsőértéke volt a Szimultán ablak 2010-ben. Pár évvel korábban indult útjára a TranzDanz társadalomkritikus táncelőadásainak a sora, amelynek Az utolsó csárdás a legutóbbi darabja.

Kovács Gerzson Péter a folyamatos fogyasztás/versengés világába vetett, és a világvégével ottfelejtett figurákból több mint egy évtizede létrehozott egy eleven és virulens panoptikumot. A részvételükkel celebrált, vissza-visszatérő világvégi karneválokon a virtus már csak dinamikus görcsberándulás, a közösség legfeljebb közösködés és egymás körül keringés, az arc pusztán a grimaszok helyszíne, a tett helyett már csak térbe szórt, elharapott mozdulatok vannak, Isten helyén pedig ki tudja, ki/mi áll. A Héttoronyéhoz hasonlóan ez a világ sem tart semerre, hiszen a világvégének nincsen jövője, ahogy KGP olvasatában vége sincs. Ha távolabbról nézünk rá, e világvége-sorozat legerősebb részei azok, ahol bele lehetett látni a transzcendensből lelógatott lelkekbe, így az apokaliptikus vízió drámaivá vált (Bankett, Örök élet termékek, Déjá vu), illetve ahol olyan figurák táncoltak, mint Újvári Milán a Ratville-ben, vagy Tókos Attila, aki (némi túlzással) Jokerként egy ideig akár egymaga is elvitte volna a hátán a darabokat. De volt olyan előadás is (a Menetfény), ahol világvége-ügyben elfogyni látszott az alkotói muníció.

Az utolsó csárdás cím tehát nem azt jelenti, hogy KGP szerint a néptáncnak fellegzett be, hanem hogy a világnak. Ez tehát, szemben az eddigi karneváli táncokkal most haláltánc. A címen túl erre utalhat, hogy itt már nincsenek sem irányok, sem a fénnyel rajzolt körvonalak, amelyek a végtelent jelezhetik, a mozgások kevésbé feszesek és energikusak (meglehet, ez nem az alkotói jelbeszédhez tartozik), és a karakterképző erejű jelmezek is a teljes lelakottságot tükrözik. A darabvégi gesztus pedig egyértelmű ebben a tekintetben. Úgy tűnik, hogy Kovács Gerzson Péter most vetett véget a világvégének.

Héttorony

Előadja: Duna Művészegyüttes, Göncöl Zenekar, Novák Péter és az Etnofon.

Zeneszerző, zenei rendező: Kiss Ferenc. Zenei szerkesztők: Novák Péter, Küttel Dávid. Jelmeztervező: Túri Erzsébet. Látvány: JuZso. Koreográfusok: Appelshoffer János, Fitos Dezső, Foltin Jolán, Horváth Zsófia, Kocsis Enikő, Mihályi Gábor. Tánckarvezetők: Bonifert Katalin, Soós Gyula András. Rendező-koreográfus: Juhász Zsolt.

  1. május 25.

 

Az utolsó csárdás (TranzDanz)

Előadják: Gera Anita, Csuzi Márton, Darabos Péter, Bacsó Lilla, Rácz Réka, Wéninger Dalma.

Jelmeztervező: Bognár Hajnalka. Jelmez-kivitelező: Szivek Tímea. Zeneszerző: Kovács Jeromos. Asszisztens: Gera Anita. Koreográfus, látványtervező: Kovács Gerzson Péter.

  1. május 27.