Turbuly Lilla: Eltáncolni az irodalmat
Horizont Nemzetközi Kortárstánc Fesztivál, Miskolc – 2. rész -
… a miskolci közönség nemcsak a színházra, de a kortárstáncra is vevő.
A fesztivál-előadások többnyire a (nem kicsi) Kamaraszínházban zajlanak. Egyetlen előadást vittek be a nagyszínpadra, a második napon a Szegedi Kortárs Balett estjét. A kortárstánc esetében általában az ismert címek (klasszikus színdarabok, regények, filmek átdolgozásai) vagy az ismert társulatok vonzanak nagyobb közönséget. Ebben az esetben a nagyközönség előtt is ismert társulatban bíztak (a nagyrészt megtelt nézőteret látva teljes joggal) a szervezők. A szegediek ugyanis két olyan koreográfiát hoztak el, amelyeknek nincs klasszikus alapjuk.
Szegedi Kortárs Balett: The Black Paintings / Fotók: Éder Vera
A The Black Paintings esetében ez annyiban nem igaz, hogy Nanine Linning koreográfust Goya freskói ihlették, melyeket a halála után madridi otthonában találtak. Az előadás szín- és formavilága is innen merít. A koreográfus fekete és derengő testszín jelmezeket tervezett. A feketébe öltöztetett táncosok (a férfiak is) a Goya képeiről is ismerős merevítős hosszú szoknyát viselik, arcukon fekete álarc. Az előadás a két szín, a mindent elnyelni igyekvő sötétség és a fény változó kimenetelű küzdelmére épül. Precízen kidolgozott, méltóságteljesen hömpölygő koreográfia, amelyben kiemelt szerepet kapnak a hármasok, bennük a végtagok folyamatos egymásba áramlása, a Laokoón-csoportra emlékeztető, hol harmonikus, hol disszonáns kapcsolódások.
Az est második részében Juronics Tamás Blue című koreográfiáját láthattuk. Ami a két koreográfiát összeköti: a duális szerkezet. Itt is két világ, a kékbe öltözött, fejükön madárszerű maszkot viselő lényeké, és a testszínű rövidnadrágra, trikóra vetkőzöttek társadalma vívja harcait. Az előadás számos asszociációt felidéz a boldogság kék madarától a pestisdoktorok madárjelmezéig, amellyel a járványra is utal. A színpadkép meghatározó elemei a hol felhúzott, hol leeresztett neoncsövek, és a színpad hátsó részén sorokba rendezetten világító lámpák. Ahogy a színpadkép, a koreográfia is a sokféleségre törekszik, a mechanikus, robotszerű részletektől a klasszikusabb, balettesebb mozgássorokig. A néző pedig kicsit elveszettnek érezheti magát ebben a sokféleségben, ha nem találja (mint jómagam) azt a vezérszálat, amire mindez felfűzhető. Mindkét koreográfiában kiemelt szerepet kapott Heim Boglárka, aki figyelemre méltó jelenségként létezik a színpadon.
Szegedi Kortárs Balett: Blue
A harmadik napon mindkét előadás arról (is) szólt, hogyan lehet irodalmi műveket a tánc nyelvével megközelíteni. A francia Mehdi Farajpourt Kafka Átváltozása inspirálta egy különleges, a mozgást és a képzőművészetet ötvöző koreográfiára. A KA-F-KA nyitóképe a „versenyt fut az idővel”, míg egy másik jelenete a „gúzsba kötve táncolni” szólásokat juttathatja eszünkbe. A táncos ugyanis, amíg a közönség beül a nézőtérre, egy kivetített óralap körül futja egyre elcsigázottabb köreit, az óra járásával ellentétes irányban és hátrafelé. A hosszú jelenet életünk kényszerű köreiről ébreszthet asszociációkat, és szépen megágyaz az „átváltozásnak” is. A fekete-fehér színvilág jól illik Kafka sötét prózájához. A fénnyel festett képek és alakzatok pedig magától értetődő természetességgel társulnak a mozgáshoz, az illusztrációt kerülve gondolják tovább Kafka művét. Mehdi Farajpour szikár alkata, erőt és esendőséget egyaránt megmutató színpadi jelenléte pedig azt a benyomást kelti, hogy a mű mellett a szerző is megidéztetett ezen az előadáson.
Oriantheatre / Mehdi Farajpour: KA-F-KA
A szerző és a mű viszonya a Grecsó fivérek Többet magunkról című estjével kapcsolatban is felmerül. Grecsó Krisztián (ahogy arra a cím is utal) önéletrajzi, családtörténeti szövegeiből válogatott. A felolvasott prózarészletekhez György Andrea és Kertész Endre fűznek zenés, Grecsó Zoltán és Temesvári Zsófia pedig táncos improvizációkat. A színpadi elrendezés egy háromszöget zár be. Grecsó Krisztián a rendezői jobbon ül, egy fotelben, a zenészek vele egyvonalban, a bal oldalon, míg a háromszög hátsó szögét a többnyire egy kanapé körül táncoló, onnan idővel egyre jobban kimozduló táncosok adják. Az a különös ebben az elrendezésben, hogy Grecsó Krisztián nem látja a táncosokat, egy-két kivételtől eltekintve nem is fordul feléjük, csak a zenészek irányába néz időnként, magányos szigetként létezve a maga szöveguniverzumában az improvizáló-interpretáló előadóművészek mellett. A zene és táncimprovizációk ugyanis hangulatukban, mikrotörténéseikben igazodnak a felolvasott szövegekhez. Minidrámákat, szakításokat és egymásra találásokat mutatnak meg a táncosok; karcos-csikorgó vagy harmonikus zene- és énekfutamokra. Jó értelemben véve szolgálják a szöveget.
A Grecsó fivérek estje: Többet magunkról
Bár az első felolvasás a kamaszkori, néptánccal kapcsolatos, mindkét fivér életében szerepet játszó élményekről szól, és egy családi történetből született regény kapcsán Grecsó Zoltán inspiráló szerepét is hangsúlyozza a szerző, a táncos testvér a szövegekre reflektál, de ő maga háttérbe húzódik. Ezt csak a ráadás szám töri meg, amikor egy cirkuszi álmokat dédelgető, elvetélt művész monológját halljuk – ahogy erre Grecsó Zoltán és Temesvári Zsófia kissé remegős gúlákat improvizálnak, majd ahogy behívja a színpadot láthatóan imádó kutyáját, ott néhány percre magát is megmutatja.
(Zárójelben: úgy tűnik, a miskolci táncosok és színészek szeretik a kutyákat, tele van velük és sétáltató gazdáikkal a színészház és környéke. :))
Grecsó Krisztián
Hogy a Grecsó-estre nagy lesz az érdeklődés Miskolcon, az borítékolható volt. (Pedig a nézők talán nem is tudták, milyen fontos szerepet játszik a város és színháza az író életében: ott ismerte meg a feleségét, ahogy az erről szóló történetből ez kiderült.) De hogy egy francia táncos Kafka-estje, ha a kisebb befogadó képességű Csarnokban is, de pótszékes teltházat vonz, az azt mutatja, hogy a miskolci közönség nemcsak a színházra, de a kortárstáncra is vevő.
Miskolc, 2021. augusztus 27.
Folytatás következik.
