Turbuly Lilla: Eltáncolt irodalom
A XVI. Erdélyi Magyar Hivatásos Néptáncegyüttesek Találkozójáról – 1. rész
Az együttesek egymást értékelik, mégpedig úgy, hogy minden együttesből egy valaki szól hozzá a többiek előadásához.
Szándékoltan vagy véletlenül, de különös, a néptánc múltjára és jelenére egyaránt utaló egybeeséssel kezdődött az idei EHTET. A fesztivált az utca közönségének beharangozó flashmob helyszíne ugyanis ugyanaz volt, mint a nyitóelőadás első képéé: a Szent László tér Fekete Sas előtti része. Míg azonban a négy együttes részvételével zajló hirtelen forgatagot az újságírók és a járókelők digitális gépekkel és okostelefonokkal rögzítették, sőt, a fejünk fölött egy drón is körözött, a Nagyvárad Táncegyüttes „Boldog békeidők” című előadásában Vilma fényképész kisasszony háromlábú, magnéziumporos gépével örökítette meg a százhúsz évvel korábbi Nagyvárad ünnepi pillanatait és lakóit.
Kocsis Enikő és Fitos Dezső koreográfiája ugyanis egy leányvásártól lakodalomig tartó, nosztalgikus, néhol érzelmes, néhol humoros utazás a mából még inkább boldognak látszódó (eggyel korábbi) századforduló időszakába. Az élő zenét a Tokos zenekar adja, akik folyamatosan a játék részesei is. A jórészt Nagyvárad környéki táncokból építkező előadásnak van egy narratív szála: Vilma kisasszony és Gyula, a falusi muzsikus megismerkedése, az udvarlás felhőtlen időszakán és a fiatalok szakításán keresztül a boldog végkifejletig. Az alkotók vélhetően helytörténeti forrásokat is felhasználtak, de legalábbis hangsúlyozzák a nagyváradiságot, hiszen a fiatalok közötti konfliktus forrása, hogy Vilma ragaszkodik a városhoz és hivatásához.
Mindebből egy színes, mozgalmas „levélregény” született (a szerelmesek leveleznek egymással), amelyhez a hátteret a korabeli Nagyvárad emblematikus helyszínei adják. (Bár a mozgóképeken időnként Bécs felirat és egy kolozsvári képeslap is feltűnt, kicsit elbizonytalanítva a nézőt, hogy hol is vagyunk.) A két főszerepet a színész Kocsis Anna és a népzenész Vajas Albert játssza, mindketten bátran és sikerrel lépik át a határaikat, hiszen itt egyaránt kell megszólalni, táncolni és énekelni. A táncosok közül Brugós Sándor Csaba a humoros jelenetekben megérdemelten aratott sikert, különösen jól sikerült a miniatűr Négy évszak-játék, amelyben az év különböző szakaszaihoz kötődő korabeli szórakozási lehetőségeket mutatják be.
A levelek a Bekecs Néptáncszínház Tótékjában is fontos szerepet játszottak. Nem hiába hangsúlyozzák nemrégiben megváltoztatott nevükben, hogy a néptánc és a színház ötvözésére törekszenek, Örkény-adaptációjuk színház a javából. Pedig szó nem hangzik el benne, a cselekmény szempontjából fontos tényeket a darabot nem ismerő néző a kivetített levelekből tudhatja meg. Györfi Csaba rendező-koreográfus bátran hozzányúlt a drámai alapanyaghoz (az őrnagy például más véget ér, mint az eredetiben), mégis hű maradt hozzá. A néptáncanyaghoz a dobozolós jelenetekben kortárs táncot vegyített: a táncosok karjukkal formálnak dobozt, mechanikus mozgásuk remekül visszaadja a munka gépiességét és értelmetlenségét. (A darabot nem ismerők viszont nem biztos, hogy azonnal jól kódolják a mozgássort, és értik a stílusváltás okát, mert csak később esik szó egy levélben a dobozolásról, de hát ismerje mindenki Örkényt!)
A táncosok a tánc mellett a karakterábrázolásban is jeleskednek. Nagy-Keresztesi Tamás postása a maga szertelen, kaszáló mozgásával méltán aratott nagy sikert. Az őrnagy szerepében Benő-Barna Zsolt a megszokotthoz képest kicsit mást játszik: nem egy született agresszort, hanem modern szóval egy poszttraumában szenvedő tisztet, aki Tótéknál tulajdonképpen kigyógyul a betegségéből, csakhogy míg belé visszatér az élet, Tótból (Mészáros Zoltán) folyamatosan szívja el az életenergiát. Feltétlen említést érdemel Kinda Boglárka Mariska, Ritziu Ilka-Krisztina Ágica és Fülöp Eszter Gizi Gézáné szerepében.
Egyetlen komolyabb hiányérzetem volt: az abszurd komédia mellett kicsit elsikkadt a darab tragikuma, a fiú időközben bekövetkezett halála miatt a család áldozatának szívfájdító értelmetlensége. Ez azonban nem von le abból, hogy a Bekecs Tótékja nem „ahhoz képest” színház, hogy néptáncolják, hanem a legjobb prózai adaptációk mellé állítható.
A Maros Művészegyüttes Ábelje (Varga János koreográfiája) szintén klasszikus irodalmi alapanyagból dolgozik, hagyományosabb eszközökkel. Írom ezt annak ellenére, hogy ebben a táncosok meg is szólalnak, és ha nem is érik el a színészi megszólalások szintjét, az előadásban ezek a prózai betétek a helyükön vannak. A regényből epizódokat emelnek ki, közöttük az összekötő elem a csíksomlyói búcsúhoz kapcsolódó keretjáték és az előadás elején és végén is felhangzó ima. (Míg az előző két együttesnél a dalok, csujogatók szövege sokszor nehezen vagy egyáltalán nem volt érthető, a Marostól jóval tisztább szövegmondást hallhattunk.) Különösen szép jelenet az, amelyben Ábel szembesül édesanyja halálával. Ebből a szomorúságból kell visszahozni a játékot az élettel, energiával teli szintre, amelyhez kiváló átkötés a kaszákkal és a kaszakövekkel előadott ritmusjáték, majd a kemény paraszti munka (mint lelki értelemben is vett túlélési eszköz), a kaszálás tánccal való megjelenítése. Ebben az előadásban a férfiak és a férfitáncok vannak előtérben (szemben a Tótékkal, ahol a nők is férfitáncokat táncolnak), a valahol otthon lenni a világban Tamásitól ismert gondolata azonban már közös hitvallásuk az előadás végén. Amire rímel a fesztivál minden előadása előtt elhangzó kérés: a nézők vegyenek részt a romániai népszámláláson, jelöljék meg etnikumukat, anyanyelvüket és vallásukat a számlálólapon, hogy ezzel is segítsék a magyar intézmények és kultúra továbbélését.
A Nagyvárad Táncegyüttestől versenyprogramon kívül egy kortárstánc-előadást is láthattunk a Nemzeti Filharmónia szépen megújult épületében. A Györfi Csaba által rendezett Antigoné (melyben Kreón szerepét el is táncolja) szintén szöveg nélkül, ám jól követhető dramaturgiával jeleníti meg a drámát, amelyben nem a címszereplőre, hanem Kreónra koncentrál. Akinek itt részigazságok sem nagyon jutnak, abszolút negatív hős, még Antigonét is megbecsteleníti – ám bűnhődése annál fájdalmasabb. Szőke Zsuzsi vasoszlopokkal teletűzdelt, mozgatható falakból álló díszlete szorosan kapcsolódik a koreográfiához, a táncosok sokféleképpen használják ezeket a falakat és oszlopokat. Cári Tibor zenéje egységet alkot a mozgással, és egyik meghatározó eleme az előadásnak. A szintén Györfi Csaba által rendezett Tóték magától értetődő természetességéhez képest ebben az Antigonéban van némi keresettség, a vége pedig kissé elnyújtott. A sok ötlet és a beletett munka azonban érződik, és érzékeny, szép jelenetekkel ajándékozza meg a nézőt, mint amilyen Antigoné (Törteli Nadin) és Iszméné (Barkóczi Réka) vagy Antigoné és Haimón (Barabás Hunor) kettőse.
Az irodalmi adaptációk sora után a második nap egy autentikus néptáncelőadással zárult. A Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes Ékes Gyergyó című műsorában (Farkas Tamás és Farkas Ágnes koreográfiája) a táncok mellett láttunk énekes és zenés részeket, és ízes székely dialektusban meghallgathattuk a nagyotmondó Hazug Pista néhány történetét is. Az autentikus jelző persze csak félig igaz, hiszen a népdalok mellett az Ob-La-Di, Ob-La-Dá-ra is ropták a táncosok, és a populáris kultúra más elemei is belefonódtak a dalokba, történetekbe. És ha ez meglepő stílustörésnek is tűnhet, éppen arra utal, hogy a csíkszeredaiak nem kövületként tekintenek a néphagyományra, amelyből most a kevésbé ismert Gyergyói-medence táncait vették sorra. Feltűnő volt, hogy a többi együttes díszleteihez képest mindössze néhány egyszerű dobogót és széket használtak, amelyeket folyton átrakosgattak – időnként akkor is, ha annak nem volt igazi funkciója. Jó volt látni, hogy az eddig látott együttesek közül náluk a legszélesebb az életkori szórás, a fiataloktól az érett középkorú táncosokig mindenki jelen van. A női énekes betétek nagyon szépen szóltak, azonban akkor, amikor a párok táncoltak és énekeltek is, már nem volt ilyen kiegyensúlyozott az énekesi teljesítmény.
És ha már egy egybecsengéssel kezdtem az írásomat, a vége felé hadd említsek egy másikat: az Erdélyben erős hagyományként élő Mária-kultusz három előadásban is megjelent. Az Ábel csíksomlyói keretjátékában, az Ékes Gyergyó záróénekében és a Tótékban is, amelyben Szűz Mária külső szemlélőként van jelen a falu életében.
A délelőtt a szakmai beszélgetéseké, amelyek két részletben zajlanak. Az együttesek egymást értékelik, mégpedig úgy, hogy minden együttesből egy valaki szól hozzá a többiek előadásához. Itt több szó esik a szűkebb értelemben vett táncról, technikáról, lépésekről. A zsűri (tagjai Novák Ferenc „Tata”, Lőrinczy György, Cári Tibor és Szalay Tamás) az előadások egészét értékeli. A szűk időbeli keretek egyelőre nem adtak lehetőséget hozzászólásokra, vitára, az elhangzott vélemények azonban az előadások értékeit középpontba állítva, de a hiányosságokról is szólva, fontos visszajelzést jelenthetnek az alkotóknak.
Folytatás következik.
XVI. Erdélyi Magyar Hivatásos Néptáncegyüttesek Találkozója
Nagyvárad, 2022. április 21-22.