Turbuly Lilla: Keringők a monotánc körül
X. Nemzetközi Monotánc Fesztivál – 2. rész
…az immár kilencrészes K-Arcok egy jó ötlet következetes, színvonalas megvalósításával az utóbbi évek hazai kortárs táncának figyelemre méltó
teljesítménye.
Nem tudni, hogy a véletlen szervezte így, vagy a szervezők arra is figyeltek, hogy a közös jegyet mutató előadásokat egy napra tegyék, de a fesztivál harmadik napja a kör, a keringés jegyében telt.
Pedig Juhász Adél nem úgy kezdte a (nagymamájáról elnevezett) László Károlyné című előadását (melynek ő a koreográfusa is), mint aki hirtelen mozdulatokra készülne. Hosszú, a természeti népek törzsi viseletére emlékeztető kék szoknyában, meztelen felsőtesttel, hosszú, göndör hajjal, földre hajtott fejjel térdel a színpadon sokáig mozdulatlanul, majd apró mozgásokkal indítja a koreográfiát. Később láthatóvá válik kékre festett arca is.
László Károlyné / Juhász Adél / A fotó forrása: hangvilla.com
Ha más a cím, talán máshogy nézem az alkotó (műsorfüzetből kiderülő) szándéka szerint absztrakt előadást, a magyar nők hagyományos, mára már megritkult névhasználata azonban ad(hat) egy nézőpontot: lehet a tradicionális női sorsminták, a női kiszolgáltatottság felől nézni, így a kék arcfesték akár bántalmazási nyomokat is felidézhet. A koreográfia második részében következik az a bizonyos, végtelenített körbeforgás, az alulvilágított, majd később teljesen elsötétített térben, elektronikus zenére, hosszan, nagyon hosszan. Fizikailag sem kis teljesítmény – a keringő dervisek tudhatnak ennyit forogni, a néző is jó eséllyel belerévül. Pedig a végén már nem is lát semmit, csak a forgás, a hullámzó szoknya szelét érzi az első sorokban. Jó kezdet volt a fesztiválnaphoz, ambiciózus, gondolatébresztő munka.
A koreai Sounyong Kim Bottari – Trajectory of the Mind című darabja egy tradicionális tánc újraértelmezése. Hófehér, a hagyományos koreai öltözetre emlékeztető ruhában táncol a hófehér szőnyegen, amelynek a nézőtérhez közelebbi részén egy tálban fekete festék várakozik. A tánc fontos része egy – testi és lelki terhekre egyaránt utaló – fehér csomag. A következő rész a Monotánc fesztiválok rendszeres látogatóinak Gergye Krisztián Aukcióját juttathatja eszébe: a táncosnő a festékbe belelépve, mozdulataival „telefesti” a fehér vásznat. Ennek a koreográfiának is része a forgás és a sötét, míg azonban Juhász Adélnél ez jóval természetibb és elementárisabb, itt finomabb, lágyabb formában. (A mögöttem ülő Gergye Krisztián nagyon megtapsolta.)
A harmadik nap záró előadása és a negyedik nap első két programja a Közép-Európa Táncszínház K-Arcok sorozatából került ki, amelyben az együttes tagjairól készülnek táncos önarcképek, egy táncos és egy koreográfus közös munkájaként.
Effigy // Képmás / Barna Krisztián / Fotó: Dusa Gábor
Barna Krisztiánnak Ladjánszki Márta készített koreográfiát Effigy / Képmás címmel. Szokatlan a térelrendezés: a táncos és Varga Zsolt, zenész a nézőtéri részen várnak minket, mi, nézők pedig a színpad hátsó részén elhelyezett széksorokba ülünk. Egy megrendezett „áramszünet” választja el egymástól az előadás két részét. Az elsőben Barna Krisztián barna női ruhában van jelen, és egy lágyabb, feminimebb oldalát mutatja meg. Mégpedig úgy, hogy a színpadon szintén jelen lévő Varga Zsolt szaxonfonjátéka és a tánc alkot egymásra rezonáló egységet. A második részben már a majdnem meztelen maszkulin test a koreográfia meghatározó eleme. Két szemszög, a női – férfi kettősség és a táncos – koreográfus kettősség egyaránt megjelenik a Képmásban. Ebben a sorozatban születtek már olyan darabok, amelyekben inkább a táncoson, és olyanok is, amelyekben inkább a koreográfián volt a hangsúly. Ebben az esetben mintha egyensúly lenne a két oldal között, a koreográfián határozottan ott van Ladjánszki Márta keze nyoma, de ez nem takarja ki Barna Krisztiánt. A körbejárás pedig ebből az előadásból sem hiányzik.
A negyedik nap a Mádi László által (saját zenéjére) Dabóczi Dávidnak koreografált Harslettel kezdődött. (Stermeczky Zsolt Gábor kritikája itt olvasható.) Itt is szokatlan a nézőtér elrendezése, egy széksort áthelyeztek a színpad első részére. A miértre csak az előadás második részében derül fény. Dabóczi Dávidnak már az első részben lett egy árnyékmása, ekkor azonban még egy fix fényforrás világítja meg. Ez az árnyékmás belőle keletkezik, mégis önálló életre kel, magasabb, robusztusabb. Az külön izgalmas, hogy a mozdulatok hogy válnak el az árnyjátéktól: ami a valóságban egy kis karmozdítás, az árnyékember esetében sokkal nagyobb és erőteljesebb. A második részben a táncos egy zseblámpa segítségével hátulról világítja meg a színpadon ülő nézőket, és így kezd játékba velük. Árnyékkezével megsimogatja árnyékfejüket, megmasszírozza a vállukat, lábával incselkedik. Ezen az előadáson csak egy-két néző reagált erre a játékra, de a lehetőség adott egy intenzívebb interakcióra is.
Harslet / Dabóczi Dávid / Fotó: Dusa Gábor
A harmadik K-Arc Bozsányi Liliánának készült, és Egyed Bea koreografálta. A Dark Matter (részletes kritikánk itt olvasható) egy női felszabadulás-történetként is értelmezhető. A testre simuló, a fejet is eltakaró fekete ruhában táncoló alakot nézve adódik a kérdés: hogy lehet arcképet rajzolni egy arcát eltakaró táncosról? A fekete maszk csak a legvégén kerül le Bozsányi Liliána arcáról, a meg- vagy felszabadulás azonban már sokkal korábban elkezdődik, előbb a fekete ruha kerül le, majd a testét keresztbe-kasul keresztező fekete csíkokat is – sebtapaszt tépő mozdulattal – leszakítja, egy-kettő azonban marad. Nincs teljes szabadság, talán erre utalnak. Kvalitásos, szép munka, akár csak a sorozat másik két darabja. Így, egymás után látva őket, tovább erősítik a benyomást: az immár kilencrészes K-Arcok egy jó ötlet következetes, színvonalas megvalósításával nemcsak a Közép-Európa Táncszínház, de az utóbbi évek hazai kortárs táncának is figyelemre méltó teljesítménye.
Dark Matter / Bozsányi Liliána / Fotó: Dusa Gábor
A fesztivál két rövidebb darabbal zárult. Szirtes Krisztina Nagy fehér óceán című koreográfiáját Jambrovics Viktória adta elő. Vállaltan eklektikus, üdítő és hangulatos etűd, amit a fiatal táncosnő kedves közvetlenséggel táncolt el.
A X. fesztivál záródarabja (egyben a monofesztiválok történetének 100. koreográfiája) a szlovák Eva Urbanova The Essence című, valóban esszenciális tömörségű, átgondolt, tiszta munkája volt.
A fesztivál idén is kiegészült kísérőprogramokkal. A jubileumi alkalomra tekintettel filmösszeállítással emlékeztek az első, még Dunaújvárosban tartott fesztiválra, és egyperces táncfilmeket is vetítettek az előadások előtt-között. Bemutatták Dusa Gábor DUSA című fotóalbumát, kiállítás is nyílt a munkáiból. Láthattunk egy másik kiállítást is Juhász Zsolt festményeiből. Egy kerekasztal-beszélgetés során pedig kollégáimmal (Szoboszlai Annamáriával és Kutszegi Csabával) kis történeti áttekintést adtunk az eddigi fesztiválokról, és megpróbáltuk körbejárni, mi minden fér bele a monotánc fogalmába. Reméljük, a huszadikon majd visszatérhetünk erre a témára!
X. Nemzetközi Monotánc Fesztivál
Bethlen Téri Színház, 2022. április 28-29.