Kutszegi Csaba: Egyszerre mindenkit nem száll meg a gonosz
OneTwoMany Collective: InThisTogether / Trafó
…olyan meggyőzőek, hogy nem egy lelkes kritikus mély jelentéstartalmakat lenne képes felfedezni a látottakban… Egyébként kétségtelenül van is bennük – ha a néző is úgy látja.
Bizony, elmúltak azok az idők, amikor a királynőkről volt érdemes írni. Hajdanán, a múlt század hetvenes éveiben (innen nézve mintha egy másik földtörténeti kor lett volna) az Állami Balett Intézet érettségi utáni „művészképzőjében” egy évig világirodalmat is hallgattunk. Az oktatási folyamatban nem a graduális komolyság, se nem a lenyűgöző eszköz- és tárgyi feltételrendszer (egy asztal, néhány pad, székek és slussz) volt a lényeges, hanem az, hogy ki az előadó. A világirodalom-órákat a lenyűgöző műveltségű Walkó György tartotta (idekopizom a Wikipédia-linkjét azok számára, akiknek a név nem mond semmit). A mások által leginkább magyar és bécsi egyetemek katedráiról és/vagy a Nagyvilág szerkesztőségéből ismert tanár úrnak olyan szövege és tudása volt, hogy a bemondásaiból később hat évig tudtam villogni a bölcsészkaron, a volt Móricz-gimnazista nagyarcok között.
Ő mondta 19. századi, 20. század elejei prózáról szólván, hogy királynőkről érdemes írni, mert azt a királynők és a házmesternék egyaránt szívesen olvassák, míg a házmesternék után maximum a többi házmesterné érdeklődik. Értettük már akkor is, hogy ebben semmi lekezelés nincs, a két foglalkozást is nem in concreto, hanem szimbolikusan kell értelmezni.
A fotók forrása a trafo.hu
Közelítve a tánc felé, lépjük át elegánsan azt a több száz évet, amikor is a klasszicizálódó, majd a klasszikus-romantikus nagybalettek fő témája a hétköznapiságtól messze eltávolodott, valószínűtlenül gyönyörű és könnyed, földi halandó által utánozhatatlanul technikásan táncoló prímabalerina iránti rajongó csodálat volt, amivel természetesen együtt járt az utolérhetetlenség képzeletbeli utolérése, az, hogy néhány órára bármelyik néző beleélhette magát a „királynő” szerepébe. Lépjük át ezt, mert egy ideje a színházlátogatók nem a királynő, hanem önmaguk helyzetébe akarják beleélni magukat, nem királynőt akarnak látni a színpadon, hanem önmagukat, és az utóbbi időben nem is csak képzeletben, hanem (a színházcsinálók segítségével) de facto is tesznek ezért, vagyis: fel is mennek a színpadra. Már műfajuk is alakult: a részvételi színház. A nézők egy tekintélyes része tehát, még ha az életben házmesterné is, magabiztosan színre lép, és ez rájuk nézve részemről sem lekicsinylő megállapítás, már azért sem, mert manapság nincsenek is már se házmesterek, se házmesternék. Van viszont igény mindenkit egyformán megillető emberi alapjogokra, egyforma bánásmódra és esélyegyenlőségre… Csodálatos, ha mindezek legalább a részvételi színházban megteremtődnek.
Mert, ugye, a színpadra bárkit bármikor fel lehet engedni, de az életben az egyforma bánásmód és az esélyegyenlőség egészen más dolog. Egyébként emiatt szerintem a részvételi színház színpadán látható történés is tulajdonképpen egyfajta művi illúzióteremtés, amely révén elhiszem azt, hogy részese vagyok olyan dolgoknak, amelyeknek valójában nem is, vagy nem igazán – de az biztos, hogy ebben a részvétel illúziója sokkal jobban megteremtődik, mintha csak a zsöllyeszékemben ülve bámulnám a színpad negyedik (átlátszó) falát.
Igazából azért locsogok ennyit összevissza, mielőtt rátérnék végre a OneTwoMany Collective InThisTogether című produkciójára, mert nem értek a „részvételi újcirkusz-előadás” műfajához. Legalábbis így definiált előadást ezt megelőzően még sose láttam, és a cirkuszművészethez szakmailag egészen biztosan nem tudok hozzászólni, dacára annak, hogy artistanövendékekkel együtt jártam a fentebb említett Balettintézet közismereti általánosába és gimnáziumába. A OneTwoMany Collective-ról pedig annyit kell tudni, hogy Csuzi Márton alapította Zoletnik Sophie és Lennart Paar társalapítókkal közösen, még 2022-ben. Csuzi korábban a Duda Éva Társulat táncos előadó- és alkotóművésze volt, jelenleg leginkább cirkusszal foglalkozik, és nemzetközi menedzser is.
Az InThisTogether előadásán nagyon jól éreztem magamat. Rögtön megszerettem az emberi-színházi kommunikációs viszonyokat, a sallangmentes stílust, ahogy a nézőket megszólították, ahogy érintkeztek velük a későbbiekben is. A jelentkezők fogadása, néhány működési elv közhírré tétele után a három alapító-előadó pillanatok alatt színre varázsol egy rövid, akrobatikus elemekkel díszített kortárstánc-betétet, amely a résztvevők még egyszerű, kockázatmentes együttműködése révén valósul meg. Csuzi sodró elektronikus zenét szolgáltat, az artista-táncos pár pedig a pár perce megszületett tánckarral szimbiózisban lendületes kis kettőst mutat be. A szabály annyi, hogy vagy a kar mozog, vagy a szólista pár. Amíg az utóbbi mutatja be táncos-akrobatikus, koreográfikus akcióit, addig „a tömeg” mozdulatlan pózokba lefékezve megáll, és ez fordítva is igaz: amikor a szólisták pózba merevednek, a kar tagjai – mozgásukkal betöltve a teljes játékteret – burjánzanak, áradnak, szaladgálva improvizálnak körülöttük. Bármilyen hihetetlen, rögtön színház születik, egyéni karaktereket látunk, akik ismeretlen céllal, de motiváltan, fokozódó tempóban, egyre gyorsabb váltásokkal keringenek az „üres térben”, néha megérintik, segítik, avagy lökik egymást, és olyan meggyőzőek, hogy nem egy lelkes kritikus mély jelentéstartalmakat lenne képes felfedezni a látottakban… Egyébként kétségtelenül van is bennük – ha a néző is úgy látja.
A passzív nézőknek a továbbiakban is szabad értelmezési lehetőségeket kínálnak fel, a résztvevőknek meg egyre kockázatosabb együttműködést. Szociálpszichológiai kísérlet is zajlik, például amikor a csoport tagjai a megadott oldalra helyezkedésükkel eldönthetik, hogy a szólista pár meddig folytassa az igen fárasztó, és ezért egy idő után veszélyessé is váló, feldobós-elkapós-szaltós mozdulatsorozatát. Tanulságos látni, hogyan viselkedik közösségként a volt nézők csapata, amikor egyik tagjuk – valamilyen okból (spoilerezés miatt nem árulom el, miért) – mintha a végtelenségig akarná ugráltatni a művészeket. Az egymás közötti bizalom mérése is folyamatosan terítéken van, még az elején láthatjuk ennek a jól ismert alappróbáját, amikor is valakinek hanyatt kell dőlnie, bízva abban, hogy a mögötte álló társa időben elkapja. A későbbiekben magasabbra kerül a léc. Az artisták hátára akasztják a loncsot, mely biztosító kötélzet végét a két csoportra osztott néző-közreműködők kezébe adják. Így az utóbbiaktól függ, hogy milyen magasra húzzák fel az artistákat, illetve elengedve a kötelet, hagyják-e földre zuhanni őket. Bizarrnak tetszik az ötlet, ennél a résznél Csuzi Márton láthatóan aktívabban is igyekszik kontroll alatt tartani a történéseket. De igazán nem lehet baj, mert itt a közösségben rejlik a biztosíték (márpedig a közreműködő nézők csapata időközben láthatatlanul azzá vált): több ember ugyanis ugyanabban a pillanatban nem lehet egyszerre olyan figyelmetlen, hogy elengedje a kötelet, avagy (de ne is feltételezzünk ilyet!) egy közösség összes tagját egyszerre nem szállja meg a gonosz. Különben is: a hülyeséget, a gonoszságot nem szeretjük mások előtt, mások által láthatóan magunkra engedni, ezért is tud még (némi) védelmet nyújtani a közösségbe tartozás és a nyilvánosság. Ez a darabvégi tanulság nagyban hozzájárult az aznap esti jó hangulatomhoz, a produkcióról őrzött jó érzésemhez. Elmondhatom: elégedett voltam a történtekkel, mások és magam részvételével, semmilyen félefajta királynő sem hiányzott. Már csak azért sem, mert királynőkkel többedmagunknak elég nehéz közösséget alkotnunk. És én jobban is bízom a rendes házmesternékben (igaz, már nincsenek is olyanok).
OneTwoMany Collective: InThisTogether
Előadók: Zoletnik Sophie, Lennart Paar, Csuzi Márton.
Élő elektronikus zene: Csuzi Márton. Fény: Rovó Virág. Mentor: Hudi László.
Trafó Kortárs Művészetek Háza, 2024. november 7.
