A csárdás immár globális-lokális és szuverén
Készül a MÁNE krónikája – 12. rész
…a néptánc – minden megkongatott vészharang ellenére – él, mozog, fejlődik, virágzik, átalakul.
A krónikának nyilvánvalóan foglalkoznia kell a korszakkal, amelyben a témájául szolgáló jelenséggel kapcsolatos események megtörténtek. A MÁNE sem ragadható ki a kora társadalmi-kulturális összefüggéseiből, legfeljebb a vizsgálódás látószöge szűkíthető, vagy éppen tágítható. Ha tág horizonton szemlélődünk, olyan fogalmak is elkerülhetetlenül belépnek, mint globalizáció, szuverenitás, eredet, kulturális gyökerek, nemzettudat, média, tömegkommunikáció, piac, multi cégek, kül- és belpolitika… Nos, ezek mentén a háttérben elkerülhetetlenül felsejlik az érdekek és jó szándék által vezérelt összefüggések végtelen hálózata. Ha viszont megelégszünk kisebb merítéssel, és például csak a hagyomány, valamint a néptánc és a színpadi-néptánc fogalmainak tisztázására teszünk kísérletet… Akkor is ugyanúgy felsejlik az érdekek és jó szándék által vezérelt összefüggések végtelen hálózata…
Apátfalvi csárdás
Táncolja: Németh Eszter és Gulyás József
Az ember nem is gondolná, hogy sokszor mennyire eltérő nézeteket vallanak a néptánc megkérdőjelezhetetlenül odaadó hívei, akik ráadásul gyakorlatilag is a népművészet valamennyi műfajának értő, elkötelezett művelői és/vagy befogadói. Az „és, avagy vagy” kérdése itt kiemelkedően fontos, ugyanis a legtágabban értelmezett néptáncban a művelők és a befogadók kategóriája nagymértékben fedi egymást. A kitűnően képzett, hivatásos néptáncművészek jelentős része a civil életében is rendszeresen néptáncol: szórakozni táncházba jár, vidéki esküvőkön énekel, zenél, táncol, a kivitelezés minőségét illetően ugyanúgy, mintha színpadon tenné. Ezzel szemben például olyan balettművészről talán még senki sem hallott, aki pihentető kikapcsolódásként szabadnapjain amatőr balett-csoportokba jár pas de deux-zni, és én például még olyan esküvőn sem jártam, ahol a koszorúslányok a hangulat tetőfokán spicc-cipőbe ugrottak volna, hogy ellejtsék az elvarázsolt hattyúlányok szomorú divertissement-ját.
Lassú csárdás és friss csárdás
Táncolja: Farkas Fanni, Kurucsai - Németh Eszter, Gulyás Norbert, Kiss Balázs.
Az érdek és a jó szándék egyébként egyáltalán nem ellenségek, gyakran egymást kézen fogva haladnak a jó felé, ahogy a globalizáció és a szuverenitás sem a Rossz és a Jó szinonimái. Globális kezdeményezés például az UNESCO szellemi kulturális örökségének reprezentatív listája, ahova 2024 decemberében felkerült a csárdás is, amely tánc mind a hivatásos néptáncegyüttesek színpadi műsorainak, mind pedig az öntevékeny hagyományőrző csoportok táncházainak igen gyakori száma. A csárdás kutatására, ébren tartására tehát az amatőr mozgalomban és a profi táncvilágban egyaránt hangsúlyt fektetnek, ahogy az megfigyelhető például a Magyar Állami Népi Együttes Akkor és most című sorozatának anyagaiban is.
Magyar csárdás
Táncolja: Szendrődi Eszter és Bollók Ákos.
A néptánc műfaji sokarcúságát már régóta sokan észrevételezik, de még mindig nem halkulnak el azok a hangok, amelyek vagy-vagy alapon (az egyiket a másikról leválasztva) választani akarnának például a táncházi néptánc és a színpadi néptánc között. Vagy: az egyiket mondják igazi néptáncnak, a másikat meg valami másnak. Vagy: az egyiket féltik a másiktól. Eljött az ideje, hogy idézzük Csoóri Sándor sokat citált, a lényeget valóban frappánsan és szellemesen megragadó, 1974-ben papírra vetett gondolatát: „Nyugodtan írom le, hogy a néptánc történetében ma újra történelmi pillanatot élünk át. A megelőző az volt, amikor a csűrökből, a pajtákból, a falusi táncházakból kikopott néptánc felkerült a színpad deszkáira. A mostani történelmi pillanat viszont az, amikor visszakerül ismét a földre. S nem a földolgozott, az átgyúrt tánc, hanem az eredeti.”
Tiszavasvári lassú és friss csárdás
Táncolja: Aranyos Norina és Patócs Donát Endre.
Igen, a visszakerülés a földre az akkortájt erőteljesen beinduló táncház-mozgalomra utal, amely a néptáncot, még az ünnepi pillanatait is mindenki által elérhető hétköznapi praxissá változtatta vissza. Ha nemcsak idézzük, hanem el is gondolkodunk a leírtakon, észrevehetjük, hogy a tudós költő nem történelmi igazságtételről értekezik, hanem két történelmi pillanatról, és szó sincs arról, hogy közülük bármelyik a másikfajta néptáncot felváltva, eltörölve jött volna el vagy tért volna vissza. Akkor hát hogyan viszonyul egymáshoz a két történelmi pillanat? Tök jól: ugyanazzal az anyaggal foglalatoskodva, segítik, népszerűsítik, inspirálják egymást. A gondokat ezzel kapcsolatban csak azok okozzák, akik döntően felesleges okoskodással jelentős pró és kontra jelenségeket igyekeznek felfedezni még a spontán, egészséges folyamatok mögött is. Nevezhetjük ezt egyszerűen magyar betegségnek, vagy éppen érdekek által vezérelt összefüggések halójának.
Ha valaki bele akar pillantani egy ilyen, a közelmúltban zajlott vitába – amelyet tiszteletre méltó, kiművelt fők folytattak egymással –, könnyen megteheti, erre a linkre kattintva:: Néptánc vs. 21. század.
Az Ez itt a kérdés nívós tévésorozat fenti fejezetében persze egyéb, valóban létező-égető gondok is kitárgyalásra vagy inkább említésre kerültek, igazából ezért érdemes megnézni a műsort: hogy az érdeklődő néző rátekintést nyerhessen a néptánc ügyének szerteágazó kérdésköreire. Amelyek azért olyan szerteágazók, mert a néptánc – minden megkongatott vészharang ellenére – él, mozog, fejlődik, virágzik, átalakul.
Részlet Kutszegi Csaba Krónika-jegyzetéből.
2025. február 21.
