Kutszegi Csaba: A semmitmondás otthonos, puha fészke
Bozsik Yvette Társulat: A belső gyermek / Nemzeti Táncszínház /
…az alkotók és előadók jelentős része nem valódi értéket akar immár teremteni, nem művészi eredményt próbál elérni, hanem meg akar felelni a politikai oldalának, annak reményében, hogy ezzel több pénzhez és befolyáshoz juthat.
Nem volt szerencsés Bozsik Yvette és Pina Bausch „találkozása” az idei Bartók Tavaszon. Ha a honfitársunk együttesének bemutatója nem kerül ezúttal rosszkor rossz helyre, két nappal a Tanztheater Wuppertal fellépése elé, talán senkinek sem jut eszébe nyilvánosan találgatni azt, hogy miért is alakult ki mára orbitális színház- és táncminőségi különbség például a német táncszínház és a magyar kortárstánc között (a német helyett bőven említhetnék angol, francia vagy más nemzetbeli példákat is). De tényleg: mintha a két produkció alkotói/előadói más-más bolygóról érkeztek volna… Miközben a Bozsik Yvette Társulat – legalábbis a köztudatban – évtizedek óta a műfaj egyik, kiemelkedő színvonalat képviselő hazai ikonja.
Rögtön az elején tisztázzuk: nem kiszúrtam magamnak Bozsik Yvette együttesét, hogy elverjem rajtuk a port. Engem ebben az egészben leginkább az érdekel, hogy vajon a minőségi lemaradás a nemzetközi elittől rendszerszerű működésből fakadó következmény-e, vagy valami más oka van. Jó ideje egyre több jel mutat arra, hogy az előbbi az igaz. Hazánkban ugyanis a kialakult rendszerben semmi nem készteti a táncalkotókat és -előadókat a mindenkori anyag elmélyült, eredeti és intenzív megmunkálására, viszont rengeteg tényező szól a valódi, elhivatott (és igen fárasztó) minőségi munka ellen (értsd: sokkal jobban megtérül a felszínes fenntartói és a rosszul értelmezett közönségigények bevált, önismétlő klisékkel operáló kiszolgálása, valamint az ezzel járó elkényelmesedés). Komoly színházi kultúrával rendelkező országban ebből nem lehet megélni, fennmaradni, nem hogy évtizedekig, de még hetekig, hónapokig sem.
Fotók: Valuska Gábor / Bartók Tavasz
A mi színházi és tánckultúránk történelmi színvonalára joggal lehetünk büszkék, napjainkban viszont nagyon sokszor úgy tetszik, bottal üthetjük a régi dicsőségünk nyomát. A kortárstáncnak is nagy korszaka kezdődött a múlt század kilencvenes éveinek elején, és tartott is még az ezredforduló első évtizedében is. Aztán az általános művészi igényességünket, a ragaszkodásunkat a színvonalhoz a beteges agyonpolitizáltság koldulni küldte, ennek következményeként az alkotók és előadók jelentős része nem valódi értéket akar immár teremteni, nem művészi eredményt próbál elérni, hanem meg akar felelni a politikai oldalának, annak reményében, hogy ezzel több pénzhez és befolyáshoz juthat. Ez a hozzáállás megöli a művészetet. Aki ebbe a sorba beáll, az – gyakran észre sem veszi, de – kreatív alkotó helyett szervilis alattvalóvá válik. Teljesen mindegy, hogy ezt melyik oldalon teszi, a produkciója művészeti termék helyett implicite politikai állásfoglalássá silányul, még akkor is, ha vele – látszólag – olyan általános és megkérdőjelezhetetlen értékeket tűz a zászlajára, mint a keresztény erkölcs és a hazaszeretet, avagy az egyén jogai, a törvény előtti egyenlőség, az általános tolerancia és a másság feltétlen tisztelete. Az már igazán csak hab a tortán, hogy megszokottá vált: a legmarkánsabb igehirdetők vizet prédikálnak, miközben bort isznak, sőt, vedelnek.
Ha a művészeti alkotás létrejöttének fókuszában célként leginkább az egyéni érvényesülés áll, és ha a motivációja – közvetlenül vagy közvetetten – a megfelelés az aktuális politikai kurzusnak, akkor a művészetből a lényeg eltűnik: a világ megismerésének sajátos és bonyolult folyamatában nem képes élményt adva segíteni a befogadót. Ha az „alkotás” hazug, mellébeszél, álságos és sunyin manipulál, nem nevezhető művészetnek, és nem értékrenddel bíró szuverén egyének kifejlődését, hanem szervilis alattvalók létrejöttét szolgálja. Az ilyen opusokat csak szűk, elkötelezett befogadói réteg ünnepli ideig-óráig, felszínes hatásuk és létük alig él túl egy-két évadot.
Magyarországon ezért ér meg általában csak egy-két évet egy friss, jelentős alkotók által jegyzett kortárstánc-bemutató, miközben Németországban évtizedekig sikerrel műsoron tartható egy, már rég halott táncalkotó koreográfiája. Egyszerűbben, konkrétan: Pina Bausch Vollmondja hiteles, tisztességes műalkotás, húsz év után is aktuális, mert nem megfelelni akar akárminek, hanem – minden ízében és pillanatában – rólam és nekem, a nézőről a nézőnek szól. Ezzel szemben Bozsik Yvette A belső gyermeke például engem egy kicsit sem érint meg, azt sem tudom, miről szól, mit akar mondani, és ebben nem segít az előadás előtt a nézőknek osztogatott – nyelvtanilag és tartalmilag – értékelhetetlen színvonalú kis füzetecske sem. A háromtételes koreográfia szimbólumai és a köréjük rittyentett verbális magyarázat olyan értelmezhetőségi tartományt kreál a műnek, amelyben hihetek, értelmezhetek, kitalálhatok, felfedezhetek bármit, és rögtön annak tökéletes ellentétét is. De visszaigazolást vagy legalább implicit megerősítést nem kapok a műből, a megértésben – egy idegen, illogikus és nem életszerűen működő művi világban hülyén bolyongva – teljesen magamra vagyok hagyva. Kortárstánc-életünk elmúlt két évtizedében gombamód elszaporodtak az ilyen előadások, az esetek többségében az alkotók hivatkozási alapja az egyéni befogadás teljes szabadságának mint nemes célnak a biztosítása. Csakhogy ezzel nem szabadna visszaélni. A semmi befogadásának szabadságát nagyon könnyű biztosítani, semmit sem kell csinálni hozzá.
Nem állítom, hogy A belső gyermek politikai kurzusüzenet tartalmaz. Helyette a több évtizedes rendszerszerű működés egy tipikus manifesztuma, amelyben megfigyelhető, milyen eredménye lesz annak, ha egy díjakkal, működési költséggel és pozíciókkal kitartóan támogatott alkotó elhiszi, hogy immár bármit megcsinálhat, bármit műalkotásnak álcázhat, az – belehelyezett eredetiség, anyagmegművelés és egyéb invenciók híján is – tényleg művészeti alkotás lesz. Ennek a gondolkodás- és életmódnak a meghonosodását egyáltalán nem csak Bozsik Yvette friss darabja jelzi, sajnos a közelmúlt kortárstánc-bemutatóinak (és egyéb, más műfajú színházi produkcióinak is) igen nagy hányadán hasonló mentalitás nyomai figyelhetők meg. Pina Bausch élete utolsó leheletéig alkotott, jelenünk magyar kortárstánc- és egyéb színházi alkotóinak tekintélyes része inkább premiert letudni és egyszerre minden irányban megfelelni akar. A belső gyermeket jelenünk igen sok – különböző színházi műfajokat képviselő – hazai alkotásával simán kicserélhetném, összehasonlításuk a Vollmonddal ugyanezekre a következtetésekre vezetne.
Eredeti magyar kortárstánc- vagy kortársbalett-koreográfiát, amely versenyképes lehetne Európa és a világ élmezőnyében, széles e hazában már régóta nem lehet találni, ugyanez elmondható az unikális magyar zenés-szórakoztató színházi előadásokról is. Külföldre kell utaznia annak, aki e műfajokban mélyreható tartós élményt nyújtó, netán elkápráztató és mindezek mellett gondolkodásra, értelmezésre sarkalló előadást akar látni. Vagy el kell csípnie egy Vollmondhoz hasonló vendégszereplést.
A belső gyermek első tételét Bujdosó Anna koreografálta, aki a második részben táncol is. A fiatal, tehetséges táncművész jobb sorsra volna érdemes, de ehhez határozottan meg kellene találnia a saját útját. Ehelyett ügyesen és ízlésesen mozgatja a táncosokat, ám kockázatot semmilyen téren nem vállal. Nem feszegeti a táncosok technikai tudásának határait, megelégszik azzal, ami biztonságosan teljesíthető, eszmeileg pedig kényelmesen elfogadja a zavaros semmitmondás otthonosan meleg, puha fészkét, nem lázad, nem tiszteletlen, mintha kicsit sem akarna több és/vagy másmilyen lenni. Kérdés persze, hogy ebben a felállásban mennyire léphetne új útra (az egy felvonásba foglalt három rész egészének Bozsik Yvette a rendező-koreográfusa).
A második rész koreográfusa, Tókos Attila kitűnő néptáncos táncalkotó és előadóművész, aki a hagyományőrzés mellett régóta kísérletezik a néptáncnyelv kortárs szemléletű megújításával. Szerintem ezúttal ő is rossz helyre került (fel nem foghatom, miért kellett ebben az estben részt vállalnia), ugyanis olyan, egyébként kitűnő, sokat bizonyított táncosokra kellett koreografálnia, akiktől az adekvát néptánctudás eléggé messze áll, ő maga pedig a saját, egyéni táncnyelve mellett a néptáncon kívül egyetlen olyan tánctechnikát sem kezel sokoldalúan és magabiztosan, amellyel igényesen „meg tudhatna szólaltatni” máshogy iskolázott táncos testeket. Az eredmény ennek megfelelő: Tókos mozgásanyaga se nem bab, se nem hús, attraktivitás, kifejezőerő nem mutatkozik benne.
A harmadik részt maga Bozsik Yvette koreografálta, fel is lép benne – az érett táncos korosztályt képviselő kollégáival. A korösszetétel önmagában nem lehet magyarázat a tétel rendkívül lájtos mozgásanyagára, biztos vagyok benne, hogy az előadók mind nehézségi fokban, mind variációs gazdagságban jóval többet elbírnának. Például nem tudok magyarázatot találni arra, hogy egy könnyed, alkartekergetős karvezetés-sorozatot miért kell csoportosan elkövetve négyszer egymás után bemutatni, majd másik irányba elfordulva, megint négyszer előadni. Motivációra utaló indokot arra sem találok, hogy Vati Tamás a tétel közepén, miért is ad elő hirtelen egy harmincas évek hangulatát idéző kuplét. Magyarázatot kreálni rá persze tudnék (azzal általában teli a padlás), mint ahogy arra is, hogy a vége felé – szürreális álarcokban, elég hosszasan ide-oda toporogva – miért ijesztgeti a szereplőgárda a nézőket. De nem jó, ha a színpadi tánc utólagos magyarázat révén akar hatni.
A kortárstánc-előadásokhoz igen gyakran szavak, mondatok is tartoznak, a Vollmondban például jó párszor röviden megszólalnak a táncosok, akiknek becsületére váljék, hogy ezt a legtöbbször – nyilván komoly tanulás után – magyarul teszik meg. A belső gyermekben az említett énekszámot leszámítva, nem beszélnek a táncosok, a nézők viszont érkezéskor kapnak egy kis füzetecskét, amely a darab címét viseli (írója nincs megnevezve, utalásai beazonosíthatatlanok). Az első két mondatát szó szerint, pontosan idézem: „Leszületésünk feltétele az, hogy minden találkozás, amire szükségünk van az életutunkhoz az teljesülhessen. Mielőtt megérkezünk a földi létbe kiválasztjuk szüleinket és a közös vállalásainkhoz szükséges feladatainkat is.” Amellett, hogy e két nem túl hosszú összetett mondatból három, tagmondatokat elválasztó vessző hiányzik, egy kötőszó helytelenül használtatik, továbbá az egész egy megdöbbentő nyelvi borzalommal kezdődik, hihetetlen mértékű a benne található gondolati zagyvaság is. Jól értem, hogy az a feltétele a megszületésünknek, hogy előzetesen létrejöjjenek azok a találkozások (hol?, kikkel?), amelyekre szükségünk van az életutunk teljesüléséhez? És a földi létbe érkezésünk előtt nemcsak a szüleinket választjuk ki mi magunk, hanem „a közös vállalásainkhoz szükséges feladatainkat is”?
Mindenki higgyen kedvére bármilyen misztikus gondolatokban, de tényként közreadni hivatkozási alap nélküli feltételezéseket, és mindezzel azt sugallni, hogy a színre került koreográfia ezeket és ezekhez hasonló gondolatokat feszeget, ez nem az alkotóművészet szabadsága, hanem intellektuális kútmérgezés, szellemi környezetszennyezés. Az irományban a továbbiakban is sorakoznak a sem tudományra, sem vallásos hitre nem utaló nevetséges spekulációk, miközben a koreográfiából hiányzik a megmunkált színházi és táncanyag. Ha az alkotók komolyan hinnének a kísérőfüzetben leírt zagyvaságokban, azok mély igazságában, meg sem próbálnák hatvan percben táncnyelven megfogalmazni azt. A belső gyermek tipikus példája a művészi invenció nélküli letudott premiernek, az újabb lehetőség kihasználásának, amihez – lehetőleg trendiként ható, izgalmasnak tetsző, bármilyen elvont ábrázolásra teret nyitó – tartalmi ürügy is kell.
A Vollmond előadásáról hamarosan elemző kritikában számolunk be.
Bozsik Yvette Társulat: A belső gyermek
I. rész: előadja Gulyás Liza, Iványi Mirkó, Hortobágyi Brigitta, Deák Kristóf.
Koreográfus: Bujdosó Anna. II. rész: előadja Bodó Zsombor, Bujdosó Anna, Deák Kristóf, Hasznos Dóra, Hortobágyi Brigitta, Krizsán Dániel, Tóth Rebeka
Koreográfus: Tókos Attila. III. rész: előadja Bozsik Yvette, Gombai Szabolcs, Samantha Kettle, Krausz Alíz, Vati Tamás, Vislóczki Szabolcs. Koreográfus: Bozsik Yvette.
Zene: Jean-Philippe Heritier. Díszlet: Vati Tamás. Jelmez: Bozsik Yvette. Fény: Pető József. Asszisztens: Soós Erika. Kreatív producer: Iványi Marcell. Konzulens: Karakó István. Koreográfus, rendező: Bozsik Yvette.
Nemzeti Táncszínház, 2026. április 8.
Bartók Tavasz
