Kortárs tánc, Balett, Klasszikus balett

Lesz a táncban (is) rendszerváltás? – II. rész

Kutszegi Csaba jegyzete

…piszkos nehéz évadot tervezni, ha nincs semmiféle balettszínház-művészeti koncepciónk, ráadásul egy inkompetens főigazgató diktál-ötletel (és rendszeresen nyilatkozik is helyettünk a balett szakmai kérdéseiről).

Legutóbb azzal hagytam abba, hogy egyáltalán nemcsak a kortárstánc-élet résztvevői szenvednek krónikus önvizsgálat-hiányban, hanem a teljes táncszcénáé. Ha például lenne az operaházi balett vezetőjében minimális hajlandóság arra, hogy górcső alá vegye saját tevékenységét, elgondolkozzon azon, hogy valójában milyen szakmai-művészi teljesítményt nyújt hosszú idők óta, mindeközben – és talán ez volna a legfontosabb – őszintén szembenézne azzal, hogy mi motiválja a ragaszkodásban a pozíciójához, ha mindezekből legalább valamennyi megtörténne, akkor már beszélhetnénk önvizsgálatról. De úgy látszik, az Orbán János Dénesek országa lettünk, a kulturális élet vezető posztjait a szakma önmaguk szerinti legjobbjai töltik be, sőt, egyedüli legjobbjai, mint ahogy OJD-től nemrég megtudhattuk: e honban rajta kívül más nem is tud operett-librettót írni (meg nyilván Kárpát-medencei tehetséget gondozni sem).

Önvizsgálatot csak a tárgya, tevékenysége iránt alázatos ember tart, alázat nélkül meg (bármennyire is kezd kimenni a divatból e fogalom) nem létezik művészet. Itt nem szabad beleesni a látszat csapdájába. Ismertem sok olyan táncost és nem egy koreográfust, aki magára erőltetett magabiztossággal és (ön)ironikus nagyképűsködéssel pörgette fel magát rendszeresen, miközben belül tépelődött, és nem állt le addig, amíg munkájában a legjobbnak vélt megoldást meg nem találta. Az nem művész, aki nem él át rendszeresen ilyesmit, hanem önvizsgálat nélkül egyszerűen az élre helyezi magát, és ráadásul eldönti: amit ő csinál, bármi és bármilyen is légyen az, csakis nagyszerű lehet. Ebből következik aztán, hogy el is hiszi: tényleg zseniális műalkotás minden, amit jegyez, még ha silány fércmű is.

Ha már említettük, maradjunk a Sugár úti palotánál. Az operaház balett-repertoárján tépelődésnyomokat, mélyre ható művészi koncepció jeleit jó másfél évtizede egyáltalán nem látok. Ami látszik, az legfeljebb némi ügyeskedés arra nézvést, hogy mit lehet és érdemes többször kitűzni (lásd: Diótörő-dömping minden évben), illetve milyen tetszetős, az egész színházra vonatkozó tematikát kéne kitalálni a következő évadra. A jelenlegi balettigazgató dolga jó ideje egyáltalán nem könnyű. Akkor ugyanis piszkos nehéz évadot tervezni, ha nincs semmiféle balettszínház-művészeti koncepciónk, ráadásul egy inkompetens főigazgató diktál-ötletel (és rendszeresen nyilatkozik is helyettünk a balett szakmai kérdéseiről). A balettigazgatónak meg marad a hadoválás általánosságban a valamilyen, feltehetően tánctechnikára utaló, amúgy kifejtetlen színvonalemelésről, miközben a tervezett balett-bemutatóknak valahogy illeszkedniük kell az operaműfajban is csak felszínes PR-gondolkodásra képes főigazgató tematikus évadkoncepcióihoz.          

Engem akkor ért kisebbfajta sokk, amikor néhány éve megtudtam, hogy a párizsi évadban felújítják a Párizs lángjai című, a múlt század harmincas éveiben a Szovjetunióban bemutatott szocreál-proletkultos balettet (pedig balettnövendékként sokszor táncoltam benne, de mire az operaház felnőtt tagja lettem, többet már nem játszották). Azt elismerem, hogy eme „művészi” koncepció világos és átlátható: Párizs – Párizs. A hivatalosan a Francia Múzsa Szezonjának elnevezett, 2020/2021-es évadban három balettbemutató volt (a COVID miatt érthető e szerényebb felhozatal): a Párizs lángjai (orosz koreográfus és zeneszerző, francia téma), egy Don Juan-egyfelvonásos (francia koreográfus, német zeneszerző, de Molière drámája nyomán) és a Cacti (svéd koreográfus, német és osztrák klasszikus zeneszerzők tétételeinek feldolgozására).

Ha már belevittem magamat abba a méltatlan helyzetbe, hogy szót és figyelmet szentelek erre a szerencsétlen, művészikoncepció-teremtésnek álcázott szánalmas kínlódásra, a tanulság levonásának érdekében annyit meg kell jegyeznem, hogy az önvizsgálatra kicsit is hajlandó emberek hamar megtapasztalják, hogy komolyabb, igényesebb, szakértelmet, kreativitást igénylő munkafolyamatokban nem jön létre értékelhető eredmény úgy, hogy gombokhoz keresek kabátot, vagy akár fordítva. Egy balettévadot (koncepcionális távlati művészi célokról nem is beszélek) összességében, összefüggéseiben, minden részletében, funkcióiban, „használhatóságában” egységesen kell megtervezni és létrehozni legalább úgy, mint egy igényes ruhadarabot. Számít az anyag minősége, az, hogy kik varrják, van-e a kreációnak karaktere, egyénisége, egyedisége stb.

Szigorúan csak a magam szórakoztatására eljátszom a gondolattal, én hogyan kezdenék neki egy operaházi balettévad megtervezéséhez, a Magyar Nemzeti Balett távlati céljainak, hosszú távú műsorpolitikai koncepciójának megalkotásához. Az, hogy a repertoárban és a tánctechnika szinten tartásában az erős klasszikus alapokra szükség van, egy mondatban elintézhető, annyira természetes, magától értetődő. Az már bonyolultabb felvetés, hogy elgondolkodnék azon, ma a világon milyen művészi célja, jövője lehet egy nemzeti balettegyüttesnek. Én a gondolkodást azzal kezdeném, hogy igyekeznék minél többet megismerni a hazai és a világszínházi trendekből, Budapesten járnék minimum a Katonába, a Nemzetibe, a Radnótiba, az Örkénybe, a Vígbe, egyik évben sem hagynám ki a MITEM-et, hogy megtapasztalhassam, mi a világon a kezdetleges és mi a bámulatos csúcsteljesítmény, járnék függetleneket befogadó helyekre, néznék néptáncot és kortárstáncot, olvasnék kortárs magyar és világirodalmat, érdekelne a mai zene és képzőművészet, még az Erkelbe is el-elmennék (bármennyire is sajnálnám, hogy már nem az operáé) profi musicalt nézni. Hogy csak erre legalább hat ember kellene? Persze. Olyan emberekkel venném körbe magamat, akikkel e témákban eszmét cserélhetnék, és akik tudnának figyelmembe ajánlani kihagyhatatlan műalkotásokat. Az idők változnak ugyanis. Ma már nem abból lesz jó balettigazgató, aki hűségesen végigszunyókálja az évad összes belettelőadását (arra, hogy éberen figyeljenek, ott vannak az asszisztensek és a balettmesterek), hanem abból, aki nyit a világ felé, és megpróbálja értelmezni, mai kontextusba helyezni a műfajt.

Fentiekkel szemben a mai opera-balett műsorpolitikájának alakulásában az alábbi motivációkat, elveket, mozgatókat vélem felfedezni: a már máshol alig játszott, poros klasszikusok csinnadrattás felújításai mellett azok a nemzetközi kortárs koreográfusok kapnak meghívást, akiknek a balettigazgató tudja a közvetlen telefonszámát. Vagy akiket valamelyik volt mestere, kollégája ajánl (mert valamiért a lekötelezettje). Művészi szándékot, gondolatiságot nem látok. Ez a teljesítmény értékelhetetlen. A nevetséges évadkoncepciók sem működnek, már a születésükkor megbuknak. A francia évadba simán bekerül a svéd Alexander Ekman a Cactivel, de korábban a skandináv táncalkotó Episode 31-e is kompatibilisnek bizonyult a 2019/2020-as Keresztény évaddal, amelyben a Laurencia mellett Wayne McGregor, az emberi test drámáit feltáró Chromája is békében-szeretetben megfért a szakrális táncestekkel. Egyszerűbb és korrektebb volna az évadokat az évszámaikkal jelölni, mint valaha tettük.

A kortárstánc-szcéna önvizsgálatáról, illetve annak hiányáról majd legközelebb. És előbb-utóbb szóba kerül majd a tánckritikai és általában színházkritikai élet önvizsgálata is (illetve annak hiánya), de nem feledkezünk meg a Lőcsei Jenő posztjában olvasható, a „magyar táncművészet »A« jelű örökös harcosáról” sem.

Most lezárásként térjünk vissza a közelmúltban a napi hírekben kiemelt figyelemhez jutott OJD-hez, aki egy szakavatott, elismert, kitűnő író pályatársa szerint nem a legjobb magyar operett-librettista, hanem egy kifejezetten dilettáns, színházhoz nem értő, szakmailag-művészileg értékelhetetlen egyén. Ez nem egy hízelgő vélemény, de ahhoz képest, hogy OJD milyen táncdramaturg, szinte lelkes dicséret. Azt nyilván kevesebben tudják, hogy említett egyén táncdramaturg-konzulensként is jegyzi és jegyezteti magát, példa erre a Nárcisz című „táncművészeti monodráma”. Ennek a helyenként arcpirítóan gyerekes, szinte végig kifejezetten nevetséges egyórás időtöltésnek a táncos-koreográfusa egy tehetséges, nemzetközileg is jegyzett, többszörösen kitüntetett balettszólista (ha kínok között is, de csakis miatta nézhető végig a táncopus), rendező-koreográfusa az a hölgy, aki Lőcsei felosztásában akár a „C” jelű „örökös harcosnő” lehetne (Kossuth- és Harangozó Gyula-díjas balettművész, koreográfus, rendező, érdemes művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, tanszékvezető egyetemi tanár, a Bozsik Yvette Társulat alapító-vezetője, egyebek mellett a Budapesti Operettszínház állandó meghívott rendező-koreográfusa… és még sorolhatnánk), dramaturg-konzulense pedig Orbán János Dénes (róla most csak annyit, hogy ő a nemzet Kossuth-díjas költő-librettistája, aki akár a táncdramaturgiához is ért, ha felkérik konzulensnek).

 Ekkora kollektív pozíció- és kitüntetés-áradatból vajon miért csak ilyen szerény eredményre futja? Fentebb ezt írtam: „...amit ő csinál, bármi és bármilyen is légyen az, csakis nagyszerű lehet. Ebből következik aztán, hogy el is hiszi: tényleg zseniális műalkotás minden, amit jegyez, még ha silány fércmű is.” Erre példa a Nárcisz. A koreográfiában a színvonaltalan semmit mondást igyekeznek palástolni nevekkel, kitüntetésekkel, pozíciókkal. El kell ismernem: a publikum egy részénél sikerrel. Mert a néző, ha folyamatosan butítják, ha tartalmas művészi élményt már alig talál, előbb-utóbb beéri a tetszetős utánzattal, a csacsogó felszínnel (legfeljebb majd más műfajokban kielégíti a valódi művészi értékek iránti igényét). Tulajdonképpen így kényelmes mindenkinek. Annak különösen, aki milliókért kisujjal színpadra pöcköli a művészet néhány emlékmorzsáját.

2026. július 26.