Oroszok a szófiai NDK-ban, avagy mióta teázunk
Petrova Miroljuba a Ballet Todes előadásáról
Ha viszont némileg vonakodva ugyan, de azonosulunk a művészetet háttérbe szorító show business lényegével, elmondhatjuk, hogy a produkció a maga kategóriájában díjnyertes.
Petrova Miroljuba a Ballet Todes előadásáról
Ha viszont némileg vonakodva ugyan, de azonosulunk a művészetet háttérbe szorító show business lényegével, elmondhatjuk, hogy a produkció a maga kategóriájában díjnyertes.
A Szófiában mindenki által jól ismert NDK (Национален дворец на културата, azaz a National Palace of Culture, vagyis a Kultúra Nemzetközi Palotája) a huszonöt évvel ezelőtt alakult orosz show-balettet színpadra invitáló estje majdnem teltházzal és periodikusan felharsanó, türelmetlen tapsviharral indul, pedig csupán öt perc késésben vagyunk a meghirdetett kezdési időponthoz képest. Tekintve a Bulgáriában egyre szélesebb körben terjedő, szépen lassan minden ellenállót elnyelő, népi motívumokat night clubos vízióval társító zenei vonulatot, a „Csalgát", mely kikövezte az utat a szó „show mivoltú" értelmében vett tánc számára, elmondható, hogy az üresen maradt helyeket sokkal inkább anyagi, mintsem érdeklődési hiányosságok indokolják, még akkor is, ha a Todes Balett már tizedszerre jár Bulgáriában.
Fotók: Тихомир Баев, azaz Tihomir Baev
A függöny még valahol félúton tart, s a dinamikus zene épp olyan hirtelen, mint a színpadra robbanó produkció. Az ezt követő valamivel több mint egy óra alatt folyamatos az „intravénás kávéadagolás", s ez a látottak megemésztésének elodázására kényszeríti a nézőt. A show megkérdőjelezhetetlen: tündöklő kosztümök, széles mosolyok, gördülékeny stílusváltások és összetartó csapatmunka jellemzi az orosz fiatalok táncát. A stílusok keveredését gátlások nélkül alkalmazó repertoár épp oly széles, mint a lányok dekoltázsa a színpompás kosztümökben. Az orosz néptánc modern változatát követően láthatunk hip hopot, breaket, modern, majd helyenként felvillanó klasszikus balettet, sok-sok akrobatikus elemet, valamint az együttes saját ízlésére formált tangóváltozatot is, az úgynevezett Todes Tangót. Mindezek kis blokkokba rendezve szüntelenül váltják egymást, megtartva a már említett élénkítő lendületességet. A harmadik vagy negyedik kis blokk után a figyelmem akaratlanul is lanyhulni kezd, egyrészt a több mint húszfős együttes nehezen követhető jelenléte, másrészt a sokféle stílus és zenei aláfestés eredeti vonalainak lekerekítésével létrehozott varietévé homogenitása miatt.
Az átfedések jól szervezettek, a táncosok pedig nemcsak munkaeszközük karbantartásával, de szakmai tudásukkal is alaposan megállják a helyüket. Örömmel látnám valamely „tiszta" táncművészeti stílust képviselő, művészibb előadásba fektetett energiájuk gyümölcsét is. De félek, hogy a gyümölcs nem lenne teljesen érett, és fogyasztói is jóval kevesebben lennének, mint az NDK publikuma. Az interaktív közönségélesztő és -bevonó részek csak fokozzák a cirkuszi jelleget, és nem különösebben kelnek a „balett" elnevezés védelmére. Egyes duettek vagy triók hordoznak ugyan némi dramaturgiai vonalat, de ezek semmivel sem észrevehetőbbek, mint az említett Csalga-klipet idéző erotikus jelenetekhez választott női ruhadarabok. Az erotika, mely megfelelő felhasználásban a tánc hihetetlen érzelmeket és energiákat sugárzó eleme, esetünkben inkább egyszerű show-hangulatot kelt, titokzatosság nélkül. (Bár el tudom képzelni, hogy ez utóbbit a közönség egyes tagjai nem is keresik.)
A Michael Jackson-blokk rendkívül hatásos, az esetleges kételkedők számára megerősíti a tényt: az együttes nem egyszer dolgozott együtt a pop királyával. A teljes műsoridő alatt szinten tartott erős indítást (kétségeim ellenére) sikeresen megkoronázó, befejező számként előadott ugrókötelezés közben egyre sűrűsödnek a piruettek és flikflakok, és ez először idézi fel bennem a kezdés előtt felkonferált információt, mely szerint a perceken belül látható előadóművészek sokkal többek, mint „egyszerű" táncosok, sőt nem egyszer az emberi lehetőségek határait súrolják majd. De ezt az ígéretet az asztronauta vagy űrlény öltözékben színpadra betörő táncosok sem képesek beváltani. Az viszont konferansz nélkül is nyilvánvaló, hogy a Todes név mögött komoly felkészültség és sok éves munka rejtőzik.
A tánc lelkét adó, olykor magaslatokba emelő energia sokszor inkább a kosztümökben és a látványban összpontosul, de nem áramlik a nézőtérre. Az együttest vezető Alla Duhovának egyértelműen nem is célja a finom lelki ráhatás. Ha viszont némileg vonakodva ugyan, de azonosulunk a művészetet háttérbe szorító show business lényegével, elmondhatjuk, hogy a produkció a maga kategóriájában díjnyertes. Így érhetővé válik az is, miért fizetik ki a bolgárok a korántsem olcsónak számító 30-60 levát (kb. 5-9 ezer forintot), hogy immár sokadszorra megtöltsék a Todesra a szófiai nézőteret. Sajnos Bulgáriában (is) egyre nagyobb teret nyer a művészetekben, így a táncban is a nőiességnek az erkölcsösség kereteit jócskán meghaladó kihangsúlyozása, valamint a pénzre, a feltűnésre, a jövedelem által meghatározott rangra, az emberi értékeket háttérbe szorító, kizárólag anyagi tehetősségre törekvés, mely egy divatos életstílust is maga után von. Mindezek ellenére az intravénás kávét elfogadom, de továbbra is bizakodom a tea jótékony hatásában, mely ugyan tovább ázik, de hosszabb éberséget is eredményez... És ne felejtsük el: a megismerését is jóval régebbre tehetjük.
A Ballet Todes vendégjátéka
National Palace of Culture, Szófia, 2012. április 8.
