Beszélő kavics, balettozó fák
Kutszegi Csaba jegyzete a 9. Kalászi Kortárs Tánctalálkozóról
A furcsa mozdulatok, pózok, hangok, szövegek, amelyek a felnőttekre „elidegenítő effektusokként" hatnak, ha jól vannak kitalálva, a gyermek számára a fantáziavilág természetes, oda illő tartozékai.
Kutszegi Csaba jegyzete a 9. Kalászi Kortárs Tánctalálkozóról
A furcsa mozdulatok, pózok, hangok, szövegek, amelyek a felnőttekre „elidegenítő effektusokként" hatnak, ha jól vannak kitalálva, a gyermek számára a fantáziavilág természetes, oda illő tartozékai.
Értelmet találni egy fesztiválnak nem könnyű, pláne ha az vízfejű országban, a főváros tőszomszédságában zajlik. Kiemelkedő produkciókat (ha adódtak olyanok az évben) drága pénzen odacsalogatni nem túl értelmes vállalkozás, mert az elszánt érdeklődők már rég megnézték azokat a fővárosban, a nem elszánt helyi nézők pedig vagy elmennek, vagy nem, a szakma nagyobbik része (beleértve a kritikusokat is) meg feltehetően a kérdéses időpontban is inkább budapesti 
lakhelyén űzi a megélhetést – minek is utazzon Budakalászra, ha már látta Pesten az előadást. Persze értem én, hogy az idén már kilencedik alkalommal megrendezett Kalászi Kortárs Tánctalálkozó szervezői mégis a régió (ideértve Pomázt és Szentendrét is) tánc- és színházkedvelőinek igyekeznek gesztust gyakorolni azzal, hogy helybe hozzák a jórészt fővárosban bemutatott alkotásokat, de ettől még fenti aggodalmaskodásom sajnos jogos. Ráadásul engem igazol a kalászi fesztiválprodukciók közepesnél alig nagyobb látogatottsága, ami egyes előadásokon csak azért közelítette meg a majdnem teltházat, mert azok gyerekelőadások voltak, jól megválasztott délutáni kezdési időpontokkal. Ezzel el is érkeztünk a lényeghez: a kalászi találkozó, ha nem is váltott markánsan profilt, de idén a kisiskolás és kamasz korosztályra fókuszált, és úgy hírlik, a jövőben is ez lesz a főiránya.
És ez több szempontból jó irány. Gyerekekbe, fiatalokba invesztálni nemcsak kötelesség, hanem hasznos tevékenység is; hosszú távú haszna is van (remélhetőleg belőlük lesz a jövő közönsége), de rövidtávon sem mellékes, hogy iskolásokkal a tanintézetekkel kialakított kapcsolatok révén, ügyes szervezéssel a fesztivál előadásain meg lehet tölteni a nézőteret. Ha mindehhez megmarad a találkozó alapkoncepciója, hogy tudniillik kortárs szemléletű alkotásokat igyekszik a nagyérdeművel megismertetni, akkor a tízedik alkalomra ki is alakulhatna a fesztivál egyéni arculata: kortárs táncművek beavató jellegű tálalása gyerekeknek és fiataloknak. Hogy ezen belül néptánc alapú koreográfiák, vagy más stílusok dominálnak-e, azt majd nyilván a kínálat dönti el.
Az idén kellemesen sokszínű volt a felhozatal, a négy „nagyelőadásból" három koncepciózusan fiatal közönségréteget célzott meg, és közvetlen vagy közvetett beavató jelleg is tetten érhető volt a produkciókban.
A Forte Társulat Horváth Csaba rendezte-koreografálta Koto és Kaori című előadása műfajának igen jól sikerült, értékes alkotása. A világ legtermészetesebb módján talál benne egymásra a (felnőtt) kortárs művészet és a gyermekszem világlátása. Ugyanis az előbbi számára színpadon, az utóbbinak a „valóságban" is teljesen evidens, hogy a kavicsoknak testrészeik és funkcióik vannak, a fák balettoznak, és ha eljön az ideje, mindannyian megszólalnak, sőt beszélgetnek, vitatkoznak, olykor érzékenykednek. A furcsa mozdulatok, pózok, hangok, szövegek, amelyek a felnőttekre „elidegenítő effektusokként" hatnak, ha jól vannak kitalálva, a gyermek számára a fantáziavilág természetes, oda illő tartozékai. Alkotás közben a művészben a gyermekkorból hozott kreativitás (is) dolgozik, ezért a művészet őszinte megnyilvánulásait a gyerekek fogékony életszakaszaikban gond nélkül dekódolják. Ez azt is jelenti, hogy gyerekkorban azokat is könnyen meg lehet tanítani (kortárs) színházat érteni, akik később felnőttként erre már képtelennek mutatkoznak.
Koto és Kaori | fotó: Dusa Gábor
A Koto és Kaoriban mesés és korszerű, realisztikus elemek, valamint újszerű és hagyományos színházi eszközök megfelelő arányban váltakoznak (a pusztán posztmodern gesztusokkal operáló fogalmazás nem lenne célszerű), ennek van olyan hozadéka is, hogy az előadást beleéléssel kísérő gyereknézők a szokatlannak tetsző technikai eszközöket – nem túlzás! – percek alatt birtokba veszik. Szükséges a furcsa, de barátságos lényekkel körülvett gyermek főszereplő, aki révén a beleélés létrejöhet, de mindemellett a színházi beavatás klúja a Koto és Kaoriban az, hogy a „hagyományos" gyerekfőszereplő kortárs színházi nyelven megjelenített világban szocializálódik, határozza és ismeri meg önmagát, vívja meg mesés, szerencsés kimenetelű életharcát. A Koto és Kaori egyik eléggé nem hangsúlyozható tanulsága az, hogy a felnőttek helyesnek vélt, szerintük életkorra szabott ostoba „gügyögésénél" a gyerek sokkal jobban érti (és élvezi) az őszintén, ötletesen kezelt korszerű eszközök szimbolikáját, lásd például az előadásban a játékot a falra vetített képekkel és szavakkal vagy a real time videovetítést. Egy konkrét, de szó szerint képletes példával élve: az a gyerek, aki most játékosan beveszi, hogy Kádas József vetítésben megsokszorozódó végtagjai a „karok erdejét" jelenítik meg, később Dante sűrű, sötét erdejének elvont-vizuális ábrázolását is magától értetődő könnyedséggel fogja értelmezni.
Ami a szívedet nyomja | fotó: Dusa Gábor
A Duna Táncműhely másnap játszott, Ami a szívedet nyomja című előadása (koreográfus-rendező: Juhász Zsolt) szintén nem szokványosan avatja (húzza) be célközönségét az előadásba. Már a célközönség sem szokványos: a darab kamaszoknak készült. A különösen érzékeny korúak önmagukra ismerhetnek a színpadon, de – hála több, empátiával bíró felnőttnek, különösen az előadás alapjául szolgáló versek svéd költőinek – nem vér ciki, klisés kamaszábrázolástól kell szenvedniük, hanem nekik „szólalnak meg" a színpadi figurák – saját verbális, valamint gesztus- és mozdulatnyelvükön, őszintén. Az előadásról korábban írt kritikánk itt olvasható: Ami a szívedet nyomja.
Shakespeare-mesék | fotó: Boda Gábor
A Közép-Európa Táncszínház Shakespeare-mesékjét bábművészként Tárnok Marica, koreográfusként Vlad'ka Malá, rendezőként Gergye Krisztián jegyzi. Az előadás budakalászi bemutatása előtt arra voltam leginkább kíváncsi, hogyan fogadja majd a helyi közönség a jórészt Tárnok Marica tevékenységéhez kötődő alternatív beavatási megnyilvánulásokat, és hogy változott-e javára a darab a Bethlen téri ősbemutatója óta. Az utóbbira sajnos inkább nemmel kell válaszolnom, ami nem azt jelenti, hogy rossz az előadást, hanem azt, hogy a műfaj megengedné a folyamatos javítgatást, a beavató programok utáni tanulság-levonást és az azt követő korrekciókat. A Shakespeare-t ki-befordító, diákosan átértelmező játékos részek egyértelműen javultak-értek, néhány feleslegesen hosszú és nem túl színvonalas táncbetét viszont változatlanul hömpölyögve terpeszkedik egyes tételekben, ezekre bizony ráférne egy kis frissítő metszés, húzás. Ami Tárnok Maricát illeti, ő talán jobb, mint újkorában volt, legalábbis ügyesen és ellenállhatatlanul oldott fel néhány „nehezen táncba vihető" helyi nézőt. Korábbi írásunk itt olvasható: Shakespeare-mesék.
Kreutzer-szonáta
A fesztivál záró előadása, a cseh Proart formáció Kreutzer-szonátája minden szempontból kakukktojás volt: se nem gyerekdarab, se nem kortárs tánc vagy színház. Ettől függetlenül a csehek előadása szerény nemzetközi színfoltnak nevezhető, arra jó volt, hogy bemutassa, földrajzilag közeli barátaink milyen irányokban keresik a megújuló táncnyelvet. A professzionális, színvonalasan kidolgozott és előadott koreográfia azt demonstrálja, hogy a cseh kortárs tánc egyik maghatározó alapja még mindig a modern balett, a Kreutzer-szonáta – mozgásnyelvében, ízlésében, hangulatában – a múlt század második felének balettújító törekvéseire utal vissza.
Budakalász, 2012. október 11-14.
