Diákmozgolódás Miskolcon
Kutszegi Csaba jegyzete a SZEM-ről I.
...a fizikai színházi tematika a tervezésnél nem előre meghozott határozat volt, hanem az egyetemek-főiskolák műsorkínálatából adódott. Ez kifejezetten melengeti a tánc- és színpadimozgás-kedvelők szívét, mert, ugye, ez azt (is) jelenti, hogy napjainkban nemzetközi boomja van a tánc- és mozgásszínháznak.
Kutszegi Csaba jegyzete a SZEM-ről I.
...a fizikai színházi tematika a tervezésnél nem előre meghozott határozat volt, hanem az egyetemek-főiskolák műsorkínálatából adódott. Ez kifejezetten melengeti a tánc- és színpadimozgás-kedvelők szívét, mert, ugye, ez azt (is) jelenti, hogy napjainkban nemzetközi boomja van a tánc- és mozgásszínháznak.
Vigyázó SZEMetek Miskolcra vessétek! – kezdhetném hatásos publicisztikai felütéssel a cikkemet, de az önkényes átalakítás áldozatául esett Batsányi-idézetből igazán csak a SZEM (a Színművészeti Egyetemek Miskolcon fesztivál áthallásos, máris majdnem brandértékű mozaikszava) passzol a mondandómhoz. Nincs ugyanis forradalmi helyzet a borsodi megyeszékhelyen, bár a diákság mozgolódik, igaz, nem hídon és rádió előtt, hanem színpadon. De ott igencsak, mert a fesztivál tematikája a mozgás- és fizikai színház.
Hangulatkép a fesztivál egyik workshopjáról | fotók: szemnsz.hu
Az ötlet Kiss Csabáé, a Miskolci Nemzeti Színház új direktoráé, aki minden bizonnyal szeret mélyeket szippantani a felsőoktatás levegőjéből, mert hosszú évtizedek óta szinte nem élhet egyetem nélkül, értsd: vagy hallgató, vagy oktató felsőoktatási intézményben.
Fesztivál-előzetes interjúnkból (lásd: Szoboszlai Annamária: Miskolc, SZEM-mel) tudható, hogy a fizikai színházi tematika a tervezésnél nem előre meghozott határozat volt, hanem az egyetemek-főiskolák műsorkínálatából adódott. Ez kifejezetten melengeti a tánc- és színpadimozgás-kedvelők szívét, mert, ugye, ez azt (is) jelenti, hogy napjainkban nemzetközi boomja van a tánc- és mozgásszínháznak. A rosszmájú, vagy legalábbis maliciózus kritikus itt közbevetheti: de mit is nevezünk fizikai színháznak? A kérdés azért jogos, mert tkp. minden színház fizikai színház, még a rádiószínház is az, abban az értelemben kétségtelenül, hogy a híradástechnikai eszközök működésének törvényszerűségei a fizika tárgykörébe sorolhatók (ezt Kiss Csaba minden bizonnyal jobban tudja, mert a budapesti színművészeti előtt a kolozsvári Babes-Bólyain elméleti fizikát hallgatott).
Rátérvén az előadásokra (tánckritikai szaklapnak írván), a produkciókban fellelhető koreográfiai matéria tulajdonságait igyekszem majd észrevételezni, persze nem hagyom szó nélkül a tánc- vagy mozgásszínházinak csak némi jóindulattal nevezhető előadásokat sem.
Jelenet a Bíít c. előadásból
A budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem ötödikes zenés színész osztálya a Bíít című előadással nyitotta meg a fesztivált, és ez jó választásnak bizonyult: íncsiklandozónak tetsző többfogásos lakoma előtti erős aperitifként hatott, kedvet, hangulatot és várakozást teremtett. Számomra azért is hasznos volt, mert rögtön a fesztivál elején megértettem valamit: nagy hiba volna részemről, ha a produkciókból valami olyasmit akarnék kiolvasni, hogy milyen lesz a jövő színháza, hogyan látják a mai fiatalok a világot stb. Ez túlzott elvárás volna, már csak azért is, mert az előadásokat leginkább nem a hallgatók rendezték, hanem tanáraik, esetleg meghívott rendezők. A Bíítben ének-, mozgás- és játéktudásukról adnak tanúbizonyságot a hallgatók, a Beatles együttes dalainak és Arthur Rimbaud verseinek párhuzama az előadáson intellektuális mélységet nem rejteget, inkább olyan hungáriás, hotelmentolos, aranycsapatos fíling árad a színpadról, viszont látható sok-sok tehetségtől csillogó szempár, jó néhány könnyed, belülről fakadó, jól kivitelezett mozdulat, és hallható egy-két igazán szép hang.
Jelenet az 1984 c. előadásból
Nagy is volt a kontraszt, amikor másnap délután a szarajevói Előadóművészeti Akadémia 1984 című, George Orwell regénye nyomán készült előadására ültem be. Az orwelli világ ábrázolására szinte kínálja magát a megkoreografált mozdulatsorozatokkal operáló fizikai színház, a három szereplő korrekten ki is használja a lehetőséget: hitelesen, egész testből abszolválják a táncos képzettséget nem, de jó mozgáskészséget igénylő koreográfiát, amely leginkább merev, szögletes, szabályos alakzatokat leíró menetelésből, ütközésekből áll. Ez a mozgáskeret nem öncélú, funkcióját be is tölti az előadásban: érthetően, „néhány ecsetvonással megfesti" az orwelli világ hangulatát, alkalmankénti feloldása pedig jelzi, hogy privát szférába érkeztek a szereplők, ahol nem látja, nem hallja őket a Nagy Testvér (persze ebben tévednek). Mindemellett az előadás a sokat akarás hibájába esik (azt gondolom, erről legkevésbé az előadók tehetnek). Különböző csatornákon egyidejűleg zúdulnak ugyanis a nézőre az információk: van folyamatos dokumentumfilm-vetítés, mini bábuk mini társadalmát pásztázó real time kamerázás, hallhatók hangfelvételről felhangzó szövegek, a játéktéren sok a szimbolikus színtér és a konkrét kellék, és noch dazu mozognak, játszanak, prózát mondanak a szereplők. Ehhez még nézni kellett a széleken elhelyezett, elég kicsinek bizonyuló kivetítőket is, amelyeken a bosnyák szöveg magyar és angol fordítása volt olvasható.
Jelenet az Én vagyok te... c. előadásból
Nem csoda, hogy magamban már előzetesen örvendeztem az esti előadás miatt, amely szöveg nélkülinek aposztrofálta magát a műsorfüzetben. A svájci Dimitri Színházi Iskola (amely az alapító Dimitri bohócról kapta a nevét) Én vagyok te... című előadása „cirkuszi és fizikai színházi elemekből" építkezik, de én inkább összművészeti stand up comedynek nevezném el. Az egyszemélyes darabnak egy kolumbiai hallgató (megérdemli, hogy kiírjuk a nevét: Raúl „Nene" Vargas Torres) az előadója, aki ízig-vérig clown. Képes másodpercek alatt hatalmába keríteni a teljes közönséget, egy pici gesztussal nevetésre ingerel mindenkit, de ha akar, észrevétlenné válik, pedig testi valójában nem tűnik el. Amikor majdnem teljesen meztelenül (egy szuszpenzorban) négykézláb bekúszik a nézők közé, látom a szemén, hogy egy pillantással, egy ránézéssel meg tudja állapítani, kitől milyen reakciókat várhat. És miről szól a darabja? Természetesen róla, de a cím által is jelzett személyes „identitásválság-ábrázolás" mögött mintha jókora adag filozofikum is lappangana. Torres visszatérően keresgél egy nézőt, akinek – az intelem ellenére – rendszeresen megszólal a mobiltelefonja. Amikor végre rátalál, a színpadra rángatja, ijesztgeti, majd hosszú, harsány kínzások alá veti, például láncfűrésszel darabolja, lefejezi stb. (A néző persze egy ember nagyságú rongybábu.) Az egyik sötétben zajló akció után Torres ruhái az áldozatra kerülnek. A magányossá vált, eleve egoista-exhibicionista alkatú gyilkos ezután megpróbál néma rongybaba áldozatával kapcsolatba kerülni (önmagát keresi?). Akárhogy is, de itt az történt, hogy két, ellentétes tartományban leledző ember (előadó – néző) feldühítette egymást, összecsaptak, az egyik megsemmisítette a másikat, majd rájött, hogy nemcsak bűnt, de hibát is elkövetett, hiszen hülyeség az ellenségeskedés (a törzsi ellentét, a szekértáborba különülés), mert az érdekeink végül is közösek... Én vagyok te...
Jelenet a Júliának meg kell halnia c. előadásból
A Júliának meg kell halnia című előadás Varsóból érkezett, az Aleksander Zelwerowicz Nemzeti Színművészeti Akadémia két hallgatója mutatta be. A fesztiválon számomra ez volt az első olyan előadás, amelyen rá kellett jönnöm, hogy léteznek huszonéves fiatalok, és én nem tartozom közéjük. A szembesülés ezzel a ténnyel általában nem teszi mámorosan boldoggá az embert, de engem vigasztal, nekem örömet szerez, ha azt látom, hogy egy generáció bátran prezentálja, felvállalja saját arcát, külsőségeit, belső értékeit vagy értéktelenségeit. A lengyelek az alapul szolgáló Shakespeare-tragédia különböző helyeiről kiszakítottak hat jelenetet, és felfűzték azokat egy lineáris cselekményszálra. Az eredmény egy kis Rómeó és Júlia-előadás, amelynek egyes történései más-más kontextusba helyeződtek, és amelynek szereplőit másmilyen (mondjuk így: a shakespeare-itől eltérő) motivációk hajtják. Röviden a szüzsé: Júlia nem akar Párishoz menni, dühében elmegy egy diszkóba, ahol felcsíp egy srácot (Rómeót), mindketten – bocsánat, stílszerű akarok lenni! – csak dugni akarnak egyet, meg is teszik, utána a srác flegmán lelép, mert zűrös ügyei miatt el kell húznia a környékről, Júlia beszed valamit, hogy mégse kelljen esküvőre mennie, aztán jön a kriptajelenet, amelyben kicsit nehezen értelmezhetők, elvarratlanok a szálak. De a két fiatal színész nagyon hitelesen adja a mai karaktereket, reálisan létező mai világot jelenítenek meg. És erre nagy szükség is van, mert minden generációnak nemhogy joga, hanem egyenesen kötelessége újraértelmezni a világot, amelyben él. Javíthatatlan vagyok, mégiscsak a világ értelmezéséről papolok, és nem a koreográfiát elemzem. Persze ez utóbbit nem könnyű megtenni, ha nincs koreográfia – ahogy a Júliának meg kell halniában sincs.
A következő miskolci beszámolómban megnézzük, van-e koreográfia (vagy legalább valami csekélyke világ-újraértelmezés) a bukaresti, budapesti, müncheni és krakkói fiatalok fizikai színházában... Mert az igazság az, hogy mindkettőnek meg kéne lennie bennük.
Miskolci Nemzeti Színház, 2013. február 7.
