Turbuly Lilla: Libikóka
Duda Éva Társulat: Lear – JEGYZET
A díszlet azonban önmagában nem elég ahhoz, hogy eloszlassa a kétségeket, nem maradt-e ez a színház és tánc-színház határán mozgó előadás valahol a kettő közötti senki földjén. Miközben nem vitás, hogy Szőcs Artur rendező és Csuzi Márton koreográfus is sok energiát fektetett abba, hogy különleges és egyedi ötvözetét adják e két területnek, a kettő nem ad ki egy egészet...
Van egy, faluhelyen néha még ma is hallható paraszti bölcsesség: amíg nem fekszem le, nem vetkőzöm. Annyit jelent, hogy az örökséget a halálunk előtt felosztani, magunkat nincstelenné tenni, és (bármily rövidke) jövőnket utódaink jó- vagy rosszindulatának kiszolgáltatni veszélyes vállalkozás. Akkor is, ha nem a fele királyságon, csak egy káposztásmegyeri panellakáson marakodnak a leszármazók. Pénz, hatalom, generációs szakadékok, családi és családon kívüli vonzások és taszítások – a Lear király akkor is érvényes lesz, ha már egyáltalán nem lesznek királyok.
Szőcs Artur rendező döntése, hogy Lear szerepét Duda Évára osztotta, a nemhez kötött, patriarchális hatalomfelfogástól elszakadva az emberi természet nemektől és pozícióktól független, általános vonásait hangsúlyozza. Igaz, erre nem is olyan régen volt már példa: néhány évvel ezelőtt, egy vizsgaelőadásban, a Zsótér Sándor által rendezett W. S.: Lírben is nő, Petrik Andrea játszotta a címszerepet. Érdekes ugyanakkor, hogy ebben a mostani előadásban összességében mégis a férfi szereplők (ideértve most Leart is) és a köztük lévő kapcsolatok megjelenítése dominál, a három lány, különösen Goneril és Regan (Gyöngy Zsuzsa és Stetina Szonja), de még Cordelia (Góbi Rita) története is kissé a háttérben marad.
Duda Éva és Várnagy Kristóf / MTI Fotók: Szigetváry Zsolt
Ennél is fontosabb kérdés talán, hogy az a forma, amit a darabban felvetett, időtlen dilemmák megjelenítéséhez választottak, mennyire működik. A színlapon fizikai színházként jelölik meg az előadást. Anélkül, hogy a sokat elemzett fogalom taglalásába belemennénk, annyi bizonyos, hogy az előadás vegyíti a színház és a kortárs tánc eszköztárát. Fő vonalaiban követi a Shakespeare-dráma nem egyszerű cselekményét, de időnként, például a lezárásában, el is tér attól. Bizonyos, kiemelt pontokon híres Lear-előadásokból játszanak be részleteket (Major Tamás, Bessenyei Ferenc, Gábor Miklós, Cserhalmi György villan fel néhány percre), de ezen túlmenően maguk a táncosok csak kivételképpen, egy-egy mondat erejéig szólalnak meg. Ezek a filmes bejátszások egy-egy fontos momentumot hivatottak kiemelni, de nézőként nagyon nehéz a rendelkezésre álló rövid idő alatt összekötni a filmbejátszást a színpadon történtekkel (egyáltalán, egyszerre nézni a kettőt), és követni a rendezői gondolatmenetet. Így összességében ezek a filmbetétek keveset tudnak hozzátenni az egészhez azon kívül, hogy emlékeztetnek a játszási hagyományra, és ezzel kontrasztot adnak a rendhagyó feldolgozáshoz.
Jelenet
Ami az előadást leginkább összetartja, és erős látványelemként is szolgál, az a téglatestekből felépülő és folyton újraépülő díszlet. A nyitóképben egy nehezen megközelíthető-bevehető, hatalmas trónussá összehordott kupacot látunk, amelyen, hiába fészkelődik, próbálkozik Lear, sehogy sem esik stabil, kényelmes ülés. A trónust aztán széthordják, hogy az előadás során újabb és újabb alakzatokat építsenek, várfaltól a temetőig. Ez az állandó lebontás, újraépítés egyszerű, de hatásos metaforája a folyton változó hatalmi és érzelmi viszonyoknak. Lear hibás döntésének tragikus, láncreakciószerű következményeit pedig az előadás végén dominósorokként eldőlő téglatestek érzékeltetik – hogy hány maradhat állva közülük, abban a véletlennek is jut némi szerep, de jól van ez így.
A díszlet azonban önmagában nem elég ahhoz, hogy eloszlassa a kétségeket, nem maradt-e ez a színház és tánc-színház határán mozgó előadás valahol a kettő közötti senki földjén. Miközben nem vitás, hogy Szőcs Artur rendező és Csuzi Márton koreográfus is sok energiát fektetett abba, hogy különleges és egyedi ötvözetét adják e két területnek, a kettő nem ad ki egy egészet: színházként töredékes, táncelőadásként viszont nem szakad el elég bátran az alapanyagtól. Ezt a középen maradást tükrözi egyébként az előadás egy óra negyven perces időtartama is: ennyi időbe nehéz belesűríteni a dráma minden olyan szálát, amit meg akartak tartani, táncelőadásnak viszont hosszú. És ez látszik abban is, hogy a táncosok táncosként nyújtanak kiváló teljesítményt Csuzi Márton lendületes, az emberi kapcsolódásokra és nem kapcsolódásokra koncentráló koreográfiájában, nem pedig színészként.
Jó ötlet, hogy a színről lelépő, ilyen-olyan erőszakos halált haló szereplők a szó szoros értelmében is lelépnek a színről, vagyis eltűnnek a színpad és a nézőtér közötti árokban, és ott is maradnak egészen az előadás végéig. (Bár ezt a sokakat elnyelő sírgödröt csak az első sorokban ülők láthatják.) A végén már csak ketten vannak a színpadon: Lear bizonytalan, lélekben ősöreg gyerek módjára libikókázik a megvakított Glosterrel (akit maga Csuzi Márton alakít) – ide billennek, oda billennek. Ez a záró kép éppen illik ehhez a kísérletező, a saját útját keresgélő előadáshoz.
Lear (Duda Éva Társulat)
Díszlettervező: Boros Lőrinc. Díszlettervező-asszisztens: Klimó Péter. Jelmeztervező: Horányi Júlia. Jelmeztervező-asszisztens: Török Zsófia. Fénytervező: Vida Zoltán. Zeneszerző: Gergely Attila. Vágó: Kővári Szabolcs e.h. Produkciós vezető: Czveiber Barbara. Koreográfus: Csuzi Márton. Rendező: Szőcs Artur.
Előadók: Duda Éva, Bora Gábor, Csuzi Márton, Gyöngy Zsuzsa, Góbi Rita, Jerger Balázs, Rusu Andor, Stetina Szonja, Takács László, Várnagy Kristóf.
Átrium Film-Színház, 2015. április 17.
