Jegyzet

Balett

Az emlékezet tánca

Lőrinc Katalin jegyzete a histoire(s) előadásáról

lead_olgaEzek az emberek külön-külön, egymás vallomásait nem ismerve beszélgettek a „riporternővel” (később egyikük azért nem kívánta látni a kész előadást, mert nem akarta, hogy a számára oly becses emlékeket bárki másé felülírhassa), szavaikból életszemlélet, világlátás és vérmérséklet színes térképe rajzolódik ki.

Lőrinc Katalin jegyzete a histoire(s) előadásáról

Ezek az emberek külön-külön, egymás vallomásait nem ismerve beszélgettek a „riporternővel” (később egyikük azért nem kívánta látni a kész előadást, mert nem akarta, hogy a számára oly becses emlékeket bárki másé felülírhassa), szavaikból életszemlélet, világlátás és vérmérséklet színes térképe rajzolódik ki.

 

portraits_alldeSoto
fotók: Trafó

 

Amikor az alkotót – előadása után – megkérdeztem: milyen műfaji meghatározást tulajdonít saját művének (egy különböző vászonfelületekre kivetített riportkollázsnak), határozottan felelte: koreográfia.

 

A spanyol Olga de Soto bő órás műve alatt egyetlen táncmozdulat sem látható a Merlin színpadán, a Trafóval közösen szervezett „Prési-danses” programsorozat vendégelőadásán.

 

A jelenleg Belgiumban dolgozó spanyol koreográfus még az ezredfordulón kapott felkérést: készítsen a francia tánctörténet egyik emblematikus – Jean Cocteau elképzeléséből készült – darabja, a Le jeune homme et la morte (A fiatalember és a halál) emléke előtt tisztelgő művet. Soto megtekintette a szóban forgó, 1946-ban bemutatott Roland Petit-koreográfiáról készült korabeli filmfelvételeket, s úgy érezte, őt ez nem inspirálja táncmű elkészítésére. Annál inkább kezdte érdekelni az, miért is emlékszünk vissza egy műre, s különösen az, hogyan, miként és mennyire. Felkutatta a korabeli szemtanúkat: olyan idős embereket, akik oly sok évtizeddel korábban, a bemutató évében láthatták a művet.

És ekkor indult a „koreografálás”…

Mert Olga de Soto beszéltetni kezdte az idős hölgyeket és urakat (ebben a változatban nyolc főt), eleinte jegyzetelt, majd látva az emlékdarabok túláradó mennyiségét és önmagában is teátrális poézisét, kamerát ragadott. Sosem tanult filmet készíteni, videót kezelni, képet vágni, de a téma vezette a kezét. Sok-sokórányi vallomás felvétele után szinte táncolni kezdett az anyag a szeme előtt: mintegy másfél évnyi munkával összeállt egy egészen sajátos ritmusú, meghatározhatatlan műfajú előadás.

 

histoires-04

 

 

A színre két hófehér ruhás alak (maga de Soto és Cyril Accorsi) hozza be a vászonfelületeket, amelyekre (a legkülönb síkokban, méretekben és magasságokban) vetítenek, ők irányítják a gépet, s lámpákat is: mintha saját házimozijukba invitálnának. Ott aztán „lejátsszák nekünk” hat külön tételben, sok szép csenddel és/vagy zongoramuzsikával átkötve az emlékezés „balladáját”.

 

Az első „vászontételben” az idős emberek megpróbálják felidézni a balett cselekményét, a második vásznon – sokkal kisebb formájún, melyet egyikük végig kézben tart – a két szereplő karakterének jellemzését kísérlik meg. A harmadik, óriási vásznon a fő téma a „dráma”, mert mindenki úgy emlékszik, hogy igen erős drámai hatással volt rá a mű, s hogy ez nem független a ténytől: még viszonylag közel volt mögöttük a háború súlyos emléke. A következő, negyedik tételben már ki-ki szubjektív véleménydarabkáival jelenik meg (elkezdjük magunkban találgatni, kifélék ők, milyen életútjaik is lehettek), az ötödiken a művészetről, a színházba járás élményéről vallanak döbbenetes egyértelműséggel, az utolsó vászon (kegyetlenül, szemben a nézővel, jó magasan van felfüggesztve) témája pedig: a halál. Végül már csak betűk futnak a szemünk előtt, pár mondatnyi bemutatkozás, a gombolyag lefejtve…

 

histoires-02DoloresMarat

 

Ezek az emberek külön-külön, egymás vallomásait nem ismerve beszélgettek a „riporternővel” (később egyikük azért nem kívánta látni a kész előadást, mert nem akarta, hogy a számára oly becses emlékeket bárki másé felülírhassa), szavaikból életszemlélet, világlátás és vérmérséklet színes térképe rajzolódik ki. Sokkal erősebben és hitelesebben, mint bármi, az ominózus balettra vonatkozó információ. Abból végig egyetlen kockányit, egyetlen fényképnyit nem kapunk.

 

A néző ugyan eleinte lehet kissé türelmetlen (azt várván, mikor jön végre „a darab”), ám mire ráeszmél, hogy itt már ilyesmi nem lesz, bele is feledkezett az emlékezet koreográfiájába. A vallomások hosszúsága, ritmusa, hullámai, szünetei ugyanis nemcsak ritmust, de szinte dallamot is kölcsönöznek ennek a bizarr előadásnak, és csakhamar ráeszmélünk: az est főszereplője az emberi emlékezet.

 

Olga de Soto: histoire(s)

Presi-danses programsorozat, Merlin Színház, 2011. január 26.