Kutszegi Csaba: Főnix táncfesztivál
A XVII. veszprémi A Tánc Fesztiválja – JEGYZET
Hogy miért nőtt meg hirtelen (újra) az érdeklődés a fesztivál iránt, erre már frissiben, az utolsó versenynap végén próbáltunk – a szervezőkkel közösen – választ találni. Több reálisnak tetsző feltevés mellett jómagam elgondolkodtatónak tartom, hogy a programban idén egyértelműen a kortárs tánc úgynevezett konszolidáltabb, „klasszicizálódó" irányzatai kerültek túlsúlyba...
A lassan két évtizedes múltra visszatekintő veszprémi A Tánc Fesztiválja 2013-ban mélypontra került: anyagi okok (értsd: támogatás-megvonások) miatt elmaradt. Jómagam sem mertem volna fogadni akkortájt a gyors újraéledésére, de hál' istennek tévedtem. Már a következő évben, 2014-ben újra lett (igaz, kicsit csöndesre sikeredett, nehezen ébredező, nem végig jó hangulatú) veszprémi táncfesztivál, idén pedig már a nyitóelőadáson „gyanús jelek" mutatkoztak: a Bozsik Yvette Társulat Tavaszi áldozatára zsúfolásig megtelt a Hangvilla színháztermének nem is csekély számú érdeklődőt befogadni képes nézőtere. És ez így ment tovább, mind a három versenynapon, még a jó öreg (eléggé lepukkant) „Dimitrovban" is (mai nevén: Városi Művelődési Központ) végig jó közönség volt.
(Mielőtt az illetékes kurátorok önmaguk vállát veregetve, elégedetten hátradőlnének, hogy lám, milyen okos döntést hoztak, amikor nem támogatták a Fesztivált, ugyanis bebizonyosodott, hogy saját lábán is megáll, sietek leszögezni: a számlák még nincsenek kiegyenlítve, a beígért és a megérdemelten járó támogatást a szervezők – megelőlegezve a bizalmat és némi forrást – nagyon várják. Május 27. és 30. között ugyanis még „csak" annyi derült ki egyértelműen, hogy a veszprémi közönség határozottan igényli a fesztivált, a kortárs tánc igenis közönségre talál a kisvárosban, és legalább évi egyszeri színvonalas megjelenése nemcsak színesíti a megyeszékhely színházi palettáját, hanem felbecsülhetetlen értékű szerepet játszik a jövő színházlátogatóinak kinevelésében. És – gondolom – azt nem kell bizonygatni: ez utóbbi minden veszprémi közös érdeke.)
Tavaszi áldozat / fotó: Horváth Judit
Ha már szóba kerültek a jövő színházlátogatói, rátérek rögtön a Horda 2-re. A kísérő programként rendezett „beavató színházi" foglalkozás (a Nemzeti Táncszínház, a Káva Kulturális Műhely és a Közép-Európa Táncszínház közös előadása) Budapesten kívül már több vidéki és határon túli városban kifejtette áldásos hatását: alkalmanként kb. húszfős középiskolás csoportok tagjainak minden bizonnyal életre szóló színházi élményt nyújtott. A „tánc/színházi nevelési előadás" módszertanának minden apró részlete átgondolt és kidolgozott, a drámatanárok és a táncosok nem gügyögnek a gyerekeknek, nem felnőttek által kitalált pszeudokamasz nyelven jófejkednek a gimnazistákkal, hanem a célközönség átmeneti életkorának megfelelően (hiszen itt sok tekintetben már felnőtt tudású még gyerekekről van szó) okosan hatnak az értelmükre és az érzelmeikre. A jó háromórás foglakozáson egy kitalált színházi szituációba (a nem létező Főnix Táncszínház próbájába) vonják be a fiatalokat, akik mindegyike örömmel „segít" a premierre készülő társulatnak: betanulnak egy rövid táncrészletet, melyet aztán a színpadon be is illesztenek a Közép-Európa Táncszínház Horda című előadásába. Három óra – és előzetes táncképzettséggel nem rendelkező gyerekek „fellépnek" egy kortárstánc-előadásban, valamint rengeteg táncról és színházról szóló ismerethez jutnak. Nos, ezt a lenyűgöző teljesítményt jutalmazta a zsűri a Horda 2 alkotóinak és előadóinak odaítélt „A táncművészet jövőjéért" különdíjjal.
Horda 2
Hogy miért nőtt meg hirtelen (újra) az érdeklődés a fesztivál iránt, erre már frissiben, az utolsó versenynap végén próbáltunk – a szervezőkkel közösen – választ találni. Több reálisnak tetsző feltevés mellett jómagam elgondolkodtatónak tartom, hogy a programban idén egyértelműen a kortárs tánc úgynevezett konszolidáltabb, „klasszicizálódó" irányzatai kerültek túlsúlyba, melyekre jellemző az igényes-fejlett tánctechnikai megalapozottság, a képzőművészeti színvonalú, lehetőleg jó minőségű anyagokkal és fejlett színpadtechnikával operáló színpadi látványközeg, valamint nem egy esetben egyfajta értelmezhető narráció is, sőt, a cselekményes táncjáték sem zárható ki közülük. Az, hogy egyáltalán már beszélhetünk ilyesmiről, hogy „klasszicizálódó kortárs tánc", szerintem egyértelműen örömteli, de kétségtelen, hogy a bátor, felkavaró, újraértelmező, minden előzményt megkérdőjelező kísérletezésben is a kortárs táncnak mindenképpen élenjárónak kell maradnia. Talán most, Veszprémben éreztem át először egyértelműen, hogy a hazai kortárs tánc mintha szakadóban volna, de egyáltalán nem lenne tragikus, ha ez osztódással szaporodást jelentene, és nem újabb (ezúttal szekértáboron belüli) árkokat, ellenségeskedést, kirekesztést. (De sajnos ez utóbbi „árkosodásnak" is mutatkoznak egyértelmű jelei.)
Birdie / fotó: Boczkó Tamás
A versenyprogramban idén egyetlen egy Lábán Rudolf-díjra jelölt produkció sem szerepelt, pedig az elmúlt években nem volt ritka az átfedés. Egyre inkább úgy fest, hogy Lábán-díjra eztán már csak a múltat mindenestül megtagadó, önreflektálós koncepció alapján kísérletező-kutató produkciók lesznek esélyesek (melyek létrejötte egyértelműen fontos), míg Veszprémben a kiforrott, kortársérték-központú, (nem ritkán hosszú alkotói periódust vagy egyenesen életművet) összegző táncalkotásokra kerül majd hangsúly. Jómagam (hál' istennek nem egyedül, de szerintem az egyedüli normális gondolatot képviselve) úgy vélem, hogy a szcénának mindkét „végletre" szüksége van, és akár a veszprémi fesztiválon is meg lehetne találni a kortárs táncon belüli különböző alternatívák közös megmutatkozásának értelmes módját, helyét, tálalását. De ehhez például el kellene fogadnunk azt, hogy a közönségnek a kortárs táncban is (képletesen, és A Tánc Fesztiválján de facto is) van szavazati joga. Veszprémben a publikum idén az érett alkotásokra, a kimunkált táncos testek által abszolvált különleges-látványos technikai elemekre, a hiteles, erőteljes színpadi jelenlétre és alakításokra, valamint a jól csengő, ismert koreográfusnevekre szavazott – a lábával és a pénztárcájával, vagyis az előadások látogatottsági adatai alapján. A kezével, azaz a minden előadás után az urnába dobható szavazólappal, hasonlóan választott: a közönségdíjat és a zsűri által adományozott „A legjobb előadás díját" a Frenák Pál Társulat Birdie című alkotása kapta.
A vágy villamosa / fotó: Lázár Noémi
A Birdie tipikus klasszicizálódó kortárstánc-előadás. Frenák Pál több évtizedes pályájának koreográfusi, színházi tapasztalatai, kiérlelt motívumkincse, képzőművészeti igényű ábrázolási módja, egyszerre szimbolikus és praktikus, artisztikus eszközhasználata, éveken át gondosan csiszolgatott mozdulatai figyelhetők meg a darabban – világviszonylatban is kiemelkedőnek számító, nagyszerű táncművészek előadásában, illetve közreműködésével. Bozsik Yvette Sztravinszkij Tavaszi áldozatának újrafogalmazásáért megkapta „A TÁNC Fesztiválja díját", ami egyfajta életműdíjként is értelmezhető. Bozsik Tavaszi áldozat-átdolgozása sem útkereső kísérletezés, hanem a koreográfus – emberről, világról – évtizedek óta vallott, táncban megfogalmazott nézeteinek manifesztuma, aminek korszerű színházszemlélete mellett kiemelkedő értéke a téma átfogó, minden szegmensre vonatkozó ízléses kortárs-esztétikus megjelenítése. A Szépség esztétikai kategóriája jó ideig említhetetlen volt a kortárs táncban, nálunk egyebek mellett Bozsik Yvette színpadán vált megszokottá, hogy például a nők viselhetnek szép ruhákat, lehetnek izgalmasan-szépen kifestve, horribile dictu, még maguk is lehetnek szépek.
Psyché / fotó: Markovics Gábor
A fiatal generációhoz tartozó Kulcsár Noémi A vágy villamosa táncos adaptációjáért különdíjat kapott. A Tennessee Williams drámájából készült koreográfia a mai napig erősen megosztja a kritikusokat, de szerintem nem létezik olyan kőbe vésett törvény, hogy korszerű koreográfia nem tartalmazhat követhető cselekményszálat. Akkor tűzték jogosan a zászlajukra a modernitás képviselői a cselekménytelenséget, amikor a 19. századi cselekményes balettek és az egyéb (például proletkultos, később néptáncos) realisztikus táncszínházi produkciók hegemóniája elfojtott minden absztrahálásra törekvő kísérletezést. Ma már elavult nézet csak azért elavultnak tekinteni egy koreográfiát, mert az narrációt tartalmaz. Máshogy fogalmazva: önmagát korlátozza feleslegesen a kortárs tánc, ha a cselekményábrázolásnak visszavonhatatlanul piros jelzést mutat fel. Az persze igen lényeges kérdés, hogy a koreográfus hogyan, milyen eszközökkel jeleníti meg a cselekményt, a történéseket, a különböző idősíkokat, a visszalépést az időben stb. Ezek felszínesen modernizált, kicsit leporolt, újramelegített alkalmazásától ma már minden igényes színházlátogató feltehetően kiütést kap. Viszont minden említett kihívásra egészen biztosan található kortárs válasz is. És a jól interpretált cselekményszálak bármely (csomó)pontján kialakulhat olyan színpadi szituáció, amelyben a tánc tartalmi-érzelmi-jelentésbeli pluszt tehet hozzá a szóhoz (merthogy a koreografálásnak ez lenne a lényege). Kulcsár Noémi A vágy villamosában számos jól sikerült kortárs megoldást és többletet nyújtó értelmezést talált, de nem egyszer rövidebb-hosszabb ideig régiesen banális ügyetlenkedésbe is belegabalyodott, valamint néhány felszínes dramaturgiai csúsztatás csábításának sem tudott ellenállni. Mindezek ellenére a kortárs szcénában manapság már bátornak számító kísérlete elismerésre méltó.
Outbreak / fotó: MTI - Marjai János
Feltétlenül említést érdemel még Krausz Alíz, aki előadói díjat kapott a Psychében nyújtott kiemelkedő teljesítményéért (koreográfia: Feledi János), és a Duda Éva Társulat, melynek tagjai az Outbreak előadásával (koreográfia: Rosana Hribar és Gregor Luštek) a legjobb együttes teljesítményért járó előadói díjat vihették haza. Az igen rangosnak számító Post Scriptum-díjat pedig idén – „a kortárs táncművészetben nyújtott kiemelkedő szakmai munkájáért, erkölcsi helytállásáért" – Blaskó Borbála vehette át.
Egy szó, mint száz, Veszprém idén néhány napra hirtelen újra a kortárs tánc fővárosa lett. A Tánc Fesztáljának versenyprogramjában a műfaj friss, jeles alkotásai kerültek előadásra, megmutatkozásukkal párhuzamosan pedig a szakma égető, aktuális – művészeti – kérdései kerültek terítékre. (Zárójelben persze felmerültek kultúrpolitikai vélemények, megállapítások is, de – híven a veszprémi kortárs szellemiséghez, és határozottan korlátozva önmagamat – ezek taglalásába ezúttal bele sem kezdek.)
XVII. Országos és Nemzetközi Kortárs Összművészeti Találkozó, Veszprém, 2015. május 27-30.
A díjazottak
A „Legjobb előadás"díj: A Frenák Pál Társulatnak a Birdie című előadásért
A „TÁNC Fesztiválja" díj: Bozsik Yvette-nek Stravinsky Tavaszi áldozatának újrafogalmazásáért
A zsűri különdíja: Kulcsár Noéminek A vágy villamosa táncos adaptációjáért
Előadói díj: Krausz Alíznak a Psychében nyújtott kiemelkedő teljesítményéért
Előadói díj: a legjobb együttes teljesítményért a Duda Éva Társulatnak az Outbreak előadásért
Közönségdíj: A Frenák Pál Társulatnak a Birdie című előadásért
„A táncművészet jövőjéért" különdíj: a Horda 2 alkotóinak és előadóinak
Post Scriptum-díj: Blaskó Borbálának a kortárs táncművészetben nyújtott kiemelkedő szakmai munkájáért, erkölcsi helytállásáért
