Néptánc

Kutszegi Csaba: „Mi merre megyünk…”

XXIII. Szolnoki Országos Néptáncfesztivál – JEGYZET

Ha egyszer eljön az idő, amikor az utolsó erdélyi faluban is az utolsó prímás végleg leteszi a vonót, és már csak gépzene (vagy élő pop-rock) fog szólni a lakodalmakban, Bartókot akkor is a világon mindenhol játszani és hallgatni fogják. Jó lenne bizony egy ehhez hasonló magyar, illetve kárpát-medencei örökké élő táncnyelv is...

Az idei veszprémi A Tánc Fesztiválját Kádár Ignác nyitotta meg együttesével, az Ajka-Padragkút Táncegyüttessel. Mielőtt bárki is azt gondolná, hogy a sűrű májusvégi fesztiválprogramban összekevertem az eseményeket, megnyugtatom: állításomban nincs tévedés. Bár a veszprémi találkozó kortárstánc-fesztivál, kicsit sem keltett visszatetszést, hogy az ünnepélyes megnyitóján generációjának egyik legtehetségesebb néptánc-hagyományőrzője tartott tiszta forrásból gyűjtött autentikus anyagokból – rögtönzött kommentárokkal fűszerezett – röpke bemutatót.

A táncosok általában nem akarnak távolságot tartva elszigetelődni egymástól, miközben persze hogy mindenki abban hisz, amit csinál. De a kíváncsiság hatalmas mozgósító erő, és hogy a tiszta forrásra esküdő hagyományőrzők is kíváncsiak a trendi kísérletezésre, az ismét bebizonyosodott Szolnokon, a XXIII. Országos Néptáncfesztiválon. Ám a kölcsönös kíváncsiságnál mélyebbre hatoló, céltudatos, egymást megtermékenyítő együttműködés nyomai mostanság nemigen látszanak, de kérdéses is, hogy milyen mértékben és formában van szükség egyáltalán ilyesmire. Mert – ez az idei szolnoki fesztivál egyik tanulsága – a néptáncmozgalom él és virul, az öntevékeny csoportok magas színvonalon és nagy kedvvel ápolják-kutatják a folklórértékeket, és alkalmanként szívesen kísérleteznek újításokkal is. Hogy ez nem hasonlít a múlt század hatvanas-nyolcvanas éveinek parázs vitákat, kemény összecsapásokat generáló találkozóira, az nem a maiak hibája. Változnak az idők, az igények, változnak a kor kihívásai és az azokra adható válaszok.

Jó borivó magyar ember / fotók: Falusi László

Körülbelül tíz éve figyelem a zalaegerszegi és (az újraindult) szolnoki néptánctalálkozókat. Ennyi idő alatt az a vélemény kristályosodott ki bennem, hogy ezeken a seregszemléken (de a profi együttesek háza táján sem) semmi jele nem mutatkozik annak, hogy a néptáncban kialakulóban volna réginek és kortársnak valamilyen újfajta szintézise, amire sokan vágynánk, és amit – zenetörténeti minta alapján – olykor-olykor szívesen nevezünk „bartókinak". A zenében a vágyott szintézis létrejöttéhez Bartók Béla zsenije mellett valószínűleg a zeneszerző és népzenegyűjtő korára is szükség volt. Egy biztos: ha egyszer eljön az idő, amikor az utolsó erdélyi faluban is az utolsó prímás végleg leteszi a vonót, és már csak gépzene (vagy élő pop-rock) fog szólni a lakodalmakban, Bartókot akkor is a világon mindenhol játszani és hallgatni fogják. Jó lenne bizony egy ehhez hasonló magyar, illetve kárpát-medencei örökké élő táncnyelv is... Azért ne tegyünk le róla, hogy ez valamikor megszülethet.

„Lábam termett táncra, szemem a kacsintásra"

A nagy szintézisnek ugyan nem mutatkozik jele, de néhány apró, ám lényegbe vágó változásnak tanúja lehettem a közelmúltban. Akár mennyire (igen helyesen!) a fő cél sokszor a „tiszta forrásból merítés", a rövid, autentikus néptáncot bemutató színpadi dolgozatokban egyre inkább – óvatosan, mondhatni: suttyomban – teret nyer a megfelelés a színházi elvárásoknak. (Mert lehet ugyan, hogy a néptánc eredetileg nem színpadra való, de ha mégis ott jelenik meg, legott színházként-színháznak nézzük.) És persze (szerencsére!) mindig akad egy-egy, néptáncban kifejezetten extravagánsnak számító újító koreográfus, aki igyekszik „elvetni a sulykot". E kísérletek egyik fontos tanulsága, mely egyben sikeres eredmény is, hogy a mozgalom nézőtéren ülő képviselői (értsd: az éppen nem szereplő táncosok) rendszerint visító lelkesedéssel ünneplik a bátor hagyománybontókat. Mindezekből jómagam azt is kiolvasom (erősen hangsúlyozva a tévedés lehetőségét), hogy az „intelligens" szintéziskészítők kora lejáróban van (ahogy mondani szokás: a langyosokat a jóisten is kiköpi). Mert bizony az elmúlt tíz évben láthattam nem egy olyan „szintézis-kísérletet", amelynek eredménye valamilyen nehezen beazonosítható szintetikus műanyag lett (amitől, mint tudjuk, még ingként viselve is kiütést lehet kapni).

Szék városa

Elméleti okoskodás helyett a továbbiakban felvillantok néhány – a jegyzet műfajának megfelelő szubjektív – gondolatot az idén látott versenyszámokról.

Az Elveszett barokkban (Bartók Táncegyüttes) és a Hazatérésben (Honvéd Műhely) egyértelműen tetten érhető a korszerűre és jóra törekvő színházi szemlélet, ám az eredmény felemás: az előbbiben például a táncosokat ki-betakaró fehér leples keretjáték kifejezetten mondvacsináltan „szintetikusnak" tetszett (még ha értelmezhető is volt), míg az utóbbi a biztatóan induló teátrális tér- és időkezelés, valamint a történet narratív szálainak ügyes egymásba fonása után elbizonytalanodott, és miközben néhány klisés eszköz is megjelent benne, a végére meg kicsit el is homályosult. A Jó borivó magyar ember (Forrás Néptáncegyüttes) és az Umblatu cu Turca (Balassi Táncegyüttes) két remek kis táncszínházi előadás – függetlenül attól, hogy mindkettőben autentikus anyagot táncolnak nagyszerűen. A Forrás a rábaközivel nem bonyolította túl a kérdést: vicces-ivós legények tánccal és játékkal néhány perc alatt káprázatos hangulatot teremtettek, míg a Balassi az ügyesen színházi közegbe illesztett remek román táncokkal népi játékokat és hiedelmeket idézett fel. A Corvinus Közgáz Néptáncegyüttes „Lábam termett táncra, szemem a kacsintásra" című előadása – a príma autentikus zene és tánc mellett – igen ízléses színpadi világával tűnt ki: még a vaskos népi humort is poétikus keretben szelídítették líraira. A Szék városa (Angyalföldi Vadrózsa Táncegyüttes) pedig számomra az a hagyományőrző előadás volt, amelyik – térkompozíciójával, tempójával, gesztusrendszerével – a legmeggyőzőbben mutatta fel a korszerű színházi eszközhasználat lehetőségeit. Hasonló erények – ezúttal talán nem elég átütő erővel – mutatkoztak meg a „Ketten mentünk a gödörbe, hárman jöttünk ki belőle" (Vasas Művészegyüttes) és a Régen volt, soká lesz (Bihari János Táncegyüttes) című előadásokban. Tókos Attila Lázálom című koreográfiája (Flagellum Dei) olyannyira tematikus mű, hogy első ránézésre semmi köze sincs a néptánchoz. De másodikra sem. A minden ízében kortárstánc-produkcióról sugárzott a hiteles alkotói őszinteség, de sajnos – egyszerű, gyakorlati okok miatt is – befejezetlen, ám szimpatikus, bátor torzó maradt. A Forrás második versenyszáma, Horváth Zsófia Fuss! című koreográfiája viszont gondosan szerkesztett-komponált előadás, tele üde, fiatalos személyességgel, játékkal, egyénien kezelt színházi eszközökkel. És ezzel máris az első versenynap végére értünk.

Fuss!

A második versenyprogram a tekintetben nagyon hasonlatos volt az elsőhöz, hogy kiegyenlített mezőny mutatkozott meg benne. Az idei fesztivál valamennyi produkciója elismerésre méltó, magas színvonalú volt, mindemellett ugrásszerűen kiemelkedő, vagy újszerűségével megdöbbentő, lehengerlő szám nem akadt.

"Telepiek"

A Somogy Táncegyüttes két eltérő stílusú koreográfiával jelentkezett. A vidám hangulatú „Telepiek" című dolgozatot komoly gyűjtőmunka előzte meg Kaposvár szentjakabi városrészében, ahol még mindig találhatók feltáratlan beás és colári cigány hagyományok. Az együttes szó szerint magáévá tette az anyagot: hol mély átéléssel, hol önfeledt, laza játékossággal adták elő a táncokat és a szöveges jeleneteket. Az Egy régi dal – Mosónak odaátra című lírai táncképpel a Somogy Táncegyüttesben is tevékenykedett Mosóczi Istvánra emlékeztek. A Budapest Kortárstánc Főiskolán alapult kortárstáncos AJDa formáció néptánc ihlette kortárstánc-koreográfiával szerepelt: a Csángóbugi értéke (a néptáncmotívumok átértelmezése mellett) a távoli táncstílusok egymáshoz közelítése, a fellépés a szakma mesterséges megosztása ellen. A Tisza Táncegyüttes is két számmal lépett fel: a Péter és Pál az indokolatlan harc és az értelmes kibékülés elvont allegóriája – kortalanná stilizált néptánccal, színvonalasan feldolgozott népzenével; a Legény, Búcsú? pedig férfias-humoros szilajkodás sok-sok remekbe szabott legényessel. A Zalai Táncegyüttes sem érte be egy műsorszámmal. A „Templom után" – Lőrincrévi táncokban Maros menti tánchagyományokat mutattak be, a Csángó imák, anekdoták és lakodalmi szokásokban pedig vallásos keretben már-már abszurdba hajló humoros kisjeleneteket játszottak el – sok-sok lendületes tánccal. A Vidróczki Néptáncegyüttes Ólomöntését Wass Albert azonos című elbeszélése ihlette. A táncolás ebben is elismerő szavakat érdemel, de az irodalmi alap feldolgozása, megjelenítése kevéssé mondható sikeresnek: a történet mintha csak letudott táncürügy lett volna, és a tárgyi szimbólumok is homályosak maradtak (ott, ahol egyértelműen kellett volna hatniuk). A Jászság Népi együttes a Mi merre megyünk... című koreográfiával Fodor Sándor „Neti" mérai prímás emléke előtt tisztelgett nagyon szép zenei és táncanyagokkal. Visszafogottan és ízlésesen alkalmazták a színpad nyújtotta lehetőségeket: a vizuális (vetített) lírai keretben különböző hangulatú és dinamikájú táncokat mutattak be, a zenekar és az éppen nem táncoló táncosok realitástól elemelkedve, szép térformákban, látványkompozíciókban artisztikusan „vándoroltak". Nagy sikert aratott a Gödöllő Táncegyüttes a Kaj szja, kaj na szja – Cigánymesék című számmal. Dinamika, lendületes táncok, erőteljes díszletelem-mozgatás jellemzi a darabot, helyenként kicsit erőltetettnek is tűnt az ingaszerűen lengő glóbusz és a keretes függönyparavánok alkalmazása. De ezekkel szépséges ellenpontokat képeztek a csendes, lírai pillanatok, különösen az elhangzó Bari Károly gyűjtötte cigánymese-részletek.

Mi merre megyünk...

A színvonalas seregszemlén sem szóban, sem műalkotásban senki nem feszegette a kérdést, hogy mit kezdjünk a páratlan folklórkincsünkkel, hogyan kell azt őrizni, tálalni, fejleszteni, megújítani. Néha tényleg elég csak örülni neki, hogy van ilyenünk is. Hogy van mit tisztelnünk, őriznünk, van mihez képest meghatároznunk önmagunkat, hogy van mivel szembefordulnunk, van mit átértékelnünk. Mert a hagyomány is csak akkor marad fenn, ha élő, változó.

XXIII. Szolnoki Országos Néptáncfesztivál, 2015. május 29-31.

Díjazottak:

Együttesi díjak
I. díj: Forrás Néptáncegyüttes, Százhalombatta
II. díj: Corvinus Közgáz Néptáncegyüttes, Budapest
III. díj: Jászság Népi Együttes, Jászberény; Angyalföldi Vadrózsa Táncegyüttes, Budapest (megosztva)

Koreográfusi díjak
I. díj: Bólya Dávid a Legény, búcsú? című koreográfiáért (Tisza Táncegyüttes)
II. díj: Fundák Kristóf és Fundák-Kaszai Lili a fesztiválra alkotott koreográfiáikért (Angyalföldi Vadrózsa: Szék városa; Forrás Néptáncegyüttes: Jó borivó magyar ember)
III. díj: Ifj. Mlinár Pál az Umblatu cu Turca című koreográfiáért (Balassi Táncegyüttes)

Zenei díjak
I. díj: Dűvő zenekar a fesztiválon nyújtott összteljesítményéért
II. díj: Básits Branka énekes és Szabó Dániel zeneszerző
III díj: Kaszai Lili és Felde Rebeka énekesek

Táncos szólista díj
Női: Dömötör Luca, az AJDa táncosa
Férfi: Kabdebon Szabolcs, a Tisza Táncegyüttes táncosa

Különdíjak
A Szigligeti Színház Teátrum Táncdíja a legdrámaibb pillanatnak, vagy személyhez köthető színpadi jelenlétnek:
Horváth Zsófia a Fuss! című koreográfiáért
A Duna Művészeti Társaság Különdíja „A legderűsebb percekért":
Somogy Táncegyüttes a Telepiek című koreográfiáért
A Hagyományok Háza különdíja, mely fellépési lehetőséget biztosít a Hagyományok Háza színpadán:
Bihari János Táncegyüttes az együttes művészi teljesítményéért, valamint a Balassi Táncegyüttes a dél-alföldi román hagyományok színházi megformálásáért (megosztva)
A Bi-Ka Logisztika különdíját a Bartók Táncegyüttes a bonchidai táncok folklorisztikailag hiteles bemutatásáért kapta