Kortárs tánc, Képzés, Mozgásszínház, Balett, Néptánc
Krámer György: Szólás, mondás
Újabb hozzászólás!
Krámer György reagált Mihályi Gábor megszólítására. A téma változatlanul a Nemzeti Táncprogram.
Kedves Gábor!
A nyilvánosságnak szánt, „válasz a Nemzeti Táncprogramot ért kritikákra" alcímű írásodban megszólítasz, és legmélyebb sajnálatomra, személyemre vonatkozóan olyan megállapításokat teszel, amelyek nem állják meg a helyüket. Bár szívesebben vitatkoznék érdemi dolgokról, ezt nem állhatom meg szó nélkül. A kerítésen könyöklő léha fickóról, rólam festett népi zsáner ugyan szellemes, de igazságtalan, és megbocsáss, kicsit vaskos. Hogy lesz Nemzeti Táncprogram, arról a sajtóból értesültem. Hogy a kész dokumentumot a tánc világnapján átadtátok az államtitkárnak, arról is. A kettő között eltelt hónapokban nem volt információm arról, hogy elkezdődött a munka, és hol található az a bizonyos „ajtó", amin kopogtatni lehet: tessék mondani, itt szabad a Nemzeti Táncprogramhoz hozzászólni? Álnépies verzió: bajos olyan lakodalomban járni a csárdást, ahová nem hívtak meg. (A Táncszövetségtől utoljára 2012.09.26.-án kaptam e-mailt!) De a nagyobb problémám az, hogy írásod elejéből sugárzik, nem az az érdekes, hogy igazam van-e, vagy sem, hanem az, hogy miért most szólok, miért most mondom. A skandalumot – Krámer a program visszavonását javasolná! – idézed, de hogy miért jutottam erre az álláspontra, azt nem, így érvelni sem érvelsz, csupán kijelented, teljesen félreértem a helyzetet. Tényleg, Gábor? Nem tehetek javaslatot? Vagy csak ezt a javaslatot nem tehetem? És hol a javaslattevés határa? Melyik szólásmondásból lehet kitudni? Hogy sokak önzetlen munkáját mennyire nem veszem semmibe, azt bárki megítélheti eredeti írásom első öt-hat mondatából.
Írásod második fele, pontokba szedve kitér lényegi dolgokra is.
1. Fesztiválok.
A veszprémi fesztivál, ellentétben egyéb fesztiválokkal, a dokumentum ezzel foglalkozó fejezetében sem a több műfajú, sem a tematikus, sem az életgörbe szerinti felosztásban nem szerepel, csupán egy felsorolásban. Ezen kár vitatkozni. A hazai fesztiválkínálatra vonatkozó megjegyzéseimre annyit reagálsz, hogy várjátok írásban megfogalmazott, reális javaslataimat. Írásban? Nem kéne, kellett volna, leülni és megbeszélni? Reális? Az meg mi? A jelenlegi helyzet? Egy hosszú távú szakmai programnak nem kellene a jelenlegi realitáson egy kicsit túlmutatnia? És ez már nem csupán a fesztiválokra vonatkozó kérdés.
2. Nem egy „kiáltvány".
Az a baj! Szerintem. Az elnökség az önálló kuratórium visszaállításának követelésére a „mindenkori hétköznapokban" tett erőfeszítései az elmúlt években nem jártak sikerrel. És hidd el, nem öröm számomra ezt leírni! Nem kellene mégis inkább követelni? Jó, legyen: hangsúlyosabbá tenni a hosszú távú szakmai programban? A Nemzeti Táncprogram történelmi lehetőség, ezért markánsabb, adott esetben a pillanatnyi realitásokon felülemelkedő, valódi célokat, mobilitást, fejlődést vizionáló bátor dokumentumnak kellene lennie! Kivéve akkor, ha csupán a jelenlegi status quo megőrzése, megmentése, megerősítése a cél.
3. A lényeg.
Ismét hangsúlyozom, a Nemzeti Táncprogram visszavonására tett javaslatomat csakis az alábbiak miatt tettem: a párhuzamos pályáztatás tilalma, a megélhetési pályázókra vonatkozó kitétel, valamint az elméleti szakemberek döntésmechanizmusból való kitiltására vonatkozó javaslat. Ezekkel kapcsolatban, Gábor, annyit állítasz, hogy régóta téma, és a dokumentum, adott esetben a véleményeddel nem egyezően, a többségi álláspontot tartalmazza. Eredeti írásomban érveltem a párhuzamos pályáztatás mellett, most csak annyit, hogy az ennek tiltására vonatkozó javaslat veszélyes is: nehogy a kormányzat a probléma gyors kiküszöbölésére az egyik alap megszüntetését találja a leghatékonyabb megoldásnak. Megélhetési pályázók emlegetése pedig a mai magyar viszonyok között arisztokratikus, intoleráns magatartás.
A dokumentumban szereplő legvállalhatatlanabb gondolat számomra az elméleti szakemberek kuratóriumokból való kitiltása. Még akkor is, ha ez többségi álláspont, amit egyébként illene dokumentálni. Kíváncsi lennék arra, hogy akár az elnökségből, akár az általad említett 44 szakemberből ki az, aki ehhez a gondolathoz a nevét is adná.
Ha egy szakma eltartja magától elméleti szakembereit, annak mindenkor rossz üzenete van. Manapság minálunk pedig fokozottan rossz üzenete van, amikor ifjú színházrendező „kollégánk" azzal fenyegeti a tisztességben megőszült színikritikust, hogy eltöri mind a tíz ujját, ha még egyszer írni merészel rendezéséről! Ha egy művészeti ágazat kiiktatja az esztétikai szempontot, diszkriminálja azokat a szakembereket, akik hivatásszerűen nézik, elemzik előadásait, trendeket, tendenciákat figyelnek meg, nos, az a szakma könnyen az elsekélyesedés útjára léphet. Ők látják a legtöbb művészi terméket, nem az együttesvezetők, nem a koreográfusok, nem az előadóművészek. Nem egyedül nekik kell dönteniük a támogatásokról, de szerintem nélkülük tilos.
Még egyszer mondom, ezek miatt nem maradhat érvényben a szövetség nevében az államtitkári asztalra letett dokumentum!
Végezetül:
Gábor! Nem volt kielégítő, érdemi egyeztetés a szakmával.
Engem jobbító szándék vezérel, ha vehemens, akkor is érted haragszom szakma, nem ellened!
Ja! Beszélhet hitelesen stílusról az, aki útszélizik?
És a táncszövetség honlapján a Nemzeti Táncprogram még mindig nem elérhető.
Ha Mihályi Gábor, vagy bárki más, akinek mondandója, véleménye van a vitáról vagy a Nemzeti Táncprogramról, újabb cikkben reagálna, természetesen szívesen közöljük azt. Rövidebb hozzászólásokra pedig ajánljuk, hogy a kedves hozzászólók használják az oldal alján található Facebook-komment-lehetőségeket.